Esztergom és Vidéke, 1906

1906-08-19 / 66.szám

dőn hattyú gyanánt vártuk a halált, az ő alkotásából: a kereszténységből merítettük fényes és erőt jövő pályánkra. Legyen ezért a Szent Jobb áldása e hazának, hogy ne ismerje meg a magyar soha többé rettenetes haragját az Ur Istennek. Ez az a nagy kívánság, amelyben ezen napon minden magyar sziv egyesül a katholikus egyház imádságával. Keményfy K. D. Glosszák. A hat napos ünnep mámora, láza ül e városon. Zsong, mozgolódik, mint az örvény sodra a sok ezer idegen. Minden órában új és új csapatok érkeznek. Együgyű falusi nép kereszt alatt. A városiak külön csoportokban, exotikus toiletteben. A programm egyes számainál oly sok a jelenlévő, hogy minden talpalattnyi helyet csak nagy küzdéssel lehet megszerezni. Az idegen népet extázisba ejti, mámorba ringatja a sok új és új élvezni és látnivaló. Esténkint, mikor a mennyei fényű vár bástyafokán megharsan a toronyzene: a Ferenc József-úton nyüzsög az egész város apraja-nagyja s a sok idegen csodás bámulattal. A Kovácsiba tervezett kiránduláson csak a protekciósak vehettek részt, mert a kis gőzös, dacára, hogy mindkét oldalán nálánál nagyobb kompot cipelt, majd elsülyedt. Egymásután nyolc közlekedett, még se tudta lebonyolítani a nagy idegenforgalmat. A csütörtök esti Vezuv-imitáció, a szenttamási hegyen még a zord angolok egykedvűséget is megtörte. Felharsant a sok ezernyi nép torkán a „Banzáj!" és „Hipptán . . . aztán ... ha elértem, akkor teljesültek az álmok, égnek a vágyak, izzik a lázban a lélek. S ő az enyém lesz, mert elmentem Érte ! Mert egy egész életet adok neki cserébe! Mert elértem Őt! ... S a Boldogság, ez a másoknak érthetetlen fogalom lehull, lehull az ölembe, amit már régen kitártam elé . . . Fellélegzett az ifjú, feltekintett, s akkor látta, hogy az a lány mellette milyen szomorú. Fájt neki, hogy igy elbusitotta a barátját. Szemében csillogott a fájdalom cseppje. Rezgett a fekete pillán Megszánta a lányt a férfi. Nem ez, hanem az a harmadik. Amaz nem tudott sajnálni senkit. Amaz nem érzett semmi szánalmat a leány iránt. Amaz mindent feláldoz . . . eldob ... a létért. De ez, ez a férfi! Ez nem ! Ez megszánta a fájólelkű, vergődő leányt s megfogta a kezét s azt mondta neki: „Hallgass leányom ide és ne légy szomorú. Törüld ki szemedből azt a rezgő, égő könnyet. Ne epessze, ne égesse lelkedet. Aztán hallgass reám, mit én fogok mondani. Hallgass. S elmondta a férfi, mint szeretett ő. Mint lelkesült ő is egy Eszményért, egy Célért, egy ideálért. Elmondta, hogy feláldozta érte önönmagát. Hogy eldobta érte az életét. Hogy szeretett. Lelkéből. De hiába' szeretett. Hiába' küzdött, élt. Hiába', mert kiölték lelkéből a lelkesedést hitvány emberkezek. Mert a munkától s küzködéstől feltört s meggyötört testét megvetették. Kivájták lelkéből a szerelmet s ő megroggyant térddel . . . őrülő hajakkal, reszkető, remegő ajkkal áll itt . . . Egyedül. Elhagyatva. Mert igy akarta hipp-hurrá!" A péntekesti Velencei éj a Dunán, csodás miszticizmusával nagy dicsőséget szerzett a rendezőbizottságnak, miről a várhegyen nyüzsgő emberáradat szűnni nem akaró ovációja tanúskodik legjobban. A dobogókő-visegrádi kiránduláson 1343-an vettek részt. Útközben meglepte bár a kirándulókat az eső, de ez csak kedélyüket frissítette fel. A bányák és gyárak megtekintésére elindult sereg oly jól mulat, hogy még mostanáig sem tért vissza. Már a kislelkűek remegnek, hogy hátha bányakatasztrófa . . . De mi az? Mily hangok árja reszketteti a vakitó ájert ? Tán felkeltek a nyomorgó népek milliói ? Nem. Nem. Ok nyugodtak. Csak a ,,Primás-park"-ban zendült meg egyszerre Öt katonaezred velőtrázó rezesbandája. Egy félóra alatt ott táncol az egész vármegye népe. Soha ilyet! Ez igazi népünnepély! A plébános szolgája a rabbi szolgálójával táncol. Stb. stb. Alig tudnak lefeküdni. Reggel új seregek jőnek, hogy ők is kivegyék részüket a mulatozásból. Nagy tarisznyájú bácsik állnak a sarkokon. Egy hangosan olvassa az ajtónagyságú falragaszról, hogy „mi lössz máma." Reggel kezdi az olvasást, de olyan hosszú a falragasz, hogy ép estére fejezheti be. Mert hát a betű apró. Nagyon ugrál gazduram szemei előtt. De állj meg tollam! Ne légy hiú! Ne vágd oly nagy fába fejszed ! Úgy se tudnád leirni mindazt, ami itt történt! Azt a dicsőséget. Azt az örömet, lelkesedést! Oh, mily kár, hogy tekintve az ünnepek alatti elfoglaltságomat, előre megírtam e Glosszát! De semmi ! Semmi! Eltesszük jövőre ! Akkor talán igy lesz minden. a Sors. A Végzet. Az ő erős, vak, kegyetlen kezű s haragú Sorsa . . . Aztán megpihent egy kicsit, mintha kegyetlen, íájó emlékeit kellene rendbehoznia. Megsimogatta ősz fejét. S aztán, mintha megkönnyebbült volna. S így folytatta: „Lásd, Édes gyermekem, ha most visszaélhetném mindazt, mit átéltem . . . Ha ott állanék most, ahol Te állasz, nem sírnék. Nem remegne az ajkam a sajgó fájdalomtól. Nem! De örülnék az életnek. Kacagnám a képzelt vészt. És .. . és ..." Itt megcsuklott a szava. S könny perget le a száraz levélre ott alant. S azt is elfújta a szél és elvitte ... el ... el messzire . . . egy öreg, öszfürtü ember fájó lélekkönyvével . . . „Lásd — folytatta — én boldog lennék, ha ott lehetnék, hol most Te vagy. Ott . . . ott. És lásd én nem irigylem azt az ifjút, aki lelkesül, örül, rajong . . . Csak szánom. Csak szánni tudom őt. S ha majd nem érez többé vágyat, erőt, tüzet lobogni erében; ha kihuny' belőle a láz; ha az élet kiöli belőle mindezt, akkor, akkor . . : Ő is bánni fogja, hogy lelkesült, hogy feláldozta önönmagát, hogy . . . élt . . ." S eggyéolvad három szempár rezgő sugara. És egybefolyt három esdő, vágyó sóhaj . . . három elhibázott élet romján ... A csendes üszkös éj szelíden ölelte szivére a hármat ... S ők csendesen ültek szótlan . . . elmélázva. S az erősbödő keleti szellő fújta, fújta ki lábuk alól a platánfa megsárgult, lehulló, zizzenő, széles levelét és vitte . . . vitte . . . messzire . . . Gabriella. Budapesten újra kiütött a . . . a . . . lóverseny. A gyöpöt finom telivérek és történelmi nevek viselői, bankárok, kofák, hivatalnokok és sikkasztok tapossák. Mikor odamennek, dagadó Önérzettel nézik le a bookmaker!, az istállófiú-brigádot. De mi az ? Meglepetés. Matchbox-kanca csak másodiknak érkezett be. „Oda a pénz, amit sikkasztottam," mondja a sikkasztó. ,,No többet soha, soha sem sikkasztok . . . Azaz, hogy nem jövök lóversenyre." De ilyet! " Epatante is győzött! Leverte a Pokobá-t. Megint meglepetés ! Ennyi veszteség. Alig férhet az ember a totalizatőrhöz. Úgy ostromolják a több száz pénztárt. S mi az eredmény? Meglepetés. Megint vesztenek. Hát persze, mert leesett lováról a kis Tarai. Pedig arra tettek legtöbben. Ilyen kifakadásoktól zsong a lég: „Hogy törte volna ki a nyakát, ha már leesett. Minden pénzem rátettem." És igy tovább. Hát meddig engedi meg még a magyar törvényhozás ezt a nyilvános rablást ? Hát meddig fogják a milliomos istálló-tulajdonosok, bookmakerek és totalizatőrök pusztítani az együgyű népet ? Mjkor szűnik már meg ez az állapot ? Mikor? Mikor? Majd ha a nagyságos képviselő uraknak és pénzarisztokratáknak nem telik kedve az ilyen mulatságokban. Előbb nem. * Megesik a szivem rajtuk. Már az analfabétákon. Minden államban nagyobb gondot fordítanak ezekre a szegény hátramaradottakra, mint nálunk. Amerikában, Transwaal és Orange köztársaságokba ezentúl nem engedik be az analfabétákat. Nálunk pedig nem tesz érdekükben senki semmit. Legfeljebb egykét pennaforgató huligán. Pedig mily kin nézni felnőtt embereket, akik nem tudják, mi az a betű. Akik minden gondolatukat másokkal vettetik papirra. Ok maguk nem mozoghatnak. Mert tudatlanságát még az analfabéta sem ismeri él. Butaságában még ő is gőgös. Ez pszichológia. Hanem a társadalomnak kellene érdekükben sikraszállni s keresztülvinni azt az ismert eszmét, hogy legalább felnőtt korukban tanítsák meg irni és olvasni a tudatlanokat. Bár „övéké a mennyek országa", de az analfabéták szívesen lemondanak róla, csak megtanítsák