Esztergom és Vidéke, 1903

1903-12-25 / 103.szám

— Hagyj engem békében, ne firtass tovább, hisz úgy sem érted az én fájdalmamat. — Dehogy nem édes apám, tudom én miért sir kelmed : édes anyámat siratja — Hát honnan tudod ezt te lány ? kérdi az apa fátyolozott hangon. — Honnan? szólt keserűen a leány, megsúgták nékem ezt már régen. — Mit ? Mit ? szólt az ember megremegve. — Azt édes apám, hogy még régen történt, mikor édes apám jó módú gazda volt: egy éjjelen megütötte volna édes anyámat és attól meghalt volna . . . ezt siratja édes apám. — Hát többet nem is tudsz? Óh ha tudnál, nem szólítanál többé édes apádnak, elmennél s itt hagynál tehetetlenségemben, aztán a bün kielégítve lenne. Ülj ide mellém, és hallgasd amit elfogok neked mondani : Ma van annak éppen tiz éve, hogy édes anyád kezem által halt meg. Sok ellenségeim voltak, hogy jó módú ember voltam, éppen karácsony előestje volt, ellenségeim felbiztattak, hogy feleségem más szeretőt fogad házamban. Tehetetlen dühömben rohantam haza ; édes anyád épen ott térdepelt a Mária képe előtt és imádkozott. Nem szóltam neki semmit, hajánál fogva elrántottam a kép elől és azután vadul kiáltottam neki: „becstelen asszony vagy, nem méltó a helyed itt." Ő nem szólt, könyörgő tekintetét rám emelte. Én kérdőre vontam őt, de még akkor sem szólt. Lekaptam a falon függő keresztet és két kézre emelve kiáltottam még egyszer: „szólj nyomorult asszony, ki az a hitvány lélek ki feldúlja családi tűzhelyemet ?" Sírva tette össze két kezét ... az őrület elvette eszemet és sújtottam: a kereszt szerencsétlenül talált, anyádat agyoncsapta. Te ott feküdtél a bölcsőben, sirva fakadtál, téged sem kíméltelek: felfordítottam a rozoga alkotmányt ез rád tapostam. Igy tettelek téged örök nyomorulttá. Engem pedig az ég megbüntetett avval, hogy kezeimre béna lettem. Most tudod, hogy miért van ez: vess meg, mert nem vagyok arra méltó, hogy tovább is itt tengőndj mellettem. — Édes apám, sikoltott fel a leány, hát édes anyám igazán rossz asszony volt? — Nem volt az édes gyermekem; ne átkozd őt haló porában, becsületes aszszony volt, csak egy rossz ember hitette velem el ezt. En megbűnhődtem érte : a törvény jobban nem sújthatott volna engem a szentségtörő gyilkost, mint az Eg. A gaz is elvette méltó jutalmát, mert a nyirkos börtönben lelte halálát. Tehát most már tudsz mindent. Ha van gyenge lelkedben irgalom, könyörülj meg raj • tam; ne hagyj el.. Ám megérdemelném, hogy a gyilkost megvesd, de tekints tehetetlenségemre. Ha te elmennél, ki adna nekem enni ? ki viselné gondomat ? A kis lány sirva borult édes apja nyakába és könnyekre inditó hangon rebegte : — Tudtam én azt nagyon, hogy kend nem bünüs, csak a rossz emberek vitték rosszra kelmédet. A Sámson Józsi fia akarta velem elhitetni, hogy kend az; Isten áldja kelmédet, hogy megnyugtatta lelkem. — Ki mondta neked ? annak a esavargónak a fia ? Mert tudd meg lány, hogy annak az apja volt az ki beárulta édes anyádat. — Az ! ? sikoltott fel a leány; az ! ? ah, a nyomorult fiú, még egy izben azt is mondta, hogy vigyázzak, mert édes apám engem is agyonfog ütni, mint az édes anyámat. És felbiztatott, nogy hagyjam itt kelmédet, mert egy karácsony éjjelen úgy fogok járni mint az édes anyám. Éppen ma egy hete volt, s avval ijesztgetett, hogy tiz éve bűnhődik kelmed, az ideje lejárt most "Karácsony éjjelén és első áldozat én leszek, ha visszakapja keze épességét. Remegve vártam e szent napot, hazudsága nem teljesült be, — legyen minden rossz gyerek átkozott. — Látom, hogy szeretsz engem, szólt sirva fakadva az ember: légy áldott, hogy béna apádat meg tudod becsülni, — Igen, szólt a lányka, úgy hogy többé eszembe se jön semmi rosz gondolat, és nem is hagyom kelmédet cl soha. — Köszönöm leányom, köszönöm, szólt az ember siró hangon és ráborult й kis púpos leánykára . . . Mig odakint újra felcsendült a kis gyerekek betlehemi nótája, addig oda bent két lélek megnyugodott a Mindenható akaratában. 