Esztergom és Vidéke, 1903

1903-10-01 / 79.szám

ESZTERGOM és VIDÉKE. (79. szám.) I 3. október 1 suk folytán ; az ellenzék nemes hévvel tört előre, a hatalmon levők vas eszkö­zökkel iparkodtak visszaszorítani, de a választásijog szabadságának alkotmányos érzete annyira áthatotta megyénk kö­zönségét, hogy végre az áramlat ele­mentáris erővel sodorta el mindazt, ami útjában állott, Azonban a kiélesedett ellentétek az elért győzelem után sem tűntek el, hanem hosszú évekre kinyúj­tották hatásukat. S ha végre évek multán mégis helyre állott a béke, vagy legalább a politikai küzde'tm fegyvertárából kiküszöböltettek amaz eszközök, melyek használóikra csak árnyat vethettek : azon férfiak kitartásá­nak köszönhetjük, kik minden méltány­lat nélkül, de céltudatosan és nemes buzga­lommal a béke helyreállitásán fára­doztak. Ezen férfiak egyike volt Horváth Béla ! Már gyermekorában nemes érzékkel bír­ván minden iránt, ami szép és jó : oly dolgokkal szeretett foglalkozni, melyek a lelkinemesség és szivjóság kfejlŐdésé­nek csiráit raktározták le a törekvő ifjú egész lényében. Ily hajlamokkal eltelve 1887-ben megyénk szolgálatába lépett mint főispáni titkár áz akkor hivatalban volt nagy tehetségű Majthényi László br. olda­la mellé: ezen állást csak rövid ideig töltötte be, 1884 ben már az ipolysági iárás főszolgabírójává választották. Ott kezdődik azon időszak, melyben a politi­kai küzdelmek hullámai legerősebben tombolnak s a fiatal tisztviselő képessége és jelleme erős tűzpróbának lesz alá­vetve ; de Horváth Béla tanultabb s mélyebb belátásu, semhogy ítéletében egyoldalú lehetne, —• igazságosabb, semhogy az érdemet, mely ellene harc­ban áll, el nem ismerné ; sohasem ragad­tatta magát ellenfeleivel szemben oly cselekményre, mely hivatalos állására homályt vetett, vagy őt polgártársai előtt : megbélyegezte voina ; ő gyöngédebb volt, j minthogy akaratát minden eszközzel keresztül vigye, és szilárdabb minthogy j a jog és törvény által irányított meggyő­ződését a párt/egye lemnek feláldozza.' Ezen kiváló tulajdonainak köszönheté, hogy ellenfelei sohasem tápláltak ellene gyűlöletet, de a gyűlölet hatalma az б nemes keblére sem tudott beférkőzni soha. Főbírói hivatalát nagy szorgalommal és kiváló szakértelemmel töltötte be, mi dőn 1887-ben, majd ismét 1892-ben az ipolysági kerületből képviselőnek válasz­tották. Mint képviselő is lelkiismeretesen töltötte be hivatását; eleinte ismeretei­nek kibővítésére szentelvén idejét, utóbb a kérvényi bizottságnak lett előadója, mely minőségében rendkívüli szorgalma, a közigazgatás összes ágaiban való ala­pos jártassága és éles látköre által vonta magara a vezető kormányférfiak figyel­mét ; gyöngédsége, előzékenysége és szerénysége által pedig teljes mértékben megszerezte képviselőtársai tiszteletét, és szeretetét. 1895. december havában Hontvármegye és Selmes szabad, kir. bányaváros főis­pánjává neveztetett ki. Ezen állasában Összes törekvését a közigazgatási állapotok javításának s a pártok kibékitésének szentel­te; az ellenzékkel szemben a legnagyobb mérséklettel és tapintattal járt el; bár­mily oldalról jövő panaszt meghallga­tott és a törvény korlátain belül min­kinek orvoslást nyújtott; gyöngédség és előzékenység voltak fegyverei akkor is, midőn a legerősebb támadásoknak volt kitéve, ajkairól egy keserű szó so­hasem hangzott el, mely ellenfeleink ér­zelmét sértheti; mindenkór bámultuk mérsékletét, mint nagy lelkierejének és fenköltségének kifolyását; mint a tiszta ég, akár egy darabját, akár egész bol­tozatát lássuk; mint az összhang, ha távolról vagy közelről halljuk ; mint a napsugár, mely fényt és meleget terjeszt mindenre, amir* kihat; ilyen vala ő; tiszta, összhangzó, világos. Jellemének nincsenek fényoldalai, egy egész az: eszményképe a becsületnek, igazságosság­nak, jóságnak és kötelességtudásnak. S ha mégis ily nemes tulajdonokkal tündöklő férfiú saját megyéjében annyi heves megtámadásnak volt kitéve és ki kellett ürítenie a keserűség poharát, mely ezen támadásokkal csordultig telt, en­nek valódi okát másban nem lehet találni, minthogy ellenfelei benne egy harmadikra kívántak csapást mérni, kivel szembtn azonban fegyvereiket már régebben el­koptatták é* ujabbakat kovácsolni többé nem tudtak. Ebben leli magyarázatát egyszersmind azon tény is, hogy Hor­váth Bélát uj állásába történt távozása­kor vármegyénk és Selmec város közön­ségének oly fényesen megnyilatkozó osz­tatlan szeretete és ragaszkodása kisérte, mely azokat, kik benne uj főispánjukat tisztelték, valósággal bámulatba ejtette ; de akik e szeretetet és ragaszkodást ma már értik és maguk is teljesen átérzik, fölismervén a kincset, melyet uj főispá­nukban nyertek, s melyet mi, mint sa­játunkat könnyelműen elprédáltunk. De