Esztergom és Vidéke, 1903

1903-02-15 / 14.szám

A tisztességes kereset, vagyon szerzés ellen senkinek sem lehet kifogása, s mig ember lesz, erre az alkalmat maga az ember adja meg ; de hogy nagy nemzeti termő rétegek kizsákmányolására zártkörű önző érdekeket szolgáló intézmények megtüressenek, ahhoz gondolom rem sok idő kell. Ami pedig az állami lét minden ágazatu berendezkedését illeti, biz az aggasztó az adózó közönségre nézve ép ugy, mint alkalmazottjaira. Sokan vannak és ez a nagy tömeg tele minden néven nevezendő reprezentáló követelményekkel és megélhetési mizériákkal az államra apellál és pedig teljes jogosultsággal, onnan kéri a megváltást, mert hisz ő is megterhelve van. О is könnyebben megélhetne olcsó liszttel és kenyérrel, mint felcsigázott árakkal s bizony mondom, hogy sok cilinder kalap alatt a megélhetés verítékének párái gyűlnek és sok sziv alatt ugyanazon érzelem vert tanyát, a mely a kivándorlásra kész plebsé alatt, és sok gyomor korog az erőt nyújtó táplálékok hiánya miatt Kenyeret kér. Indokolása igaz. De mert sokan vannak, rengeteg pénzbe kerül. S miért vannak sokan? Hja! mert az állami berendezkedés nagy szabású; a nagy szabásnak megfelelőleg rengeteg ágazatra van szükség és ezen ágazatok ismét apróbb részekre oszolnak, igy teremtvén meg az állami és községi administratio nagy létszámát; az urakat a bürokratizmusban és ez az urakban a szélsőségekbe menő szőrszálhasogatást, mely mindig külön-külön embert kivan. S ki ne kívánna ur lenni. Azt hiszik, ha szegény is, de biztos kereset. Nem függ az időjárás szeszélyeitől, nem veri el a jég, és a hitel birói kielégítése is a fizetés bizonyos minimális összegéig terjed s nem ugy, mint a földmivesnél a kenyérkereső kapáig s az iparosnál az árig, vagy a gyaluig. Az urhatnámság szívja fel a rétegek vágyait gyermekeikben s létre jön egy faja a demokratismusnak, mely arra jó, hogy az alantabb álló, akarom mondani az uri rokonságban, vagy barátságban álló földműves és iparos köröket az uri szokás, az uri mód utánzására ösztökélje. így azután ur akar lenni mindenki, ha másként nem, ruházatában, szórakozásaiban, egyszóval mindenben, ami az urakat külsőleg és bensőleg jellemzi. Nagyzása az ujságfalás mániájától a kávéházban, de legalább is a pálinkás butyikban való tartózkodásig terjed s kiveti vágyait a fényre, pompára s amig kerül az uri konyhára, s midkor mindezt nem elégítheti ki, beáll a reactió, a szegénység, az elégületlenség, a kellő előképzettség hiányával az agy tulterheltetése az eszméktől, mely az Isten tagadásig, a templom kerülésig vezet ép úgy, mint az urakat a nagyméretű sophinistikus Isten tagadás elmélete a darvinizmusig. Csakhogy mig azoknak megélhetése valamikép biztosítva van, emezeké vándorbotra támaszkodik ahban a hiedelemben, hogy a tengeren túlra dicsőitett ssabadhazában mindenki uri életet folytathat, mert van reá elég kereset. Ezekhez kell azután csoportosítanom a könnyenhivőségét, a jóhiszeműségét az ezek révén előtérbe lépő kényszerűségét a népnek, memintha küldetése véget ért volna, az anya ugy érezte, hogy tovább élni nincs többé oka s hanyatlani kezdett SZÍVÓS egészségének minden ereje : fölrémlett a megmásíthatatlan bizonyosság, hogy immár eljegyezte őt a halál. * S amint a halál mindinkább közeledett, az anya és íiu e kölcsönös szeretete szivetszaggató s szótlanul titkolt kétségbeeséssel vált még erősebbé. — Anyám, anyám, — suttogta magában Pietro folytonosan s ugy érezte, hogy e szakadatlan ismételgetésbe bele kell Őrülnie. Egy percre sem birván magára hagyni a beteget, szüntelenül ott ténfergett az ágy körül. A