Esztergom és Vidéke, 1903

1903-10-25 / 86.szám

az épületkérdését folytatólag taglalhatjuk. A város tehát 20 év óta halogatja az épület ügyét anélkül, hogy csak egy lépést is tett volna a megoldás kérdésében. Az ügy elég fontos, hirtelen döntés épúgy nem vált volna az iskola előnyére, mint a hogy visszavetette volna ez iskolát a Ferenc-rendiek épületébe való áthelyezés gondolatának megvalósítása. Semmit sem tenni elég kényelmes lehet, de a város érdekével össze nem egyeztethető. Meg kell tehát mozdulni, de mert pénz nincs, tehát a legtermészetesebb, hogy oly irányban kell indulnunk a merre pénz nélkül is elérhető a czél. A reáliskola tornaterem ügye elodázhatlan átmeneti kérdés, ennek megoldásával kell tehát az egész épület-kérdését kapcsolatba hozni. A város súlyos anyagi helyzetében oly olcsó kombinációt kell tenni, hogy a remélt és össze is hozható építési segélyekből kiteljék az épület, ha nem is máról holnapra épül fel az. Tárgyalunk a kérdésről, de hogy nem elég komolyan, nem elég elhatározással annak elég figyelemre méltó bizonyítéka, hogy ha valaki sürgősség kikötésével megajánlaná az építkezés költségét, nincs egy meghatározott telek, melynek helyrajzi viszonyait iskolai szempontból már felülbírálta volna az illetékes ministeriumi ügyosztály, nincs semminemű tervezet, ismeretlen minden iskolai építkezési szabályzat, szóval igaznak látszik azon vélemény, hogy a város a reáliskola ügyében elég gyakran fordul a ministeríumhoz de nem az iskola, hanem a saját érdekében. Ezt kiolvasták a kérvényekből s a deputációk szeméből a minisztériumban s azért el sem intézik az ügyet, hanem várnak komolyabb actiót. Első teendő volna tehát a telek kijelölése s a helyrajzi felülvizsgálás, ezután következnék az épület tervének elkészítése s bemutatása a ministeriumban, s ha ez előmunkálatok után felytatólagosan is csak szegény volna a város, beállana az építési segély kieszközlésének időpontja. Szóval tehát tenni kellene valamit de úgy, hogy annak komolyságában senki se kételkedjék. Az más lapra tartozik, hogy komoly szándékunk megvalósítható- e önerőnkből. Ha azon időpontban a szegénység korlátoz a jó szándék kivitelében, a magas minisztérium az akaratot ép úgy fogja méltányolni tudni Esztergom közönségével szemben, mint azt más város közönségével megtette. Igy tanította ezt Esztergomban boldog emlékű dr. Hóman Ottó kir. főigazgató, tanítását magával vitte a minisztériumba is, tanítványai intézik hazai középiskoláink között az esztergomi reáliskola sorsát is. Pedagógus. Az „Esztergomi Közlöny"-rol. Ütöttük, vertük, döngettük mi is, más is, de mióta a pecsenye szagot megérezte, úgy csinált mint az egyszeri izraelita, kitől midőn egy este ablakán bekopogva pénzt kértek kölcsönbe, azt felelte, hogy nem hallom, mert alszom. Az egyszer azonban úgylátszik elevenére tapinthattunk, mert felszisszent. Alapos oknak kell annak lenni, ha mi laptársaink közül kezdünk ki valakit, miben igazat fog nekünk adni mindenki, aki lapunk intentióit ismeri. A harc, melyet mi folytatunk, jnem támadó, hanem védő, melynek j indoka nemcsak, hogy nem rejtett, I hanem nagyon is nyilvános, a ! jogos önérdek. Ezt nem titkoltuk, hanem önérzettel hirdettük, úgy a magúnk, mint érdekelt laptársaink nevében. Mi csak részvéttel voltunk, látva, hogy mint ássa meg sirját a jó öreg Közlönynek a közöny, melyért hála fejében most, hogy a sors felemelte, ravaszul életünk ellen tör, felhasználva eszközül a megye tévedésbe ejtett törvényhatósági bizottságának jóhiszeműségét. Mi nem irigyeljük a hivatalos 1702. év október havában nyolc uj huszár és négy gyalogezred alakítását rendelte el a király, melyeket a kitört spanyol örökösödési háborúban a franciák ellen külföldre akart küldeni. Vagy 20000 emberre volt szükség, de noha mindenfelé bőven akadt bujdosó és szegény legény, — a mint a Thököly seregéből és a megszüntetett véghelyek magyar katonáiból szolgálat és kenyér nélkül maradt, szanaszét kóborló népet nevezték, — a toborzás még sem vezetett eredményre, mert az emberek nem akartak külföldi