Esztergom és Vidéke, 1905

1905-03-05 / 19.szám

ESZTERGIM es VIDÉKE r r A „VARMEGYE KÖZPONTI MEZŐGAZDASÁGI BIZOTTSÁGAINAK HIVATALOS LAPJA. Megjelenik Vasárnap és csütörtökön. Előfizetési árak Egész évre . .12 kor. Negyed évre. . 3 kor. Fél évre ... 6 kor. Egyes szám ára 14 fillér Felelős szerkesztő: DR. PROKOPP GYULA. Laptulajdonos kiadók: Dí. Píokopp Gijula és Brenneí Ferenc. Szerkesztőség és kiadóhivatal: (hova a kéziratok, előfizetések, nyiltterek és hirdetések küldendők) Kossuth Lajos (azelőtt Buda)-utca 485. szám. Kéziratot nem adunk vissza. Március elején. A tél ködös, borongós, hideg napjait tovaűzi az életet, meleget árasztó nap. Mintha meg volnánk könyebbülve. A tavalyi balsikeres gazdasági esztendő a pauperizmus rémével fenyegetett. Nehéz gondokkal teli napok vannak és lesznek, mig a jó Isten új termést nem ad: de a rém oszladozik. A legnagyobb népsegitő már kitárta karját, márciusnak langyos szellője ölelget, munkaalkalmak kínálják magukat dolgozni szerető embereknek, egy általános inségakciónak tömegdemorizáló szándéka háttérbe jut. Mikor a tavalyi aszályos esztendő után néztünk a tél elé, nem gondolhattuk, hogy aránylag könnyedén megviaskodunk az ínséggel. Legyen hála érte az Istennek. De a minek a súlyos részén már túlvagyunk, azt,ha súlyosabb gondok nélkül megúsztuk, kell, hogy komoly intelmül szolgáljon jövendőre. Áldásnak, bőségnek, balsikernek és terméketlenségnek egyaránt le kell vonni a tanulságait. Most, mikor a gyönge fűszál kiserked, a téli fagy kienged és legjobb anyánk, a termő föld gőzölög: álljon meg a gazda Unalom. A fiatal ember unott arccal himbálja magát a szalon egyik homályos sarkába tolt hintaszéken. Csinos, szőke gyerek, olyan blazírt képű, vágott bajuszú, kivasalt szalon figura. A mint a félig lehunyt szempillái alól álmosan nézi a kékes cigaretta füstön átszűrődő fényt és hallgatja a szalon zsibongó zümmögését, megtestesült képe az unalomnak . . . Valami erős kedvtelenség fogta el, a mely időnként tulajdonképen minden ok nélkül, de mindenkin erőt vesz . . . Még sohasem találta ezt a nevetgélő, flirtölgető társaságot olyan nevetségesen kicsinyesnek és halálosan unalmasnak, mint most . . . — Még mindig olyan kiállhatatlanul unalmas maga Radány, mint az imént? kérdi egy szép fiatal asszony elébe állva. — Akkor megint itt hagyom. Én nem tudom, hát ugyan mi leli magát ma ? Úgy néz mint a kisbaba ha a vajaskenyerét a földre ejti, a vajjal lefelé. Maga még a boldogult Marlitt kisasszony regényeinél is egyhangúbb . . . — Pedig sokkal jobban tenné nagyságos asszonyom, ha most is Marii tot, meg kalapleemelve a nagy Mindenség ura iránt hálával eltelve, de fohásza után gondoljon arra, hogy az Isten azért látta el gondolkozó agyvelővel, hogy „küzdvén és bizva bízván", igyekezzék elhárítani magától egy aszálynak veszedelmét, avagy megenyhíteni annak csapását. Sok felhasználható segítsége van erre. A tavalyi gazdasági év kész tanulságul szolgált arra, hogy a tartós szárazság veszedelme nem volt oly emminens károkat okozó ott, a hol a mély szántást bevezették. És Ecskán, fönt a Garam völgyén kisemberek összeállottak, megcsinálván a maguk gőzeke-szövetkezetét. A példa méltó a követésre. Igen helyesen teszik a gazdák, ha a kérdés iránt érdeklődnek, ha gazdasági hasznáról tájékozódnak, ha főleg arról szereznek biztos tudomást, hogy a mély szántás mennyiben hatott közre, hogy a gazdasági aszály elkerültessék. De maga ez a felötlött remidium semmi. Micsoda ország, a hol a nép boldogulása az időjárástól függ s főleg micsoda egyoldalú agrikultura, melynél gazdasági aszály számba megy, ha egy köd ereszkedik le, vagy ha három órára vakmeSchmied Kristófot olvasná Caelesztin vagy tudom is én micsoda nevű öreg nénje virágcserepei között . . . Nem tehetek róla ha unalmas vagyok. De mit is mondjak magának bókokat ? Az végtelenül unalmas, húsz és egynéhány fok Reuműrben. Mondjak léhaságot ? Azt hall úgy is eleget másoktól, —• folytatja a keserűség némi árnyalatával. — Vagy talán komolykodjam, nem az még unalmasabb. Menjen csak mulasson tovább ... — Ahá! — nevet a szép asszony kacéran, talán a féltékenység zöld szemű ördöge. De nézze! a féltékenység olyan banális, maga meg gyűlöl minden banalitást. Hogy fér össze a maga angolos nyugodtsága, meg egy ilyen tüzes vérű, érzékenykedő embernek való érzelem ? No jó, nem tréfálok tovább, de mondja meg maga is őszintén, hogy mi bántja. Még nem láttam magát ily elkeseredetten. — Nem bánt semmi, csak dühös vagyok mindenre . . . nem, nem is dühös, ez nem jó kifejezés. Csak unom, halálosan unom az egész világot. Magamat is. Milyen végtelenül buta itt minden. Még azok az apró nippek is ott a consoleon. Meguntam