Esztergom és Vidéke, 1904

1904-02-18 / 14.szám

« es A „VARMEGYE KÖZPONTI MEZŐGAZDASÁGI BIZOTTSÁGÁÉNAK ÉS AZ „ESZTERGOMVIDÉKI GAZDASÁGI EGYESÜLETINEK HIVATALOS LAPJA. M C £Íetetik Vasárnap és csütörtökön. JLLŐFIZETESI ÁRAK '. Es**s évr — — — — 12 kor. Fél évre — — — - — 6 kor. — Negyed évr* — — — — 3 kor. — Es;ven st.ám fira: 14 lil. FII. FI!, FII. Felelős szerkesztő : Dr. PROKOPP GYULA. Laptulajdonos kiadók : Dr. PROKOPP GYULA és BRENNER FERENC. Szerkesztőség és kiadóhivatal: (hovaakéziratok, előfizetéseit, njllitorek és hirdetések küldendői Kossuth Lajos (azelőtt Buda) utca 485. szán). Kéziratot nem adunk viasza. Mí~ A gazdasági egyesületből. Meghívó. Az esztergom vidéki gazdasági egyesület által f. évi február 20-án délután fél 3 órakor az egyesü­let helyiségében tartandó választmányi ülésre. Tárgy: 1. Pénztári számadás bemutatása 1903. évről. 2. Közgyűlés napjának meg­határozása. 3. Folyó ügyek. Az Elnökség. Mea culpa Ezztergom, fébr. 17. Nem történt más, mint az, hogy a még tegnap vig emberiség ma egyszerre félbeszakította zajos kedv­teléseit s a helyett, hogy ujabb szórakozáson törte volna a fejét, egyszerre mélyen megalázkodva fel­kereste a szentegyházakat a bün­bánás jeléül hamut szóratott hom­lokára és csendesen suttogta : Mea culpa, mea maxima culpa! . . . Az embereknek tehát az esztendő bizonyos szakában pár hétig sza­bad a mulatozás és amikor az egy­ház parancsolatja tilosra állítja az életnek rögös utján a »Bőjt" fel­irattal ellátott jelzőt, egyszerre for­dulat áll be. Tisztelet az egyház törvényeinek ! Amínt ezek a törvények engedélyt adnak arra, hogy az emberiség a közönséges élet nyilvánulása* mel­lett és az erkölcsi érzület megsér­tése nélkül mulathasson ; igen he­lyes, hogy a mulatozásnak bizonyos időhatár után véget ls vetnek. Az már most a kérdés, vájjon a tör­vény olyan valami-e, amelyet örök érvényűnek kell tekinteni ? Nem minden törvény ilyen. Az isteni törvények általában örökérvényüek s habár az egyház által alkotott törvényeknek és szabályoknak ezek képezik is az alapját, bizonyos, hogy amint változnak az idők, a cultura, az erkölcsök, a nevelés, a szerint kellene módosulniuk sz egyházi törvényeknek is bizonyos tekintetben. Igy nevezetesen uj törvényt al­kotna az egyház oly irányban, hogy a farsangolás végleg megszűnjön. Mert erre többé nemcsak nincsen szükség — habár sohasem is volt, — hanem határozottan megálla­pitható annak a vallásra, a közer­z „Eszteryom és fiié" tárcája. HULLAM-ELET. Homokszemet homokra hordva A tenger-hullám szétszakad, Ha parti sziklát ér az éle . . S a többi hab rá csak kacag. Ezernyi hullám sorsa ez lesz, Hiába hordja a fövenyt . . . De nemcsak lenn a viz ölében, Igy van ez itt is — idefent... Sirius. Végső akarat. Irta : Fülöp Zsigmond. Kezdett a homály elterülni a szobában, A habfehér csipkés vánkosok között hal­kan, nehezen pihegett a beteg kis asszony. Fekete ében haja hosszú kígyókban om­lott végig el mellette, bekoszoruzva az elhalványodott fehér arcot, melybóTcsak a mély sötét szemek villantak ki olykor olykor valami csodás, kissé törékeny fénynyel. A férfi az ablakot akarta betenni, hogy azután felgyújthasson. JLrős rózsa illattal telt meg a levegő s talán azért is szólt neki a beteg, hogy ne csuk­ják be. — Hagyd, édes; ugy szeretem az alkonyi levegőt. Valami édes, valami uj élet van benne. Jöjj ide hozzám, most jobban vagyok. Ülj ide mellém. A férfi engedelmeskedett. —- Ülj ide mellém, közelebb, egész közel. Aztán nyújtsad ide a kezedet. Igy. Jaj ! de lázas. Tudom, a sok vir­rasztástól. 0 te angyal lelkű ember! . . . No, ne aggódj, már nem tart so­káig. Tudom, sokat szenvedtél miattam, megáld érte a jó Isten! Nem tart már soká, talán ma elvégzem . . . A férfi csendesen szólt közbe. — Ne, ne igy édesem. Mindben remé­nyem elakarod venni ?! O, hiszen ha lehetne, a lehelletemmel váltanálak vissza az életnek. S még bizalmam sem lehet! Egy percre csend lett. A beteg hal­kan, igen idétlen, gyönge hangon köhö­gött. Aztán egy mély sóhajjal elcsende­sedett a roham s az asszony újra szól­hatott. — De ugy-e nem haragszol, hogy annyit kellett értem szenvedned ? Lá­tod, olyan jól esett nekem a te figyel­mes szereteted. Egészen más, az eddigi­nél sokkal