beteg merev nézéssel pihentette rajt szemét s tekintetében szivének minden szeretetét igyekezett fiára árasztani. — Hogy vagy, jó anyám ? — Jobban. — Édes anyám, kedves jó anyám ! — És a fiu odarejtette a párnába arcát. Aztán hosszú, iszonyatos szünetek következtek, amiktől szive összeszorult. — Szólj hozzám, édes jó anyám ! A beteg intett, hogy nem bir beszélni, behunyta szemét és fáradtan bólintott fejével. Egyre csak ez a nehéz álom szállta meg, melyben arcának vonásai mindinkább megmerevedtek; szeme félig nyitva, szája vonaglón, feje jobb oldalt csüggesztve — mivel a baltüdőt roncsolta szét a kór — ugy íeküdt ott a szegény beteg. — Anyám ! — szólította a íiu halkan. De ha föl is ébredt, meg nem lágyultak már vonásai, nem vált biztatóbbá merev, üvegesedéit szeme. —- Szólj hozzám, édes anyám, mondd meg — S egy-egy pillanatban látván, mint süpped magába azzal az iszonyú közönynyel, mely a lelket immár minden íöldi dolgoktól eloldozza, azzal a részvétlen seggel, mely a haldoklót máiis egy más világ lakójául mutatja, mintha csak valami láthatatlan, igen szakadékony szálon idefüzve, már mérhetetlen magasságokban lebegne, — ily pillanatokban oly hangon, amilyen a Megváltónak Lázárt hívó szava lehetett, kétségbe esetten kiáltott föl: — Anyám ! Anyám ! Még élt. És lázas kézszorítás közben ugy beszélt hozzá Pietro, halkan, mint kis gyermekekkel szoktak beszélni, elmondta, mennyire szereti, elmondta, hogy csak érte él, hogy imádja, hogy isteníti őt, őt egyetlen jóságos, drága édes anyját. Az asszony csak hallgatta e rajongó suttogást, s mintha e hang, mely csupa szeretet volt, uj életet öntött volna belé; könnyebben Iélekzett, keze nem tüzelt már annyira, s megszűnt gyöngyözni a jéghideg verejték homlokán. De mihelyt a fm szavalnak mélyén öntudatlanul, de elfojthatatlan ösztönlyekkel a társadalomnak nagy számban rajzó parazitái a mezítelenségig visszaélnek. így veri meg a nép önmagát túlcsigűzott vágyainak kielégithetlensége folytán. Ezeket, ha kivándorolnak részben van okom nem sajnálni, de feltétlenül el kell ítélnem azokat, kik ezen bekövetkezett esetet megelőzőleg elhárítani nem törekedtek, hanem nyugodtan nézték, amint a sajtó azon népmentő (?) lovagjai, kik az egyenlőség, testvériség és szabadság nagy gondolatainak a szabadosságig és Isten tagadásig terjedő elméfeteivel, szitó tüzet dobtak a tömeg közé, minden áron urnák lenni a sotializmusban s rang és osztály külömbség nélkül. S ha van okom sajnálni az e hazában csalódott tömeget, csak azárt sajnálom, mert vele a nemzeti test állaga a munkára, a megelégedésre visszafejlődő generatió nagyon hasznos anyagot nyújtana a nemzeti állam kifejlesztésére édes mindnyájunk között. — De mert ezen viszszafejlődésre édes kevés gondot fordítunk, nincs okunk visszatéríteni, mert a nép, a létszámában pusztuló nép, jó módot, megélhetést keres, amit sorsával elégetlen népnak részben ma már meg se adhatunk, ugy gondolkozván, miért legyünk mi az urakért, mikor az uraknak értünk kellene lenni. Miért legyünk mi az államé, mikor az államnak értünk kellene lenni! íme csak rövidke körültekintés is, mily özönét adja a nemzet véranyaga csökkenésének, okait a pauperizmusban és a kilengő vágyakkal felszerelt elégületlenségben. És ha majd az uj haza sem elégít ki ? Mi lesz akkor? Akkor nagyon közel állunk, vagy tán állunk is a régi római állam bukását előidéző azon korhoz, melyben felhangzott a nép szava : tPanem et circenses ! * Bertalan Vince. Küldöttság a Hercegprímásnál. Esztergom febr. 13. (I.) Ő Eminentiája a Hercegprimás, f. hó 12-én ülte meg születése napját. Miként már eleve