2. A kártya kompánia. A falubelieknek rendes szokása az, hogy karácsony előestéjén fent vannak egész éjfélig, hogy az éjféli Isten tiszteletnél mind ott legyeneif. Az asszonyok sütnek főznek. Ez ünnepen nagyon divatban van a pompos sütése, meg a kocsonya főzés. A gazda nyalábszámra hordja a venyigét а ЬиЬоз kájhába, — é-? két kezét melegítve oda tartja a meleg fölé. A gazdasszony sürög forog és néha-néha egy-egy karácsonyi zsoltárt énekelget. Mikor már ezt is megunta rápirít a gazdára, hogy miért nem megy már a korcsmába — kártyázni. Lévén pedig a kártya sezónja. Elballag о kigyelme is, betért a korcsmába egy kis papramorgóra, néhány barátját oda intve elkezdenek durákozni. Mig az öregek lassan osztogatják egymásnak a zsíros megfakult kártyát, addig a másik asztalnál vígabb élet járja. Csupasz képű suhancok ülik végig a hosszú asztalt; mindegyik előtt nagy halom dió fekszik. A bankos éppen most osztja ki a kártyákat és illő arccal átadja az elsőnek a szót. — Nos, Petykó mi áll ? Petykó gyerek leböngézi a kártyáról a tizes számot és harsány hangon oda vágja. — All a bank. A bankot pedig nagy összeg dió képezi, s ennek folytán nagy érdeklődéssel veszi kezdetét a játék. A bankos leadja a másik kártyát s mindegyik figyelemmel kiséri, amint lassan elkezd Petykó gnaztálni. A kártya lassan csúszik s végre lehet látni а так felsőt. Petykó laufot kér, amit a bankos viszszautasit. Kér még kártyát, s azt már az asztal alá téve nézi: — Ejnye az angyalát — felkiált és oda csapja a kártyákat az asztalra, mert csúnyául fucscsot mondott. A vesztett diót pedig kiolvassa a bankba. Most rákerül a sor a másodikra, a ki tulaj donkép a harangozó fia volt. Ö mutyiba játszott a sógorék fiával. — Nohát áll megint csak a bank, szólt oda elég hanyagul. A bankos J kissé merészségnek gondolta a nagy Jtéteményt és kiguberálta vele a diót az asztalra, a bank mellé. Kissé röstelte a dolgot a gyerek, de mégis csak kiszorította a diót. A bankos oszt, a gyerek még mindég kér; a kártya már az ötödiket járja és mégse , áll meg. I — No mi az ördög bujt beléd ? — 'kérdi a bankos, — hogy még ez ideig j nem elég. — Még egy szeműt adj, aztán reszt. A mikor már a hatodikat is kigusztálta neki, resztet mondott. Most rákerült a sor a bankosra. Átvette a csomag kártyát egy másik és elkezdődöt a blindelés két kártyáig (vaktába) ... A kártya jó beütött mert éppen húszat számított, ami a bankosnak nagy előnyére van. — És te néked hányad van ? kérdezte a bankot adó. •— Nekem? szólt a harangozó gyerek, hát éppeg huszonegyre jár. — Mutasd! — Az bizony, pedig nagyon is. — De ez csak öt kártya* szólt fel, nagy Örömmel a bankos. — No persze, hogy öt, hát mennyi legyen? — Én hatot adék neked azt a . . . — Mán pedig az nem való, a Jóska gyerek is látta, hogy öt ... és öt, az csak mindég az lészen. Persze a mugyis drusza váltig erősgette, hogy ő is csak ötöt látott. Pedig erősen hat volt, hanem az egyet ő bliccelte el. — Adi a diómat I kérte a harangozó gyerek. — Hogy is ne, tán nem ettem meszet : adi te a bankba. — Mán, hogy én. Nekem egygyel hoszabb volt, mint te néked. En vagyok a nyertes. Te csavargó! — Mit én csavargó vagyok ? Ejnye az apád ivadékát, rögvesd odázd .'innen el magad — mert ugy talállak nyakon teremteni, hogy magam is megbánom. — Zsivány! Csaló! kiáltotta a harangozó