irni, olvasni. Igen alkalmas lenne, ha a katonaságnál állítanának fel az analfabétáknak iskolákat. Igy legalább egy tekintélyes százalékát meg lehetne menteni a boldogabb életnek. Mert okos ember nem tudja úgy sajnálni a bélpoklost, mint egy felnőtt embert, ki nem tud irni és olvasni. Ez tény. Tapasztalati konklúzió. <-y -ő.) f Klinda Irma, j A nemzeti trikolorok között gyászlobogó fáradt szárnyait lengeti a szél a városi elemi leányiskola homlokzatán. A nemzet ünnepén a nemzet napszámosát gyászolja. Lehullott az iskola koronája. Nincs többé igazgatónője, nincs, ki 21 éven át vezette, igazgatta, nincs többé, ki 21 éven át volt lelke. Hirtelen, váratlanul lepte meg a halál angyala. Nagyboldogasszony ünnepén reggel fél 9 órakor kereste meg szeretteinek körében. Egy jaj sikoltás — s lelke felszállt Teremtőjéhez, hogy elvegye jutalmát, hogy küzdelmes, munkás, áldozatos szeretetben töltött élete után békét nyerjen. Futó tűzként terjedt el városszerte halálának szinte hihetetlen híre, általános megdöbbenést, fájdalmat és részvétet keltve. A súlyos csapást legjobban érző testvérei s rokonai könnyes szemmel állottak ravatala mellett; de velük könnyeztek a boldogultnak jelenlegi és volt tanítványai s azok szülei is, akik legjobban tudták és érezték, ki volt nekik a szerető testvér, a jó rokon, ki volt nekik tanítónőjük, igazgatónőjük. Klinda Irma 1860-ban született Esztergomban. Korán árvaságra jutott, — s igy korán tanulta megismerni az élet küzdelmeit. Elemi és polgári iskolai tanulmányait itt végezte; innen Győrbe a tanítónőképző intézetbe került, hol kitűnő sikerrel tett képesítő vizsgálatot. Rövid ideig nevelőnösködött, majd Zselizen tanított, ahonnan 1885. augusztus havában került a városi leányiskolához, mint vezető tanítónő. Vele új szellem, élet költözött az iskolába, s vezetése alatt fejlődött azzá, a mi: városunk első leányiskolájává. Ez iskolának szentelte életét, minden idejét. Lélekkel dolgozott — lelkeket nevelt. Szeretettel ölelte magához a gondjaira bízott gyermekeket; gyengéden egy anyának féltékenységével nevelte azokat. Innen a a nagy szeretet tanítványai szivében, amig élt — innen a nagy részvét, mellyel ravatalát állották körül. • Bámulatos türelemmel, a legnagyobb szelídséget egyesítette magában. Jól ismerte a gyermeki léleknek minden zegétzugát, — s innen a nagy nevelői hatás, mit el tudott érni. Gyermekek, kikre már szüleik sem bírtak hatni, engedelmes, szerény, tisztelettudó, kezesbárányokká váltak az ő hatása alatt. Az iskola védangyala volt valóságosan — amint az egyik koszorú szalagján olvasható is volt. Tanítónőtársai tőle tanultak lelkesedni, dolgozni, nehézséget leküzdeni s benne látták azt a példányképet, melyet követnie lehet és kell is. Hogy mi volt családjának, azt két koszorú szalagjáról olvashatta el mindenki: a legjobb testvér, ki kész volt önmagát feláldozni testvéreiért. Temetése pénteken délután 5 . órakor ment végbe a város közönségének impozáns részvételével, amely a legerősebb bizonyítéka és elismerése a boldogult érdemeinek. A temetési szertartást Dr. Csernoch János, praelátus kanonok, iskolaszéki elnök végezte fényes segédlettel. Néma csend ült a lelkeken, köny csillogott a szemekben, midőn felhangzott a gyászzsolozsma s utánna a városi tanitó testület gyászéneke. Békét és nyugalmat esdett számára mindenki! Fehér ruhás iskolás leánykák hosszó sora nyitotta meg a gyászmenetet, melyet az érseki óvónőképző intézet növendékei s tanári kara követtek — s a város gyászoló közönsége zárt be. — A „Jó Pásztor" kápolna kriptájában helyezték nyugalomra. A ki életében a jó Pásztor szelidségének, szeretetének, áldozatkész lelkületének, munkásságának eleven tükre volt, a legméltóbb helyen várja a boldog feltámadást. Nyugodjék békében. Sírjára a családon kivül koszorút helyeztek : Esztergom város testülete. — A legbuzgóbb vezető tagnak. Az érs. óvónő képző intézet tanári kara — szeretett kártársának ; A járási tanitó egyesület — Munkás és buzgó tagjának; Hálás tanit-