Esztergom és Vidéke, 1904

1904-10-13 / 81.szám

Esztergom, 1904.

XXVI. évfolyam. 81. szám.

Csütörtök, október 13.

es

A „VARMEGYE KÖZPONTI MEZŐGAZDASÁGI BIZOTTSÁGÁÉNAK ÉS AZ „ESZTERG0M VIDÉKI GAZDASÁGI EGYESÜLET“-NEK HIVATALOS LAPJA.

77 • t:

Megjelelik Vosari>ap és csütörtökön.

Előfizetési arak :

Eeé»t érr — — — —

— — — 12 kor. — fii.- — — — 6 kor. — fii.

Nogjeti évre — — — — 3 kor. — fii.

Es' *'* »vén! ám: 14 fii.

Fái évre

Felelős szerkesztő :

Dr. PR0K0PP GYULA.

Tt- . Laptulajdonos kiadók :

Or. PROKOPP GYULA és BRENNER FERENC.

Szerkesztőség és kiadóhivatal :

(hova a kéziratok, előfizetések, nyíltok és hirdetések küldendői Kossuth {fajos (azelőtt Buda) utca 485. szám.

Kéziratot nem adunk vissza.

Dohánygyárat Esztergomnak

Esztergom, okt. II.

Ha szegény, jobb sorsra érdé- j mesült városunk anyagi boldogu-i lását egyedül tollal kezünkben viv-! hatnánk ki, úgy utolsó lehelletünkig | küzdenénk, ámde a mi munkálkodásunk, az eszmék megpenditésénél, | a közfigyelem felhívásánál, a tettre: hívásnál, serkentésnél egyébbre nem , szoritkozhatik.

I

Ez a mi feladatunk, kötelességünk, s ez késztetett arra, hogy jelen sorainkban az illetékes tényezők figyelmét felhívjuk az alábbiakra.

Körülbelül egy éve annak, hogy az egyik dél magyarországi dohánygyár további fennállása kérdésessé vált. Állandó figyelemmel kisértük a kérdést, mely ugylátszik a közel jövőben actuáiissá kezd válni.

Egy szaklapban olvassuk ugyanis, hogy a pénzügyminisztériumban be- lejezett tény két uj dohánygyár építése, s hogy a végleges megoldást az elhelyezés kérdése késlelteti, minek a legközelebbi jövőben kell eldőlnie, mivel az épitést a jövő évben már megkezdeni szándékolják.

ti „Esittp is lit" tíriíis.

A méh.

Irta: BRÓDI SÁNDOR.

Köböl készült nagy méh díszítette a három emeletes palota homlokzatát. Olyan nagy volt, mint egy kisebb fajta kövér ember, a nagy potrohával, kis fejével, rövid lábaival.

Mik or fölrakták aházra, melynek egyetlen dísze volt, az utca átellenes oldaláról egész nap nézte egy fölöttébb takaros öreg úr. Kicsiny fejű, nagy potrohú, a lábai aprók: mintha a nagy méh oda fennt a stilisált hasonmása lett volna. Úgy is örült, örvendezett neki, valahányszor csak ismerős ment el mellette, megfogta és mutogatta :

Nézze a méht, az ám az állat, ezer forintba került . . .

Pajtás, nezzed a méhiink ez nagy, kőből való és drága. De a kicsi az istenadtuk ! Olyan légy.

Mikor minden be volt vakolva az uj palotán és a méh két oldalán ott ragyogott a fólirás is: Takarékpénztár, a

mikor a városban nem beszéltek többé az uj palotáról, hanem egy most nyílt szerfölöttkényelmes kávéház lett a férfiak beszédtárgya, a kövér kis ember még mindég nem tért napirendre a méh föMidőn a már fennebb jelzett dohánygyár feladásának kérdése napirendre került, érdeklődvén az ügy iránt, megbizonyosodtunk arról, hogy mi akadálya sem volna annak, hogy városunkban egy dohánygyár épi- tessék, sőt bizonyos körülmények városunknak e tekintetben elsőséget is biztosítanak.