gyerek. Erre aztán kitört a korcsmai ribillió. A legénység két pártra szakadt: az egyik fél a jobb sarokban foglalt állást, mig ellenben a másik az ajtó mellett állt csoportba. A harc erősen folyt, midőn csak egyszerre megszólalt a harangnak templomba hivó lágy szava : minden egyes ember, gyerek lekapta a fejéről a kalapot, keresztet vetett magára és szapora lépésben tartottak a szentegyházba, az éjféli misére. Igy tartja meg a falusi népség a karácsony előestéjét. j. Az idegenben. Messze messze idegenben, ahová még a hir sem jár el, oda vitték Pityó gyereket katonának. De sok könnyet hullatott érte az édes anyja. Mikor elment búcsúzni, hogy három évi Isten hozzádot mondjon a többi itthon maradt kenyeres pajtiknak; a fák már lassau hullatták leveleiket. Három hétig mindég utazott, hol vasúton, hol hajón, de legkeményebb strapa a gyalog kutyagolás volt ami teljes tiz napot vett igénybe. Az egész uton csak két kolléga ur akadt: az egyik nagyon törte a magyar szót, a másik pedig semmit se tudott. Azért mégis megértették egymást, hogy hármuknak egy parancs szól, amit kötelesek hiven betartani. A megfakult kopott kaszárnya ott állt előttük, mely előtt egy fegyveres katona ált napi posztot. Hogy meglátta őket, lelkében egy el nem mondható vágy támadt. Ezek az ő hazájából való gyerekek. Az öröm leírhatatlan volt: s oly melegen szorította meg a hazájából jövő gyerek kezét, mintha kis falucskájának szerető üdvözletét hozták volna el magukkal. Dehát ilyenkor nem szkbad sokat heszélni сзак intett nekik, hogy menjenek fel a szobába majd a szolgálat után feltekint néhány s

zóra. Pityó gyereket külön helyre vitték. Nagyon furcsául érezta magát az elI hagyott zord kaszárnyában. Az őrmester, aki szinte nem volt nagy barátja a magyar szónak, rátukmálta a gyerekre a komisz mundért, kellő útbaigazítással elvezette őt a többi gyerekekhez. Hej de furcsán beszéltek azok, nem értette a szájuk járását. Várta azt a pillanatot, hogy az odakint álló. magyar gyereknek a szolgálaija-.leteljen, azután majd kiönti szive keservét amúgy Isten igazában. Az este lassan közeledett lomha szárnyaival, amely feketén takarta be a mindenséget. S borongós keblére hatott fájdalom enyhítésére, a megjelenő barát alakja, minden rosz gondolatot eloszlatott. Egy nap alatt olyan sokat szenvedett, azon egy kis napon, ami csekély 12 orát számlál, — s az utógondolatok, ami három éven húzódik kere3ztül, mennyi képzeletnek játéka és mennyi haza vágynak ád helyet, — ez kimondhatatlan. — Hát megérkeztél gyerek ? kérdezte őt a hazai gyerek, aki ott állt előtte és szánalommal nézte barátját. Furcsa ugyebár itt lenni a sok törtnyelvü emberek között, de ne búsulj majd megszokod. Máskülönben há való vagy. — Rékásra, felelte Pityó kedvetlenül. — Ajnye a szép szavát a faludnak, én meg ép Szénási vagyok, s igy földiek lőhetnénk. Ki fia vagy he ? — Özvegy Kondorosné az anyám, édes apám meg a tavasz előtt hunyt el, felelt Pityó néhány könnyet morzsolva ki szemeiből. — Kondorosné ? no lám, hát épeg atyámfia volnál, szólt kis Örömmel a földi, mert az én "öregem, meg a tiéd tán sógorok lehettek; ugy tudom, hogy a mostoha anyámról. Hogy volnának odahaza? Tudod gyerek már én öt éve tiprom ide kint az idegen főidet. Nagyot bámult e szóra Pityó gyerek, — öt évet, hogy lehet ezt kibírni ? ő csak egy napja van itt, s oly hosszúnak tűnik elő, mintha egy emberöltőt ért volna keresztül. — Tudja katona uram! vette fel végre a^szót; nagy sora van az otthonlévőknek. Az idén rossz termés lévén : a gabonát elverte a jég, a tengeri fattyujába fagyott el, a burgundia meg a földben rothadt el ; de azért mégis többet ért