Esztergom és Vidéke, 1905

1905-06-10 / 47.szám

ESZTERGOM es TIDÉH r r A „VARMEGYE KÖZPONTI MEZŐGAZDASÁGI BIZOTTSAGA"-NAK HIVATALOS LAPJA. Megjelenik Vasárnap és csütörtökön. Előfizetési árak Egész évre Fél évre . . 12 kor. Negyed évre. . 3 kor. . 6 kor. Egyes szám ára 14 fillér Felelős szerkesztő: DR. PROKOPP GYULA. Laptulajdonos kiadók: Dí. Píokopp Gijala es Brenner

1 Ferenc, Szerkesztőség és kiadóhivatal: (hova a kéziratok, előfizetések, nyíltok és hirdetések küldendők) Kossuth Lajos (azelőtt Buda)-utca 485. szám. Kéziratot nem adunk vissza. Pünkösd napján. „Mikoron pedig Pünköstnek napja eljött volna, valának mindnyájan egy akarattal együtt", — irja az evangélista. S az evangélium e meggyőző és intő szavai juttatják eszembe a mai szétbontott, hogy ugy mondjam elemeire széttagolt társadalmi rendszert. Ezredéveknek kellett a végtelenség örök sírjába elmerülni, hogy belássuk az evangélista szavai mély igazságát. Hiába minden fáradság. Meddő munkának bizonyult minden titáni törekvés, s a pusztába kiáltó szavaként hangzott el minden intő szó, mely a mai, tagozataira szétosztott társadalmi rendszert korbácsolta. Nem akar felébredni évszázados álmaiból és tespedéséből a társadalom, pedig a mindinkább lángra lobbanó, s az egyéni önállóság teljes épségben fentartása mellett is mind nagyobb tért hódit az emberiség gondolkozásában, törekvéseiben az eszmék és érzületek internationaleja. S szó sem lehet többé a társadalmi osztályok hermetikus elzárkózásáról. A polgárisodás fejlődése, a felvilágosodás haladása, a vasút „Esztergom és Vidéke" tárcája. Vallomás. (Részlet a „Tört Reményekéből.) . . .Az egyedüllét csendes óráiban elfogja lelkemet a bánat, hallgatag és szomorú vagyok, fáj a tudat, hogy az a szerelem amit érzek, az igazi, a teljesen kifejlett emberi lény szerelme, az emberé a ki párját követeli, mely nem annyira testének, mint inkább a lelkének kell . . . Ez nem ismer akadályt, ez nem ismer gátat, a legnagyobb szerencsétlenség ért a mi csak embert érhet és mindazok, akik szeretnek, sirassanak meg és hullassanak egy könnyet értem, mert nem tudok uralkodni önmagam felett és nem birok a szivemmel ! . . . Tudom, nem érdemli meg, hogy anynyira fel legyen dúlva miattam az életem, tudom nem érdemes annyi könnyet hullatni érte, meg vagyok győződve róla, hogy nem is érez irántam semmit és oly végtelenül nyomorult vagyok, mert nincsen elég erőm véget vetni mindennek és szomorú mosolyra nyílik ajkam, amint elgondolom, hogy ime én magát egy pár pillanat, még a legrosszabb esetben is egy két óra keserűségétől féltem és maga mily és a villám sorra ledöntögette'a társadalmi chinai falakat is. Napkeleti véralkatunknál fogva mi magyarok talán minden más népnél hajlandóbbak vagyunk az extra Hungáriám végbemenő nagyszerű elvi küzdelmeket közömbös nemtörődéssel szemlélni. De mikor látjuk azt, hogy mint veri fel hydra fejét nemcsak a vén Európában, de túl a csendes Óceánon is egy külön osztály, mely mindenütt úgy lép fel, mintha a szegények, a nyomorultak, az elhagyatottak egyedüli védője lenne, s minden törekvése az alsóbb néposztályok boldogitására irányulna. Ez osztály a nemzetközi socialisták, melynek vezérei a privilegizált emberiség boldogítók számítva az emberiség gyöngeségére s a mindinkább tért hóditó elégületlenségre, nagy hangon hirdetik, hogy oly universalis gyógytapaszra, csudaszerre birnak szabadalmat világszerte, minek segélyével a világ összes bajait, betegségeit meggyógyítani Ígérik. A mit próféták, apostolok, szentek és vértanuk évezredeken át hiába kutattak, — az emberiség boldogságának csalhatatlan csodaszerét megtalálták a nemzetközi szocialisták, nyugodtan, mily közönyösen nézi végig ezt az én végtelen gyötrődésemet, ezt az irtózatos szenvedést, amely — egész hátralevő életem nyugalmára esküszöm — sokkal rosszabb száz halálnál . . , Tudom, hogy vád nem érheti érte! Mit tehet róla, hogy én nem tudtam, hogy játszik velem ? Hogy oly komolyan vettem mindazt, a mi magának csak szórakozás volt, hogy én eltudtam hinni, egyedül én vagyok, az kit felkeres szabad perceiben. Végtelenül elkeserít gyengeségem és tehetetlenségem tudata, nem tehetek róla, mialatt e sorokat írom, a papírra hullanak nehéz, forró könnyeim, egész életem oda van és most itt a tavasz, mindenütt nyílik a virág, csak az én szivem nem tudja, hogy mi a boldogság! Régebben még megnyugtatott az a gondolat, hogy módom van hozzá, nincs mit sajnálnom rajta, véget vethetek szenvedéseimnek mihelyt igazán elviselhetetlennek találom őket, csak tőlem függ és nem fog oly lázasan lüktetni agyam, oly hevesen dobogni szivem ; csak tőlem függ és hideg merev halott leszek, a kinek nem fáj semmisem! Szivesen