Ha a jogos rekrimináiások és mellőzések végnélküli láncolatának tovább fűzése lenne célja sorainknak, úgy ki sem vethetne bármit is szemünkre, e helyett azonban a tizenkettedik órában a célszerűség, a város érdeke mást javai.

Igaz, hogy sokszor kopogtattunk már, s mindannyiszor eredmény nélkül, de a saját érdekünk, hogy ad- dig s úgy kopogtassunk, mígnem szavunk meghallgatásra talál.

Úgy tudjuk, hogy városunk minden tekintetben alkalmas arra, hogy itt egy dohánygyár épitessék, s mindenesetre vétkezünk, ha az alkalmat meg nem ragadjuk arra, hogy a tervbe vett dohánygyárak egyike városunkban épitessék, mert a gyár százakra menő munkás kéznek ad minden időben dolgot, fellőtt és akárkijött is föl az igazgatósági szobába, nem mutatia többé viz alá sülyeszthető nagy Wertheimjét, hanem a mébről tudakozódott, arról beszélt:

— No latta-e ? Mit mond hozzá, mi ?

Szerelmes volt ebbe a kezdetleges vidéki kőfaragó munkába, mely legkedvesebb állatát rögzítette meg azon a palotán, mely szinleg a takarékpénztáré volt, de tényleg az övé, a legtöbb részvény tulajdonosáé, a főpénztárnoké, az igazgatóé, a mébé. Mert egy hónap sem telt el és már is mindenki úgy nevezte a városban, sőt egyszer egy rakoncátlan gyerek utána is kiabálta : méh . . . méh ! ( Csodálkozva nézett a kölyök után, hirtelen elmosolyodott, vidám lett egészen. Motyogott magában, valószínűleg azt: No ez a gyerek . . . igaza

van !

Csakugyan olyan volt, mint ama munkás allatkakmellyek milliószorta több vagy ont gyűjtenek, mint amennyire nekik, vagy övéiknek szükségük van. Mohón, buzgón, olyan dübvel, hogy szinte megölik azt, a ki munkájukban meg akarja akadályozni őket.

A méh is egyszer ... A fullánk mérges volt az ember belehalt. De ez csak egyszer esett meg, régen akkor még fiatal volt. Most már ebben kiilömbözött sárga kis bogaraitól, azt tartotta, mondotta, cselekedte :

nőiteknek úgy, mint serdületlenek- nek.

Erre hívjuk fel illetékes factoraink figyelmét, legelső sorban a megye főispánjának figyelmét, ki sokoldalú tevékenységével számtalan esetben adta jelét annak, hogy mennyire szivén hordja a város és a megye érdekeit, ő eminentiája a hercegprímásnak, a város polgármesterének, a képviselőtestületnek, a városi körnek, országgyűlési képviselőnk-, nek, szóval mindazoknak a szerepet vivő, befolyásos és erre hivatott tényezők figyelmét, kiknek hivatásából kifolyólag feladatuk a kezdő lépések megtétele, majd akik befolyásuk súlyával vannak hivatva érdekeinket, a biztos siker révébe kórmányozni.

Hozzájuk intézzük szavunkat, ragadják meg az alkalmat késlekedés nélkül, lebegjen szemük előtt Esztergom város érdeke. n.

A népszanatóriumekról.

Hazánkban 70 — 75 ezer ember pusztul el évente tüdővészben. Tehát az összes halálozások egy nyol- cadrészét teszi ki a tüdővész pusz— Pénzel bánó embernek haragudnia, boszankodnia, boszura gondolnia nem szabad. Vidámnak kell lennie, mindig mint a mébnek , . .

