Esztergom és Vidéke, 1904
1904-10-16 / 82.szám
XXVI. évfolyam. 82. szám. Esztergom, 1904. Vasárnap, október 16. A „VARMEGYE KÖZPONTI MEZŐGAZDASÁGI BIZOTTSÁGÁÉNAK ÉS AZ „ESZTERGOMVIDÉK1 GAZDASÁGI EGYESÜLETÉNEK HIVATALOS LAPJA. eójelci^ik Vasárnap és csütörtökön. jiLOFIZETÉSI ÁRAK I Ege« érr — — — — 12 kor. — fii. Fél évre — — — — — 6 kor. — fii. Negyed évre — — — — 8 kor. — fii. Egvei *iAm ám: 14 fii. Felelős szerkesztő : Dr. PROKOPP GYULA. Laptulajdonos kiadók : Dr. PROKOPP GYULA és BRENNER FERENC. Szerkesztőség és kiadóhivatal : (Ma a kéziratok, előfizetések, nyilüereK és hirdetések küldendő* Kossuth Kajos (azelőtt ßuda) utca 485. szán}. Kéziratot nem adunk vissza. • -$— Közéletünk. Eiztergom, okt. I4. Szédületes sebességgel tör előre korunk, a tudomány, művészet és ipar terén ; a haladásnak, fejlődésnek jelei minden téren mutatkoznak. Minden pillanat uj és uj felfedezéssel gazdagítja a világot s az emberi társadalomban lázas izgalmak között folyik a kenyérharc s tülekedve gyűrik le egymást az emberek egy darab kenyérért és a legrafináltabb módokon igyekeznek felül kerekedni, de a közélettel már nem sokat törődnek. Amily óriási a haladás más téren, ép oly lanyha a munkálkodás a közéletben, az emberek idegei elernyedtek, ehhez senki kedvet nem érez s oly rohamos hanyatlás állt be közéletünkben, amely méltán aggodalommai tölthet el bennünket a jövő fejlődésére nézve. A magyar társadalomból a közéleti tevékenységre való hajlam kiveszőben van, a közügyek iránti érdeklődést hiába keressük. A közügyekért harcolni, annak javításán munálkodni senki sem mer, nem akar s nincs is meg hozzá a bátorsága. Az emberek azt a csekélyke polgári jogaikat sem merik érvényesíteni, a mivel bírnak, hanem léire húzódva engedik át olyanoknak, akik csupán önző célokat szolgálnak s személyi érdekeiket tolják előtérbe. Nagy eszmék, nemzeti ideálok nem lelkesítik az embereket, a közjó előmozdítása nem izgatja az idegeket ; a nép jólétével és boldogulásával ugyan ki törődik ma, ki hoz mindezekért áldozatot r Az olyan munka, a melyikből egyéni haszon és nyereség nem származik, nem kedves, ebben részt venni senki sem kiván. A közjóra irányuló tevékenységnél sokkal több becse van a -meg- hunyászkodásnak, hízelgésnek. A törvénytelenségek takargatása, s mindennemű társadalmi félszegség és társadalmi bajok leleplezése hasznos dolog és jutalomra számíthat. Nézzünk csak végig közéletünk egész vonalán, szomorúan tapasztaljuk, hogy mily kevés az emberekben az önzetlenség, a közügyek iránt való érdeklődés. A legéletbevágóbb kérdések is alig tudják az embereket közönyösségükből kizökkenteni. Elveiket, meggyőződésüket véka alá rejtik az emberek, tetteikben csupa önzés és haszonlesés képezi az irányt, mert hisz ma már mind bizonyosabbá lesz, hogy nem az elvekért folyik a küzdelen, nem a köz szeretete képezi a cselekvés rugóit, hanem a haszonlesés, a kapaszkodás. Nem elvekért, hanem elvekből élnek az emberek s ha talán megszólal is lelkiismeretük, (azzal altatják el, hogy első a ke- I nyér, az üzlet, a család, ezek érdekében rá vannak kényszeritve, hogy megtagadják elveiket és meggyőződésüket ! Közéletünk minden mozzanatában ólyjelenségek tüneteit látjuk, amelynek teljesen lenyűgözve tartják a szabad gondolkozást s kiölnek az emberből minden nemes tettre való vágyakozást, megbénítják a még érző idegeket is. Tehetetlenül nézik az emberek a körülöttük folyó eseményeket, a közélet lassú sorvadása és sinlődése napról-napra jobban észlelhető. A társadalmi élet lassú vérkeringése természetesen kihat azután a közügyekre, a melyek intézésébe a polgárság befolyását alig látjuk, mert egyesek kerítik karmaik közé s csupán saját egyéni érdekeikre használják ki, a polgárság pedig csak a statiszták szerepét játsza és a költségeket viseli, a miből azután annyit raknak roskadozó válla- ira, hogy azt romlása nélkül tovább nem viselheti el. Az egész ország görnyed a terhek súlya. alatt, de se hossza se vége nincs az újabb követeléseknek, hanem azért még sem mozdulnak az emberek, mintha lidércnyomás alatt állana mindenki, erőtlenül, aléltan engedi át magát sorsának. Hiszen ha komolyan vizsgálódunk a közéletnek egyetlen egészséges megnyilatkozását sem találjuk meg a társadalomban. Es ez nem képzelődés, hanem