Esztergom és Vidéke, 1905
1905-05-18 / 40.szám
Ceremoniarius. Ámde e boldog együttlét nem tartott soká. A tehetséges fiatal papot Esztergomba szóllitották és Miskolczy Márton, szentelő püspök mellé rendelték ceremonariusnak. Miskolczy akkor már nagyon törődött öreg volt és szeme annyira meggyöngült, hogy alig látott valamit. Boltizár József a legnagyobb szeretettel, gyengédséggel és figyelemmel szolgálta az öreg urat. Hogy félvaksága dacára is naponkint misézhessen, mindennap óriási betűkkel leirta számára a misét és órákon át vezetgette kertjében vagy szobáiban a később végleg megvakult püspököt. A soha kifáradni nem tudó áldozatkész szeretet, mely a főpap jellemének legfőbb vonása volt, már itt is megnyilatkozott. De szerette is ám őt Miskolczy! Ha kiadta a bizony szűkre szabott fizetésének negyedévi részletét, mindannyiszor belenyúlt még pénzes zacskójába és teli marék ezüst húszast adott udvari papjának egy-eg3 ) ' élces megjegyzés kíséretében. Udvari pap. A szabadságharc viharos napjai már a primási aulában találták Boltizár Józsefet. Finom modora, alapos készültsége, fáradhatlan munkássága legjobban ajánlották őt e kitüntető állásra. Egy napon bizonyos incidensből kifolyólag egy csapat honvéd, Palkovits őrnagy vezetése alatt, Párkányból ágyűzni kezdte Esztergomot. Első sorban tehát a primási palota forgott veszélyben. A primási szék akkor üres volt, tehát a főhomlokzat lakatlan. De a Duna felőli oldalon laktak az udvari papok s ott volt az iroda is : innét tehát menekülni kellett. De meszszire menekülni sem lehetett, mert a golyók sűrűn repültek az utcákon végig. Az udvari papok tehát a vízivárosi plébánia elé menekültek, aggódó, szorongó szívvel várva a történendőket. Egyszerre Boltizár kiválik a csoportból és visszasiet a palotába. Általános rémület támad a csoportban. Simor, ki akkor szintén udvari pap volt, ijedten kiált utána: — Hová megy maga könnyelmű gyerek ? — Bent felejtettem valamit — szólít Boltizár és bátor léptekkel ment célja felé. Néhány perc múlva visszatért — Márkit Írnokkal. Ez a szegény fiú t. i. teljesen süket volt és sejtelme sem volt arról, hogy életveszélyben forog. Nyugodtan másolgatott az irodában, pedig egy jól irányított golyó minden pillanatban beröpülhetett volna az ablakon .... A nemes család sarja valóban nemes tettet vitt végbe. A buzgó pap megkereste a juhocskát még saját életének kockáztatásával is. Boltizár mint udvari pap is az az egyszerű, szerény magatartású, mindig szeretetre méltó pap volt, mint azelőtt. Szerették is mindenütt és bárhol jelent meg, szivesen látott vendég volt. Érthető lesz a szives olvasó előtt ennek alapján, mily őszinte örömmel üdvözölték őt minden oldalról akkor, mikor a régi hajóhidról séta közben a Dunába esve, Isten oltalmával szerencsésen kimenekült a halál torkából. A szerencsés megmenekülés meghálálására mise-alapítványt is tett a vizivárosi plébánia-templomban s e nap örömére egyúttal lakomát adott paptársai tiszteletére, kiknek szónoka a Szentirás ama szép szavait alkalmazta Boltizárra: Aquae multae non potuerunt extinguere caritatem. Oly nagy szivének szeretete, hogy ennek éltető tüzét még a Duna vize sem tudta eloltani. A szívvel ékeskedő családi cimer sarja páratlan szivjósággal ékeskedett ! Méltó sarja annak a szép címernek! 