szolgálatot vállalni. Erre a király december 8 án elrendelte, hogy fogdossák Össze a bizonytalan keresetű embereket és sorozzák be az uj ezredekbe. Meg is indult a legnagyobb kegyetlenséggel országszerte, főleg azonban a Tisza vidékén, Szatmárban, Beregben, Ugocsában az embervadászat, a katonaíogdosás, mely elől tömegesen menekült a fenyegetett népség erdőkbe, hegyekbe, a hol igazán bujdosókká, szegény legényekké s később csoportokba verődve a kitörésre készülő elégedetlenség harcra kész elemeivé lettek. Ugyanaz a kormányzat minden erőszakosságával és visszaélésével, ugyanazon németesitő célzatokkal folyt Erdélyben is. Carafa még 1690 ben ajánlotta Lipótnak, hogy a németséget tegye ott uralkodóvá, mert a szászság >egész Erdély nervusa és disze.« Kolonics készségesen fölkapta az eszmét, s a szászoknak valósággal udvarolni kezdett. Mikor 1692 ben egy követük fölkereste, a bibornok — mind monda — »vegtelenül örült, hogy erdélyi németet láthatott magánál. Hűsége és őszintesége miatt — folytatta — mindig szerettem e nemzetet s vallásában sem fogom háborítani.* Egy más alkalommal azt mondotta :»különös szeretetet táplálok a szászok iránt, mert németek с és biztosította őket, hogy »mert németek vagytok, jóltevőtök leszek.* A császár ugyanily érzelemmel volt a szászok iránt, kik közt az udvari politikának ez az iránya mindinkább aláásta a másik két nemzettel való solidaritás érzetét. Az adóteher Erdélyben is tűrhetetlen mértékre hágott. Erre nézve elég egy idézet. »Nagy szenvedésben valának — irja Cserey — a szegény emberek, mert csak azoknak a jószága adózott, az húzta a közönséges terhet, azokon volt örökké a marsus és a kvártély; az urak a maguk jószágait oltalmazták, kvártély alól eximálták, a jószágokon való rovatalokat maguk lerótták. Nem volt kinek panaszkodni, csak nyögtenek s az égre fohászkodtanak. Az executor németek a szegénységet csigázták, kínozták, kötözték, lap szerkesztését, sem kiadását, sőt kijelentettük, hogy egyikre sem reflektálunk, belenyugodtunk abba, hogy a koncra legerősebb szerzett joga a Közlöny szerkesztőjének van, neki azonban úgylátszik evésközben jött meg az étvágya, mindent föl akar falni, s az életerő forrásait mind a maga portájára vezeti. Amit mi irtunk, abban sem alaptalanságok sem kíméletlen gyanúsítások nincsenek, mert az mind való. Hogy a megye a hivatalos lap árát tulos tul fizeti ez való, ezt fenntartjuk s egészen röviden a következőkkel igazoljuk. Lapunknak a mely hetenként kétszer jelenik meg, előfizetési ára egy évre 12 korona. Ezzel szemben a megye hivatalos lapjának előfizetési ára egy évre 10 korona, dacára annak, hogy a hivatalos lap terjedelemre csak felét képezi a mi lapunknak, s hogy csak egyszer jelenik meg hetenként. Ez tény, ezt cáfolni nem lehet. Erre tessék felelni. Az árhoz ugyan senkinek se volna köze, mert akinek drága a lap ne fizessen elő, csakhogy a dolog úgy áll, hogy a megye arra kötelezte magát, hogy tiz évig évenként 250 lapra fizet elő, ha pedig ez igy van, nem lehet akkor közömbös a megyére a lapnak ára, nem pedig akkor, midőn az ajánlatok szerént a hivatalos lap előállítási, nyomdai ára egy évre a legdrágább ajánlat szerént 572 korona, nem feledvén el, hogy mindezeken kivűl még 800 korona szerkesztői dij is kijár. Hát ezek alaptalanságok ? Erre tessék felelni. Hogy más vármegye mit és hogyan tesz, ahhoz nekünk mi közünk sincs, mert ha más vármegyék adhatnak koncot, mi csak falatokat adhatunk, melyek azért elég jók. Ami a V. U. L. i5o§-ára és a belügyiminiszteri körendeletre való hivatkozást illeti, az szemfényvesztés, porhintés, hasonló ahhoz a bűvész mutatványhoz, mely a nemzeti színből eltakarva a fehér és zöld színt, azt hirdeti, hogy ime a nemzeti szin vörösből áll. Igy bűvészkedik és csalafintáskodik a Közlöny is. Idéz szorulszóra, betüről-betüre, de csak azt verték, sós vízzel itatták a pénzért.