nagyon is szomorú valóság. Csodálatos, hogy mindezek dacára fel nem ébred a polgárság s a közélet munkájában részt nem vesz, pedig ha tovább is tétlenül nézi a közéleti lanyhaságot s a bajok növekedését akkor hiába való lesz a sopánkodás a panasz és jajgatás. Meg kell mozdulni a társadalomnak, hogy jobb viszonyokat teremthessen. Előkészületek a léire. (V. L.) Eötvöss József báró népoktatási törvénye nincs besorozva az alapvető törvények közé. Pedig ÄZ tárcái Halvány piros szegfű. Selyem papirosban rég elliervadt szegfű Került a kezembe. Talán aki adta, — mosolygott az ajka — Rég el is feledte. Más is kap virágot, illatosat szépet. Más is talál ilyet ; Régi emlékeit más is féltve őrzi, Mást is illet ihlet. Rég volt, hogy e virág élettől ragyogott S halo vány pir járta ; Azóta, hogy elszállt leveléből illat, Feledte ki adta. [ De, mi szent ma nékünk s rajta hittel [csüngünk Ki tudja, bogy másnap [ Nem fogja boritni elfeledés árnya ? Nem ad e egy másnak ? [ Hervadt, halott szirma, — régen piros voltál, — Halovány szegfűnek ; Más színes virágot, reménytelt világot Ki keblére tűznek ? Einczinger Ferenc, A költő kabátja. j Irta : HEVESI JÓZSEF. Dalos Alfréd szintén Árkádiában szüle- , tett; ivott a Helikon forrásából és — bogy Schiller nyelvén folytassam — elkésve érkezett oda, hol a földi javakat ' osztogatták. j Neki nem jutott már semmi A sors megszánta a szegény poétát s i minthogy már se erdőt se mezőt, se hegyet, se völgyet nem adhatott neki, I — lévén már mindezeknek telekkönyvi j tulajdonosuk, neki adta az egész nagy ' mindenséget. I Más embernek egy kis részecskével kellet beérnie, a poéta megkapta az egész világ összességét. És valóban, valahányszor Dalos Alfréd kiment a természet ölébe és látta mint lép ki nvoszolyájá- ból a mosolygó, fiatal nap, hogy ragyog vissza e mosolytól az egész nagy min- denség, hogy csillog a tó tükre, hogy rezeg a falomb s mennyi balzsamos illa- tott hord szárnyain a tavaszi szellő, úgy érezte, mintha a természet csakis az © tiszteletére az ő gyönyörködtetésére rendezné ezt a pompás színjátékot s mintha minden, mit szeme lát az övé, kizárólag az övé volna. Lelkét megszállta a költészet szent ihlete, s dalba foglalta a nap keltétől a balzsamos levegőig mindent, a mi szivét gyönyörködtette, nem feledkezvén meg a pacsirtáról sem, mely hangjegy- fűzetével szárnya alatt, ringott az arany sugarakkal áttört levegőben ; de még a fehér liliomról sem, me y olyan ártatlanul mosolyog feléje a mező buja zöld pázsitjáról. Azonban az igazat megvallva, ennek a fehér liliomnak talán mégsem any- nyira ártatlan mosolygása, mint inkább vadonatúj ruhája hatotta meg oly nagyon érzékeny szivü költőnket. j Mert bármily gazdagnak is képzelte magát ama tömérdek kincs birtokában, mit a természet szépségében feltalált, mégis szorult szívvel hasonlította össze azt a virággal kihimzett zöld bársonyköntöst, mibe a természet — ez a jószívű szabómester — a földet tavaszra öltöztette, az ő saját halandó részét takaró felöltőjével, melynek fekete alapját szinte zöldre festették már a nap- j sugarak, ezek a csintalan festőlegények, kik barnára pingálják a fehéret, pirosra a zöldet és zöldre a feketét. És ennek a fájdalmas összehasonlítás-' nak köszönheti keletkezését egy szép költemény, mely petit kurzív betűkkel van igtatva Dalos Alfréd „Természeti Kincsek“ cimü halhatatlan verskötetébe. SZEGÉNY KÖLTŐ DALA. Lombok között szellő suttog, Hőn mosolyg a napsugár. Lombok között, napsugárban Csicsereg a kis madár. Kivirul az erdő fája, Hull róla virágesö, Cifrálkodik hegy és róna S uj ruhát ölt a meze. Csak én járok rossz kabátban. Nekem nem ad uj ruhát, Ki oly szépen fölruházza A mezők liliomát . . . És az az erős szubjektivitás, mely a „Természeti Kincsek“-et áthatotta, az a mély érzelem, mely minden egyes költeményén átvonult, rá is birt egy derék elszánt könyvkereskedőt arra a hallatlan elhatározásra, hogy Dalos Alfréd lírai költeményeit egy szép kötetben kiadja. Igaz ugyan, hogy e vállat nem hozott sokat a szegény poéta konyhájára (költőnk annyira vitte a termószetimá- dást, hogy még ebédelni is gyakran a „Nap“-hoz címzett hires vendéglőbe járt el), Dalos Alfréd mégis abba a kellemes helyzetbe jutott, hogy vádonatuj kabátot rendelhetett meg magának.