1847-ben helynöki iktató, 1849 ben hercegprimási. szertartó, 1851-ben levéltáros és 1852-ben érseki titkár lett, mig 1854ben pápai káplánná neveztetett ki. Plébános. A primási udvarból Selmecbányára került plébánosnak 1856 : ban. Ez volt aztán plebánoskodás ! Ha valaki tudni kívánta volna, hogy mi a hatodik nagyhatalom, csak Selmecbányára kellett volna merinie és megtudta volna, hogy a hatodik nagyhatalom a buzgó és ezért híveitől szeretettel környezett pap. Boltízár József igazi mintaképe volt a híveinek ideigvaló és örök boldogságát igazán szivén viselő plébánosnak. A templom és az iskola, a szószék és a gyóntatószék voltak legkedvesebb helyei. Itt is, ott is latba vetette minden tehetségét, minden képességét, mindig arra törekedvén, hogy egyházának hű fiakat, hazájának derék polgárokat neveljen. S tette mindezt.azzal a páratlan buzgósággal, mely nem ismer akadályt akkor, mikor az Isten dicsőségéről s a lelkek üdvéről van szó, de egyúttal azzal a ritka szerénységgel, mely a rendkívülit is kötelességnek tekinti és sohasem cselekszik az emberi elismerés kedvéért, hanem tisztán a jónak megismert ügy iránti határtalan lelkesedésből. Örök hálára kötelezte Boltizár a várost kivált akkor, mikor az ottani bányászatiés erdészeti akadémia felett az abszolút kormány kimondotta a halálos ítéletet, mely szerint az akadémia Bécsbe helyeztetett volna át. Boltizár kétszer utazott fel ez ügyben Bécsbe — akkor még kocsin ! — és kétszer járult a király elé, a ki nagynevű ősének, Mária Teréziának emez alkotását meghagyta a városnak és kijelentette, hogy az onnét soha el nem helyezhető. Képzelhető, mily örömmel fogadta a város ezt a hirt, s mily lelkesedéssel ünnepelte annak meghozóját, illetve kieszközlőjét! Ugyancsak Boltizár érdeme, hogy az addig négy osztályú gimnázium hat osztályúvá egészíttetett ki; a bányakincstár által fentartott leányiskolát pedig 1868-ban paulai szent Vincéről nevezett apácákra bizta s ezáltal ez intézetet, mely a hanyatlás jeleit mutatta addig, a vallásos és magasabb fokú művelődés vidéki gócpontjává tette. Végre ama javak reklamálásával, melyek a jezsuita-rend eltörlésével a város birtokába mentek át, úgy a város területén létező plébániák, mint a város által fentartott r. kath. népiskolák fenállását mindenkorra biztosította. Boltizár itt nem ismert fáradságot. Átkutatta az egész levéltárt, áttanulmányozott minden okmányt s rettenthetetlen bátorsággal szerzett • érvényt a kath. egyház jogainak. A plébániaház közös otthona volt az összes híveknek. Gyermeki bizalommal jöttek minden ügyes-bajos dolgukkal szeretett lelki atyjuk elé, aki áldozatkész szeretetének tárházában, mindig megtalálta a keresett orvosságot, mely enyhülést, gyógyulást szerzett a beteg szivnek-testnek egyaránt. A betegeket és szegényeket különös gondjában részesítette mindenkor. Ha hivatalos teendői még hagytak egy kis szabad időt, felkereste mindazokat, akik nem jöhettek hozzá. Atyai szeretete kivált itt nyilatkozott meg legszebben. Megvigasztalta a betegeket és biztató mosolyával új erőt, bizalmat öntött a csüggedő lelkekbe. Ahol pedig az inség és nyomor ütött tanyát, ahol a .kétségbeesés szelleme kezdé sötét szárnyait kiterjeszteni, ott Boltizár pazarul szórta el jó szivének ajándékait, hogy megelégedés és bizalom a további életharcra töltse be ismét a nyomor tanyájának sínylődő lakóit. Senki sem számolta meg e könyöradományokat, — mert a bal sem tudott arról, amit a jobb cselekedett, de az égben fel