* Némelyek öngyilkosággal menekültek a zsarolások elől; mások nejüket, gyermekeiket kivitték a törökhöz Temesvárra, s rabszolgának adták el, hogy az adót megfizethessék. Végtelenig lehetne ilyen és hasonló adatokat íelsorolni; úgy hiszem azonban, ennyi is elég annak megismerésére, minő képet mutatott Magyarország és Erdély közállapota a tizenhetedik század végén és a tizennyolcadik elején ; és annak megértésére, milyen mélyre ható volt az elégedetlenség és elkeseredés az egész országban ; kivált pedig a magyar jobbágyság széles rétegeiben. Egy éles szemű diplomata, Rozzini, Velence bécsi követe, ki Magyarország egy részét bejárta, s az udvarhoz érkező jelentésekről is alkalma volt értesülni, már 1699-ben észrevette a magyar jobbágyság rettentő ínségét és elkeseredését. Biztos kilátásba is helyezte az általános parasztlázadást, mely csak azért késik, mert nincs, a ki élére álljon, vezére legyen. Főkép az idegen uralom volt az, mely ellen a nép egész gyűlölete fordult, mikor ily felkiáltásra fakadt: Oh te átkozott Bécs! Sok károkat tettél ! S jelszava az, hogy: ki a némettel! „Mert míg a hazában csak egy német lészen, ami neki kedvező, a többit, a közbeeső dolgokat elhagyja, melyekben pedig az van megírva, hogy habár kívánatos, hogy a hivatalos lap lehetőleg külön lapként jelenjék meg, de azon megyékben, ahol eddig, vagyis 1903. július i-ig a hivatalos lap, mint valamely más lapnak melléklete jelent meg. ott megengedhető, hogy a szerzett jogok tiszteletben tartás ásával tovább is mellékletként jelenjék meg a hivatalos lap, azonban ez esetben is csak ugy lehet melléklete a hivatalos lap valamely más lapnak, ha az a más lap nem politikai. Ezt kitetszett a Közlönynek az idézésbői felejteni. Szerzett jogról jelen esetben csakis a szerkesztést illetőleg lehet szó, de nem a kiadást illetőleg is. Külömben, hogy miképen fér össze, hogy a Közlöny szerkesztője, ki törvényhatósági bizottsági tag, tiszteletbeli megyei főjegyzői, anyakönyvvezető, a megyével szerződéses viszonyba léphessen, ez ügyben dönteni fog az illetékes forum, a szerzett jogokra való tekiatet nélkül, avagy esetleg arra való tekintettel. Hogy mennyire igaz >az az őszinte mély tisztelet és nagyrabecsülés* mellyel a Közlöny és a vele polgárilag egybekelt megyei hivatalos lap a törvényhatóság bizottsága iránt viseltetik, kitűnik ab ól, hogy dacára annakhogy, az őszi rendes közgyűlés az állandó választmánynak a hivatalos lapra vonatkozó véleményét azon módosítással fogadta el, hogy a lap fejéről a főlap és a melléklet közötti önkényüleg koholt viszonyt feltüntető jelző levétessék, az ülés után megjelent számáról még sem vette le, sőt kijelenti, hogy nem is fogja levenni. Félreértés kikerülése végett hivatkoznunk Andrássy János alispánra, ki lapunk szerkesztőjének felszóllalására nyilt ülésen jelentette ki, hogy az a jelzés figyelmét elkerülte, s hogy azt maga sem találta helyesnek, de hivatkozunk az összes jelenvoltakra, kiknek helyeslésével találkozott a kifogás. Ha ennek dacára О Közlő nysége ellenére cselekBékesség soha ott nem lószen egészen. Praktikának magva hogy végkép enyésszen, Ki kell a németnek pusztulni egészen." Igy szól az egykorú vers. Ezt az érzést fejezi ki az ismeretes kuruc áldás is : „Ne higyj magyar a németnek, Akármivel hitogetnefr, Mert ha ád is nagy levelet, Mint a kerek köpönyeged, S pecsétet üt olyat rá'a, Mint a holdnak barimája: Nincsen abban semmi virtus, Verje meg a Jézus KrísatusI" A tömegek forrongásának, mely az ország legkülönbözőbb részeiben éveken át hol titokban erjedt, hol meg nyilt lázadásokban tört ki, melyeket azonban vérbe fojtottak, általános bizonytalanság, a közrendnek és közbiztonságnak teljes felbomlása lett a következése. A szegény legények óriási módon elszaporodtak, s csak alkalomra vártak, hogy nagyobb tömegekben egyesüljenek, s az eddig inkább anarchikus mozgalomnak komoly célt kitűző, országos jelentőséget kölcsönözzenek. Ezt az alkalmat meghozni látszott az r703-ik esztendő, mert az előző évben kitört a császár és XIV Lajos francia király közt a spanyol örökösödési há^ ború, s Lipót Magyarországból külfödre küldötte hadai nagy részét. Még mindig maradt ugyan itt valami 16,000 főnyi sereg, melyet az országban észlelt for-