lelkemből ezt a könnyelmű, léha légkört. Ha magas gallérú, „elegáns" társaimra nézek, alig tudom megállani, hogy a szemükbe ne nevessek. Azt hiszik, hogy ez a kör, hol hig velejű, olcsó szelleg szorítja Össze a zsendülő búzaszemeket. Es nem lehetne ezen, tisztán a kalászosok termelésére berendezett egyoldalú mezőgazdáságon változtatni ? Nem lehetne-e agrikulturánkat kifejleszteni és a mainál nagyobb mértékben a kereskedelmi növények termelésére rátérni ? A beruházási törvényjavaslatban százmillió koronát fundáltak a len- és kendertermelés föllendítésére. Ha a földmivelésügyi ministerium — a miben nincs kétség — ezt az összeget jól forgatja : akkor ezen a téren gyökeres termelési kedv várható. Várható pedig hosszú idő múlva, a ki számot vet a mi indolens társadalmunkkal. Pedig oly tetszős, vonzó és feltétlenül rentábilis dologról van szó. Arról van szó, hogy kaphatnánk kenderbeváltó és kikészítő telepet, az állam építene nekünk mesterséges kenderszáritókat, elevenséget, életet, jobb megélhetést, vagyont szerezhetnénk magunknak s ha ez nem is kizárólagos tényezője, de mindenesetre vagyonodásunknak nagy tényezője lenne. És mit látunk ? Mozgunk, tömörülünk, szövetkezünk talán ? Szó sincs róla ! A régi nyomásos gazlemeskedéseiket viharos elismeréssel fogadják, ez a szellemi arisztokrácia köre ... Minekünk ficsuroknak, de maguknak is egész természetesnek látszik, hogy a maguk fülébe léhaságokat sugdossunk, hogy tánc és egyébb játékok ürügye alatt megsérthessük a női méltóság szentségét . . . Lehet, sőt tudom, hogy holnap már kinevetem ezt a német aggszűzhöz illő érzelmességét, de most úgy érzem, hogy ennek nem igy kellene lennie. Becsülni és tisztelni kellene magukat, a mennyire mi már nem is tudunk . . . — Elhallgatott. Az asszony olyat kacag, hogy a vállai is összerándulnak. -— Hallja Radány maga rettenetesen tetszik nekem ! Egy vadállat, aki esküdözik, hogy nem eszik többé húst. Egy filantróp félrőfös kráglival, és monoklival. Fogadni mernék, hogy maga unalmában átlapozta a Kreutzer Szonátát. Egyszer gyerekasszony koromban véletlenül nekem is a kezembe került. És három napig mumust láttam minden férfiban! De ha látom a kedves párom jámbor arcát a piquetezés gyönyörei közben, hát szép csendesen magamba szállok. A fiatalember idegesen forgatta ujjai között a cigarettáját. — No lám, hát nem volt igazam mikor azt mondtam, hogy léhák vagyunk, és maguk az okai. Hiába nevet, maguk az okai Itt van például a legokosabb, a dálkodás ósdiságaiból nem vacorkodunk ki. Szegények vagyunk, mert élhetetlenek vagyunk. És mindnyájan hibásak vagyunk, hogy ezek oly régi igazságok, Tavasz szellője leng, az újra ébredés fuvallata. Mikor klorofillal télik meg a növény, az élet nedve kering : fogjon el bennünket ís az élet, a haladás az előre törekvés nagy elhatározása. K. Villamos vasút. — Pénzügyi bizottsági ülés. — A villamos vasút ügyében f. hó 2-án csütörtökön a város pénzügyi bizottsága ülést tartott, melyen Török Emil vállalkozó mérnök is részt vett. Vállalkozónak két alternativ kérelme képezte a tárgyalás anyagát, ugyanis, hogy a város vagy biztosítson a vállalatnak 50 évre évi 30,000 kor. járadékot, mely esetben az átmenő árúk után métermázsánként 4 fillér túlilleték (surtaxe) szedetnék a vasút által ezen járadék fedezhetése végett, és a város 600,000 korona névértékű törzsrészvényt is kapna, vagy vegyen a város egyszerűen 200,000 korona értékű törzsrészvényt saját pénztára terhére. Vállalkozó bemutatta a létesítendő vasút jövedelmezőségi számításait, melyek oly fényes eredlegtisztábban látó nők egyike, és kinevet, mert egyszer világosan próbálok látni. Utóvégre kivel beszéljek komolyan, talán a házmesteremmel? Eh, különben igaza van. Ezzel felugrott és összecsapta a bokáját. Nagyságos Aszszonyom! Szabad egy túrra ? . . . — Nem! Csak üljön vissza, kérem. Hiszen ha tréfáltam is, igazán érdekel az, amit mondott. Nem veszem a lelkemre, hogy egyszer volt önálló gondolata és azt is én űztem el. — No az is igaz, hogy nem igen szoktam gondolkodni — felel amaz is tréfásan — de először is az nagyon fárasztó, és unalmas, aztán meg ráérek majd ha a podagra miatt citálom, hogy: „A jó hamar mulandó." Különben is csak egy kis történet jutott az eszembe, ha nem untatja hallgassa meg. Az asszonyka közelébe húzódott. . . — Tavaly nyáron egy tiszamenti alföldi városban töltöttem néhány hetet. Iszonyúan meleg porfészek volt az Istenadta, no és copfos, már mint az ilyen kis városok szoktak lenni, ahol az emberek csak kártyáznak, meg isznak, az asszonyok meg pletykáznak és kávéznak. A pletykát, kávét, bort azonban nem szeretem, és egy ilyen magamfajta ember mit keres mindenütt! A nőt. Különösen ha