vannak jegyezve mind, hogy egykor az örök jutalom megállapításánál számba vétessenek. Prépost. Áldásos működésének híre hamar elterjedt a környéken, eljutott végre a primási palotába is és Scítovszky hercegprímás a selmeciek határtalan örömére megjutalmazta a nagyérdemű plébánost, kineveztetvén őt a Boldogságos Szűz Máriáról címzett albey-i préposttá. Országgyűlési képviselő. Selmecbánya városa szeretetét, tiszteletét és ragaszkodását azzal mutatta meg, hogy 1873-ban országgyűlési képviselőjévé választotta a bányakincstár akkori főnökével szemben, mely győzelem annál fényesebb és teljesebb volt, ha elgondoljuk, hogy Selmec városának úgyszólván egész népe bányász és a bányász teljesen a kincstár kezében van : attól kapja kenyerét, lakását, ruháját és ha a kincstár nem ad neki munkát, elmehet koldulni, mert hiszen más foglalkozáshoz nem is ért. Esztergomi kanonok. Egy évre rá Simor prímás esztergomi kanonokká neveztette ki. A jó selmeciek azonban sehogysem tudtak azzal a gondolattal megbarátkozni, hogy körükből távozzék az, a kit mindnyájan úgy szerettek, kihez kivétel nélkül úgy ragaszkodtak, mint gyermekek édes atyjukhoz ragaszkodni szoktak. Gondoltak tehát egyet és a következő napok egyikén monstreküldöttség indult el Selmecbányáról — Esztergomba, a prímáshoz. Itt azután elpanaszolták nagy szomorúságukat, mely őket e kitüntetésben érte és kérték a prímást, változtatná meg kegyes intézkedését és hagyná meg nekik továbbra is szeretett lelki atyjukat. Simor prímásnak láthatóan jól esett a hivő ragaszkodás ily megható megnyilatkozása, de kérésüket természetesen nem teljesítette. — Ti már elég soká, csaknem húsz évig élveztétek jóságát — monda a nagyemlékű prímás. — Most nekem is szükségem van reá I Püspök. — Vicarius. A küldöttség szomorodott szívvel távozott, Boltizár pedig elfogialta a kanonoki stallumot, hogy azt csakhamar el is hagyja újból. A prímás ugyanis még ugyanabban az évben milasei cimmel püspökké szentelte és érseki helynökké nevezte ki Nagyszombatba. Mint ilyen is az volt, a kinek őt addig mindenki ismerte: fáradhatatlanul kész munkás, lángoló buzgóságú pap, kimeríthetlen jósággal ékeskedő emberbarát. Simor bíbornok nem egyszer mondotta: — Ha valamely funkció előtt hirtelen megbetegedném, hívjátok csak Boltizárt. Az éjjel is kész a munkára! A papsággal és világiakkal való érintkezésben nemes egyszerűség, leereszkedés, kifogyhatlan türelem jellemzik őt. S e szép tulajdonságokat bearanyozta kimeríthetlen jósága és páratlan szeretete, mely találékonyságával mindig és mindenütt megtalálta a kellő szót és módot az ügynek legjobb elintézésére. Csoda-e, ha a nagyszombatiak is megszerették az áldott lelkű püspököt s ép úgy lelkesedtek érte, mint annak idején a selmecbányaiak! De ezek sem feledkeztek meg róla soha. A város legelőkelőbb emberei minden évben meglátogatták s nem engedték ama gyöngéd viszonyt, mely köztük fennállott, megszakadni. Boltizár püspök sokkal mélyebben véste be nevét a selmeciek szivébe, semhogy emléke egyhamar feledésbe mehetne. Az áldozatos szeretet mindig mélyre hat! A nagyszombati rezedencia, mint igazán püspöki ház, mindenkinek nyitva állót. A vidék arisztokráciája : Pálffy Móric, Pálffy János, Zichy József, Khotek Rezső grófok, az Ocskayak, Uzsovicsok és más előkelők igen gyakran megfordultak házában, akikkel, mint kegyurakkal nem egy nagyfontosságú ügyet sikerült