jeleztük, a város képviselőtestülete ii-én d. u. rendkivüli ülést tartott, melyen elhatározta, hogy О Eminentiájánál egy küldöttség által fog tisztelegni, egyszersmind pedig ugy szóval, mint egy feliratban azon óhajának ad kifejezést, vajha őt minél gyakrabban és hosszabb ideig tisztelhetné székvárosában. A küldöttség csütörtökön a reggeli vonattal utazott le a fővárosba. Részt vettek benne: Vimmer Imre, dr. Földváry István, dr. Walter Gyula, Frey Ferenc, dr Fe/^ér Gyula, dr. Horn Károly, Hollósy Rupert, Dóczy Ferenc, Schönbeck Imre, Brucsy János, Bleszl Ferenc, Marosy József, Iványi Géza és Tátus János. Féltizenkét óra volt midőn a küldöttség a Hercegprímásnál tisztelgett, melyhez váratlanul és mindnyája nagy örömére csatlakozott főispánunk, Horváth Béla is. A küldöttséget a polgármester vezette, ki a Herceghez az alábbi beszédet intézte, majd a lapunkban már ismertetett feliratot nyújtotta át. A polgármester beszéde igy szól: »Fó'magasságú és Főtisztelendő Bíboros Hercegprimás, Érsek úr, Kegyelmes Urunk l A mély tisztelet és igaz ragaszkodás, mely Esztergom szab. kir. város közönségének szivében Eminentiád magas személye iránt állandóan, s mindig egyenlő hűséggel él, minden kínálkozó helyes alkalommal feltörni vágy szivünk kamarájából. Ilyen óhajtott kedves alkalom nea szobába. S a szobán nesztelenül lengett át a halál. — Mért oltottad el a gyertyát ? — Szent isten, már nem látja a világosságot, vége! S ekkor odavetette magát az ágy elé Pietro s elmerülve életének roppant fájdalmában belezavarodva e magányosságba, mely most rászakadt, kiáltozva, sirva, zokogva, haját tépte ismételte a kérdést, melyet eddig sohasem mert kimondani: — Mondd meg, mondd meg egyetlen édes jó anyám! Drága jó anyám, szivem, anyácskám, mond meg nekem. Mindig csak ugy foglak szeretni, mondd meg nekem! Részvétből, irgalomból mond meg nekem. Ha még mindig szereted, fiadat mond meg nekem ! Anyám, édes jó anyám, mond meg nekem az apám nevét! Megüvegesedett szemének tekintetét befúrta fiának arcába az asszony, s kínosan nyitotta föl száját, hogy lélekze-. tet vegyen. —. Nem ! — mondta aztán a haldoklók tétova, lagymatag hangján. S elfordítván arcát, háromszor egymás után hosszan, élesen szivettépŐn sikoltott föl, lélekzete percre elakadt, ujjai izgágán vonaglottak ide-oda a takarón aztán nagyot sóhajtott s kiszenvedett szerüséggel minduntalan fölrémlett ama kérdés, mihelyt ama kérlelhetlen »mondd meg< a fiúnak újra s újra ajkára tört s hogy immár minden szavából valami égető, titokzatos kíváncsiság vívódott elő : hirtelen párnái közé vetette magát, szemét lehunyta s elfordította arcát, mintha olyan helyet keresne magának ahol békén tudjon meghalni majd. S ha a fiu káprázó szemmel, kétségbeesetten s az önzés vagy a szeretet ösztönétői indíttatva mégis megmaradt e faggatásnál, olyankór komor panasz, egy haldokló, kétségbeesett lélek panasza vergődött, tört ama szétroncsolt mellből elő. És lehangoltan, elkeseredve hallgatott el a fiu. Tiz napon át folytattak ily issonyú szótlan küzdelmet egymással anya és fiu ; az anya, kinek szeretete dacolt a halállal s a fiu, ki szeretetével akarta elűzni anyjától a halált. Óriásilag, hatalmasan és vadul rémlett föl köröttük ama nagy titok, amely a fiút anyja halálos ágya mellett eszelős rebegésre késztette, miközben az anya a halálküzdelem csökönyös szótlanságába gubózkodott. Elkeseredett küzdelem volt az, amelyben ott vívódott az emberi lélek teljes fönsége, teljes iszonyatossága 8 melyben a szeretet, az önzés szeretet vala. Még egyre égett a finom gyertyaláng. Az utcáról harmonika hangok hatoltak