gondoltam rá végtetelen megkönnyebbüléssel mig eszembe nem jutott, hogy maga talán nem érezné magát egész ártatlannak az én halálomban, hogy az magának talán egy kissé fájna és most már nincs bátorságom meghalni, kik oly páratlan vakmerőséggel hirdetik az egyedül üdvözítő gazdaságtanukat, hogy a műveletlen és szegény nép körében, könnyen toboroznak híveket. S miután a nemzetközi szocialisták űzik a demagógia legalsóbb nemét, s miután ők appellálnak a legalantasabb szenvedélyekre, ők — tekintve a tömegek elleni ösztöneit a legveszedelmesebbek minden izgatók között. A mily mértékben fejlődik a technika, a mily mértékben lesz gépiesebbé a társadalni Organismus, a mily mértékben lép előtérbe a közgazdasági materialistikus szellem, oly mérvben nyilik több és több tér a socialista izgatásra, mitsem törődve azzal, hogy a tudatlan nép, a gondolkozás nélkül való tömeg brutális állati indulataira alapított szigorú üzletszerű speculació pedig legalább is két élü fegyver. Lelkiismeretlen, veszedelmes merénylet az alvó oroszlánt uszítani föl. élet-halál harcra azon eszme ellen, a melylyel szemben egyetlen alapja, oka az offenzívának, hogy nem ismeri. A köznyugalomnak mesterséges íelháboritása csak a legritkább esetekben szokott az előre megásott mint a hogy nincs erőm élni és nincs erőm valamit egyáltalában akarni sem! Volna bár csak egy napja életemnek mikor magára nem gondolok, mikor magát nem várom, volna csak egy éjszakám mit nem maga miatt töltök álmatlanul, úgy áldanám sorsomat. De mindig magával van eltelve a lelkem, lefogja, betölti egész gondolatvilágomat és én nem tudom megtudja-e érteni, feltudja-e fogni, hogy menynyire boldogtalan vagyok, mennyire van feldúlva, mennyire van semmivé téve az én életem ! ? 1 Emlékszik még rá mikor magának az első levelet irtam ? Elgondolkozom a meszsze multaknak tovatűnt idején, mérlegelem lelkemnek mélyén, hogy mióta magával hozott össze végzetem, mennyit nyertem és mennyit vesztettem és úgy érzem, hogy én azóta elvesztettem mindent! Elveszett — én nyíltan bevallom, hogy oda van — az én gondolataimnak és tettemnek szeplőtlen tisztasága, az érzelmeimnek nyíltsága és az én jellemem őszintesége. Megtanultam hazudni mindazoknak, akik hisznek nekem és megcsalom mindazokat, a kik bennem biznak. Hiába biztat már, hogy legyek türelemmel, oda van az én türelmem, reményem és hitem; oda van az én önbecslésem nyugalmam és büszkeségem . . . Csak a kötelesség érzés, a tudat, hogy magának nem szabad mederben a kitűzött cél felé hömpölyögni. Egyetlen kicsiny szakadás, gátsüppedés elég arra, hogy féktelen áradata kicsapjon a szűk partok közül, s piszkos hullámaival barátot, ellenséget válogatás nélkül elsöpörjön. Az elemekkel nem tanácsos játszani, főleg azoknak, a kiknek legtöbb veszteni valójuk van. Aggodalommal látjuk, hogy minálunk egyre nagyobb mérveket ölt a socialisták izgatása, melylyel szemben mi semmit sem cselekszünk, semmi hatékon}'' orvosszerről nem gondoskodunk, sőt mintha csak intéző köreink is azon fáradoznának, hogy egyes népcsoportokat mesterségesen a socialisták táborába tereljék. Mert minálunk a socialismus nemzetközi járványával szemben rendesen csak kétíéle eljárás észlelhető. Intézőink egy része nem veszi a bajt komolyan létezőnek, fumigálja; — az intézők másrésze pedig azt hiszi, hogy egyszerű karhatalommal, s erőszakkal a veszedelmet ellehet hárítani. Pedig mind a két mód csak növeli a veszélyt, úgy a közöny, mint az erőszak csak táplálja az emberiség kertjének a dudva hajtásait. fájdalmat okoznom tartja bennem a lelket és őrületbe kerget a szomorú meggyőződés, hogy latba vetésével minden csepp lelkiismeretemnek és tisztességérzésemnek, sem tudom legyőzni a maga utáni vágyat és fáj, hogy oly leplezetlen nyíltsággal érezteti velem, hogy ha rövid ideig szeretett is, de most nem törődik velem már! Tisztán áll a helyzet előttem, csakhogy nem tudom elviselni,- nem birok a szivemmel. Magának mondom — gyalázatomat másnak csak nem mondhatom el, — hogy emberfeletti kínokat szenvedek, hogy beteg vagyok, hogy nekem az élet végtelen teher; és tetszésére bízom nevessen ki érte, szidjon össze vagy ejtsen egy könynyet értem én maga után vágyódom végtelenül és hiába, tudom, hogy elitéi, mint a hogy ítélek én is önmagam felett, sokat szenvedek ha nem jön el. Nem lett volna szabad hiába való reményeket ébreszteni, mit tehetek róla, ha nem tudok magában kételkedni, ha nem tudok megnyugodni és nem tudom hinni, hogy az én halálom magának nem fájna. És nem tudok meghalni, mint a hogy nem tudok emberek közé menni és nem tudok élni sem. Jó volna eltűnni, hogy ne is tudja senki hova lettem, jó volna feküdni ott lenn három lábnyira a fekete földben.