az ő szivet megnyerő modorával kedvezően elintézni. Vendégszerető asztala úgyszólván sohasem szűkölködött vendég nélkül. Az egyszerű nép is sűrűn látogatta a jó püspököt és a legszegényebb előtt sem volt a háza elzár-va. Ismerték jó szivét, tudták tapasztalatból, hogy e szerető sziv ajtaján vajmi ritkán kopogtat valaki hasztalanul, mert az irgalmasság lelki és testi cselekedeit nemcsak tudja a hit szent tanából, hanem gyakorolja is, ahol csak alkalma nyilik reá. Ilyen volt Boltizár püspök, mint nagyszombati vicarius. Mindeneknek mindene lett. Tizenhét éven át kormányozta az egyházmegye e jelentékeny kerületét oly bölcseséggel, áldozatkész odaadással, sze^ retetteljes tapintatossággal, hogy kitörülhetetlen betűkkel irta be emlékét mindazoknak a szivébe, akik vele érintkezésbe jutottak. Nagyszombat lakossága is a rajongással határos szeretettel környezte a népszerű püspököt és e ragaszkodásának jeléül megválasztotta őt díszpolgárává. Pápai trónálló. — Római gróf. Apostoli működésének hirét elvitték Rómáig és a Szentséges atya, megjutalmazni óhajtván az Úr szőlőjének e fáradhatatlan munkását, kinevezte őt pápai trónállóvá, majd 1882-ben a római grófi cimet is adományozta Boltizár püspöknek. Amit sohasem keresett, ami után sohasem vágyódott; a kitüntetések egész özöne érte őt anélkül, hogy tiszteletreméltó közvetlenségén és szeretetet parancsoló egyszerűségén bármit is változtatott volna. A sokszorosan kitüntetett püspök azután is az a jóságos, szerető atya maradt, aminek addik ismerték. Honores non mutaverunt mores! Altalános érseki helynök. Miként annak idején a selmecieket, úgy 1893-ban a nagyszombatiakat is mélyen megszomoritotta az a hir, hogy a legjobb atya távozik körükből s visszatér Esztergomba. Ugy is lett. Vaszary Kolos hercegprímás kitüntető bizalma hivta őt székvárosába s megtette Őt általános érseki helynökké. A galambszelidségű főpap készséggel engedelmeskedett s azóta is teljesítette a helynöki teendőket lankadni soha nem tudó kitartással, mindenkit megnyerő leereszkedéssel s oly céltudatos tapintatossággal, mely a legnehezebb ügyeket is simán tudja lebonyolítani. Ő sohasem fáradt el, lelke mindig friss volt a munkára, szive mindig kész az áldozatra. A nap bármely szakában íróasztalánál lehetett találni a püspököt, vagy egyébb hivatalos elfoglaltságában. S ami különösen meglepő; őt a munka nem enyésztette el, lelkét nem tette szárazzá, szivét nem érzéktelenné. Ö a munkából látszott erőt gyűjteni, a fáradságból üdülést Boltizár püspök nem ismerte az unatkozást. Pihenőt is sétálva tartott. Különben mindig el volt foglalva. Munkájában a pedánsságig, volt lelkiismeretes. Érdekesek azok az óriás számok, melyeket a püspöki napló — liber functionum episcopalium — felmutat. Volt olyan év — 1885 — mikor Boltizár püspök 31,840-et részesített a bérmálás szentségében. 1894-ben 26,419-et. Csak egy volt olyan, mikor nem bérmált: 1880. A nagycsütörtöki, felette fárasztó szertartást ez évben 28-adszor végezte. Különben álljanak itt a némaságukban is hangosan beszélő, egy igazán áldásos élet dicséretét hirdető számok. 1875. okt. 24-től, amikor püspökké szenteltetett, 1904. július 15-ig, ameddig az említett napló adatai érnek, Boltizár József püspök a következő püspöki funkciókat végezte : Szentelt: .16 templomot, 21 épített oltárt, 151 hordozható oltárkövet, 283 harangot, 546 kelyhet. A négy ki-