világosabb és szebb képet alkothattam rólad szivemben . . . Ó, ha még egyszer szerethetnélek! Azzal az uj, megtisztult, erős szeretettel, mely a szomorú napok alatt termett szivem­ben ! De nem tehetem. Igazán nem te­hetem, nekem mennem kell. 0, hiába rázod a fejedet, tudom én azt jól. Újból csend lett. Olyan csend, mikor a lélek nem képes ajkára adni az em­bernek a gondolatot. A mikor még az ártatlan hazugságot sem lehetett el­mondani biztatásképen. Hiszen jól tud­ták mindaketten a véget s csak egy­mást bátorították a vigasztalódás remé­nyével. A beteg szorosan fogta a férfi kezét. — Ó, mily édes igy ketten, egymás mellett. Ebben a néma homályban. Ilyenkor ugy érzem, mintha a fantasz­tikus ködben ezer meg ezer alak kö­zött az én édes kis szobámban ülnék. Tudod, abban a nyájas kis fészekben, mely közvetlen a rózsalugas mellett volt. Emlékszel e rá ? . . . Órák hosz­szat ültünk el akkor egymás mellett, kézbe kéz, — ugy mint most, — a szivben egy érzés, az ajkon egy szent­séges szó ült. A lelkünk egygyé lett, ilyenkor s a szivünk verése egybe ol­vadt és valami csodás, végtelenül édes érzéssel teltünk el. Ugy hívtuk ezt ak­kor, hogy boldogság. — Igen, boldogság ! — sóhajtott a férfi. — Pedig hidd el, én nem voltam ak­kor egészen boldog. Ne neheztelj édes, hogy most mondom ezt el neked, de eddig nem voltam reá képes. Ezzel tar­tozom a te végnél étlen jóságú szerete­tednek, melylyel voltál és vagy hozzám ma is. Valami fájó, titkos érzés mindig meg keserítette a boldog perceket. S ezt az érzést el kellett rejtenem mélyen, a lelkem fenekére. A beteg kisasszony hevesen szorí­totta meg hirtelen a férje kezét. A hangja is eró'sebb lett s szinte csengett. — Mondd, — szólt szinte lihegve — ugy-e szereted Rózsikat ? — A férfi a hirtelen kérdésre néma maradt. — No, mondd, szereted ugy e ? — De édesem, mit akarsz ezzel ? — Ne titkold előttem, csak mondd meg nyiltan, hisz teheted, beszélj bát­ran, egypár pere még s aztán . . . Itt elfogta a roham s az idétlen, gyenge, hÖrgészerü köhögés megakasz­totta beszédében. Mikor lecsendesedett, újra szóba kezdett. De most lágyan, gyöngéden, kedvesen. — Ne titkold édes, mondd meg őszin­tén. Hisz ugy akarom én is, hogy sze­resd ! Akarom, érted ?! — Nem ugy kölesre és a közgazdasági életre való mérgező hatása. Olyan időket élünk immár, hogy a mindennapi kenyeret alig vagyunk képesek kellőképen biztosítani. A szemérmes és a szemérmetlen nyo­mor, meg a hivalkodó fényűzés olyan perspectivát nyújtanak, ame­lyet látva, meggyőződhetünk arról, hogy az emberiségnek a következő céljai vannak : a) elrejteni a szegénységet; b) feltárni a nyomornak borzal­mait ; c) hivalkodni a nem létező jó móddal ; d) szemérmetlenül dicsekedni a tényleges, de egyedül az önhibából eredő szegénységgel; e) hízelegni felfelé, ahonnan a jó lét forrásait buzogni látja ; f) lenézni mindent, amiben mes­terkéltség nincsen, ellenben meg­kívánni mindenkitől, hogy különb­nek lássék, mint ami g) rejtett irigységgel lenni min­den jobb mód és siker iránt; le­rontani az egyén becsülését s a romokon építeni a maga részére biztosithatónak vélt becsületet. . , . Minek folytatni tovább ? Ezek a vonások természetesen 4 megölik a morált s kiirtják az em­berekből a jóra irányuló törekvést. Iskola ez, amelyben minden tanuló igyekszik felülmúlni a másikat s jaj annak, aki véletlenül nem veszi be az átkos maszlagot. Tessék már most elképzelni az eként súlyosan beteg társadalmat ? És tessék e mellett ismerni azokat a nyomasztó viszonyokat, amelyek megbénítják a közgazdasági életet, mert hovatovább jobban fosztogat­ják az egyént vagyoni önállóságá­nak rovására ! Kell nekünk a farsang ? Van pén­zünk a mulatozásra, amikor nyakig adósságban, örökös kételyek között várjuk, hogy mit hoz a holnap ? Amikor látjuk, hogy habár némely családnak hetekre sincsen biztosítva az existentiája, ám azért a dáridóra még koplalás árán is telik ! . . . * * * Tegnap még szilaj nóta járta; ropták a párok a bóditó táncot, fogyott a bor, á pezsgő és mára már beállott a csend, a mélységes, a jelentőségteljes csend, amelyet az egyház parancsolatja hosszab időre rendel. Hamuval homlokunkon a mámor foszlékony hazug álmainak hatását

Next

/
Thumbnails
Contents