Ü maga ilyen is volt mindég. Az volt mint főpénztáros, a ki kieszközölte magának az igazgatónál a kölcsönt. Az volt, a mikor a parasztok hozták a sok ajándékot, hogy nagy kamatra teljes biztosíték mellett váltóra pénzt adjon nekik. És miért ne lett volna vidám, a mikor szép asszonyok jöttek föl az igazgatósági szobába, hogy a férjeik helyett kegyes elnézést kérjenek tőle ? ! Amikor földhöz ragadt szegények, zsellérek, kofák hozták neki a lakására a sok pulykát, kacsát, hogy várjon . . . csak egy kicsit várjon még. Várt is különösen ha biztos volt a pénz és összegyűjtötte a majorságot, soha einem adott egyett is, nevelte, gyarapította, egyikében ama kerteknek, melyeket az ajándékozóktól liczitáltatott el.

Gyűjtött, nem csak pénzt, nem volt kincssóvár ember, csak gyűjteni szeretett, mint a méh. És eszébe sem jutott, hogy mást megakadályozzon, ha kinek ilyen tiszteletreméltó passziója akadt. Ellenkezőleg, mindig utalt a palota homlokzatának díszére. Legyenek olyanok, legyen mindenki olyan ! Ezt mondta, a mikor beíratta a betéteket. Erről beszélt ha kölcsönt adott, ha visszautasított egy váltót, ezel vigasztalta azokat,

titása. A tüdővész egymaga kétszer annyi életet ragad el évente, mint az összes többi fertőző betegség (tífusz, vörheny, dilteritisz, himlő stb.) együttvéve.

Ezek az áldozatok átlag hat-nyolc éven keresztül sínylődnek, amig megváltja őket a halál. Állandóan félmillió tehát a lüdővészes betegek száma szegény hazánkban ! — Ennek a félmillió embernek egy- harmada teljesen munkaképtelen, kétharmada nagyon korlátolt munkabírással rendelkezik. Tessék kiszámítani, mennyi keresmény, mennyi munkabér megy veszendőbe. És tessék hozzászámítani ehhez azt is, hogy eme pusztuló áldozatok ápolása, gondozása mennyi munkaerőt kot le, mely különben produktiv munkát végezne. Sok-sok millió megy veszendőbe, sok-sok érték kallódik el.

De ez az éremnek csak egyik oldala. Az ellenoldalon ott van a sok szenvedés, sok köny és sóhaj, amit a kór okoz, meg az a szivet- tépő keserűség, mely az elhagyottak, a gondozásra szorulók lelkében halmozódik föl, akik mellől időelőtt kihal az eltartó, a kenyérkereső, a támasz.

Szülők keserve, hitvesek zokogása, gyermekek kétségbeesése : óh semmi sem oly változatos, semmi

kik a tizenegy százalékra növekedett kamatláb ellen békétlenkedtek :

— Hja, gyűjtenünk kell, gyűjtsön maga is, takarítson és tegye be hozzánk, legyen olyan, mint a . . .

Egy bizonyos idő múltán már annyira rá járt a szája, kedves szavára, hogy a mikor már izét mondoD, ő akkor is csak a raéht emlegette. Tanulmányozta is kedves állatjait, és életmódjukból mindenre volt hasonlata. A mikor az uj palota megvett egy egész házsort künn a bástyán, leginkább a mesteremberek városrészéből és sírva szitkozódva, fenyegetőzve járultak elébe bognárok csizmadiák, kötél verők : el hallgattatta őket egy erőszakos, de néha különös poétikus hasonlattal, a köpük világából.

Elhallgattatok mind. nkit, mindenki hallgatta.

— Szépen beszélt — mondták — igaza van. Ó nagy lesz igazán!

Sokan — de csak mélyen magukban mégis csodálkoztak : mért teszi, kinek miért. Nem volt senkije, sehol egy rokona, hogy ilyen lett volna valaha, még azt sem hallotta senki. Nem szerette a szegényeket, nem sajnálta az árvákat, bazafisága csak annyiban állott, hogy szidta az olcsó külföldi tőkét, melyet szélhámosok könnyen pazarolnak. Nem törődött az irodalommal, a művészet az ö számára kulminált egy köböl készült nagy méhben. Képtelenség volt föltenni,