othonakorpa kenyeret enni, édesebb az, mint itt akármiféle elemózsia. — Hej gyerek, sóhajtott egyet az öreg bakancsos; hát tudom én azt, csakhogy még nem találtad el a szájad izét, meg aztán ha belft találod magadat, hát bizony rendbe lesz minden. Mán én csak akasztani való voltam, ki fogott rajtam minden. Három izben szöktem el, mint ujjonc, de bezeg visza cibáltak, amúgy karperecre fűzve. Nem volt guszta a vasárnapi parádé, ott hagytam szépszerüséggel. Egy izben karácsony éjjelén ki állítottak a sánc tetejébe posztra. Süvitő szél verte az arcomat, a hó nagy szemekbe potyogott alá; hej aid áldója van gondoltam magamban: otthon csendes szoba várja a*< embert, meleg étel az asztalon, itt meg a hideg fogvacogtató idő , . . hát egyet gondoltam és ott hagytam a sáncot. Karácsony utánni való vasárnapra találtak meg egy erdőben, az ideig mindég bujkáltam, s magam se tudom, hogy kerültem oda. Két kemény évet kaptam, azt kell rászolgálnom, ép karácsonyra telik le, de a kapitány ur megengedte, hogy hamarább menjek el, mivel a karácsonyt othon szeretném eltölteni. Tudod igy katona ruhában már előre örül a lelkem tőle. Mint fog reám borulni a jó édes öreg szülém! De most már Isten veled; megyek valamit falni, mert ugyan éhes vagyok, — és ott hagyta a Pityó gyereket. Már lassan három hete mult el, hogy Pityó gyerek ott volt a kaszárnyában. A karácsony közeledett s vele együtt, ! az öreg katona szabadulása is. Már 1 előre félt, hogy egyedül fog maradni j hová fog menni panaszra ? vagy kivel I fog azután majd beszélgetni. Azzal a tudattal mégis csak megnyugodott, üdjvözletet fog küldeni az ő* szeretteinek \ oda, abba a kis falucskába, ahol elői ször látott napvilágot. Az idő is lassan hidegre vált, mig lassan beköszöntött a tél apó fehér leplével, s beborította j az egész vidéket. December tizennégyet ! mutatott a kalendárium egy napon, midőn az öreg bakancsos beállított hozzá evvel a szóval: J — No szép ecsém megyünk la! Hát mit üzensz a fatornyos faludnak ? és a szülédnek ? \ — Mondja meg az édes anyámnak,, hogy csókoltatom őt jó egészséggel, vijgyázzon a kis húgomra, de el ne feledje, mert ép karáosonyra ér haza, — egy kis gyertyát adva át, — a gyerI tyát gyújtsák meg a karácsonyfán réI szemre, hogy égjen ott az ünnep tiszj teletére. í — Jó napqd legyen szép öcsém, áldjon meg az Ég — és avval elbúcsúzott, i — Ekkor támadt fel lelkében az , igazi hazavágyódás, s ugy kisérte öt lépten nyomon, mint a kisértet, — midőn egész egyedül érezte magát, sokszor a gondolat rosszra kisérte őt, azt súgta fülébe: „menj, szökj meg, hisz nem tudja azt senki", — de visszagondolt édes anyjára aki oly édesen kérte őt: „fiam ne próbálj egyszer sem eljönni onnan, mert megfizetnéd az árát" — tehát csak tűrte a keserves napokat addig, mig egyszerre beköszöntöt a szent karácsony ünnepe. Ekkor feltámadott lelkében a régi érzelem és erős vasakarattal kereste méltó jogát; egy darabig csak tehetetlenül vezette őt láthatatlan messzeségben, maga elé őrült dolgokat képzelve, — de végre elszántan szólt önmagához: — Annyi igy az élet, mint elevenen eltemetve. Ily hosszú időt nem vagyok képes igy átszenvedni: többet ér, ha az örök álom fog reám jönni. Nem mernék édes anyám elé jönni, mint szökevény, mert a szive repedne meg a szegénynek. Igy egyszerre kapja majd a rossz hirt, és meg fog nyugodni az ég akaratában, hogy nincs többé fia. Jobb igy, mint a nyirkos tömlöcben áttengődni három évet s azt újból itt megint csak leszolgálni . . . Meggyújtott egy szál gyertyát, oda tette a vachteimmer ágyának feje fölé, ráfeküdt és szolgálati fegyverrel agyon lőtte magát. Weisz Mihály (Fehér.)