emléke él sziveinkben s hogy azt megörökítsük, hulljon le a lepel a kép­ről, melyet elévülhetlen szeretetünk és be­csülésünk öntetett formába és függesszük fel tanácskozásunk termeinek falára, hogy szivének jóságát, melynek minden dob­banása a mienk volt, reánk sugározza és fennen hirdesse, miszerint a jellem és a becsület nem bukhatik el soha. Hosszan tartó frenetikus éljenzé­sek és tapsok követték az érdemes férfiú méltatását, mely után Czobor László alispán indítványára elhatá­rozták, hogy az ünnepi beszédet a közgyűlési jegyzőkönyvben megörö­kítik, majd egy-egy sokszorosított példányát a bizottsági tagoknak és a községeknek megküldik. Főispánunk az ünnepség alkal­mából a következő sorókat intézte Honth vármegye törvényhatósá­gához. Méltóságos főispán ur ! Tekintetes törvényhatósági közgyűlés ! Azon meg nem érdemlett s csekélységemet mé­lyen megható, ritka kitüntetésért, melylyel Hontvármegye nagy érdemű közönsége arcképemet a közgyűlési terem számára megfestetni kegyesen elhatározta, fogadják ismételten mé­lyen átérzett hálás köszönetemet. Két­szeres kötelességem ezt ismételni ma, midőn a mélyen tisztelt közönség arcképemet leleplezni méltóztatik. Mely alkalommal nem mulaszthatom el kijelenteni azt sem, hogy a távol­ban is megőriztem szűkebb hazám, Hontvármegye iránti szeretetteljes ragaszkodásomat és soha megnem szűnhető hálámat és mély tisztelete­met, melyekkel maradtam változatla­nul, Esztergom, 1903. szeptember 25. alázatos szolgájuk Horváth Béla főispán. mét Szabó Pál jeleskedett, az ördögöt pedig Mezei igazgató adta ismert lele­ményességével. Vasárnap este a Falu rossza került szinre. Göndör Sándor szerepében Kis Pista jeleskedett, a darab gyönyörű népdalaiban e kiváló énekes belevitte egész tudását s a közönség igazi műél­vezettel hallgatta. Bátki Tercsit Lórinczy adta ismert üde temperamentumával, mig sok derültséget okoztak Heltai (Cserebogár Jóska) mókái is. A darabot azonban nem mint színikritikus, hanem mint publikum néztem végig s igy többet nem irhatok, mert tudvalevő, hogy a publikum figyelme egész másfelé irányul, mint a színikritikusé s igazán jól esik az elfáradt újságírónak is egyszer publikum­nak lenni. Ezzel bezárultak Thália bérelt templo­mának ajtai bizonytalan időre. Tespts szekere lassan döcögött tovább Munkács felé s csikorgásai mintha panaszhangok lettek volna s szomorú dolgokat hallatva az esztergomi közönség közönyéről. Taffy. nyakába ugortam és sirva-zokogva pana­szoltam el fájdalmam, hogy minők ők irányomban, ellenzik azt, a mi nekem a legkedvesebb. Atyám reám nézett és megszánt, hom­lokon csókolt. — Szereted ! ? — kér­dezte komolyan. Szeretem ! Nagyon sze­retem ! — feleltem könnyezve. Pártomra állt ! Óh mily öröm ért engem, a mikor szavai elhangzottak. Én örültem, hogy belenyugodott vágyamba, ő meg Örült, hogy látta leányát oly boldogan, minő talán nem lesz soha. Köztünk már biztos volt, hogy Zol­tán nem lesz másé egyedül az enyém. Én szerettem Zoltánt, ő meg engem. Szegény ! ... az Isten vigasztalja meg, úgy örült, midőn megtudta szüleim nyi­latkozatát, de az öröm hamar búra vál­tozott. Mikor már az esküvőnk küszöbön volt, a jó Isten lépett közbe, nem hagyta, hogy Zoltán az enyém legyen. Nagy körvadászatot rendeztek s Ő a szegény saját fegyverével lőtte magát keresztül. Sűrű bozótba bújt s a hogy a csőnél fogva vitte fegyverét, véletle­nül elsült. Zoltán egy sóhajjal és »jaj<­jal összerogyott. Pár napig szenvedett s midőn már nem birt a veszélylyel szembe szállni, csendesen elhunyt. Óh! elveszett örökre... Vigaszt nem bírtam találni szivemre, elhatároztam, hogy ide jövők e zárda szük falai közé. Szüleim ellenezték, nagy nehezen váltak el tőlem. Ma itt vagyok, de óh ! változtam . . . Halkan súgta az ifjú pap fülébe, ki egy fül s egy lélek volt, szenvedő lélek, ki elmerengett a szép szűz történetének elbeszélésén. Sajnálta s szerette. Tudta, hogy nem szabad, de a szűz fehér keze után nyúlt s azt simogatta meg, tartva reszkető kezében. Majd észrevétlenül ajkához emelte. Szivében egy tiltott érzés fakadt, mely­nek hatása alá került az ifjú mely leg­elébb szavaiban és tekintetében tünt fel. Érzelgős hangon szólt — — Sajnálom édes Aurél! de ön bol­dog, boldog fogadása csak rövid időre köti le. Oh ön boldog! — Egyet sóhaj­tott s elhallgatott. A hallgatást, mely csak rövid ideig tartott, a fiatal szűz zavarta meg. — Nem jól mondja édes tisztelendő úr; nem vagyok boldog. Igen sokat kell tűrnöm, mert vissza nyertem vidor jó­kedvemet, mert kedélyem ismét vig lett. — Miért? Ismét uj titok. — Oh nem! de nem lehetek boldog, mert . . , A fiatal pap szemébe nézett, melyben oly sokat látott; majd elpirult s a földre sütötte szelid szemeit. E kölcsönös pirulás volt az első jel, melyből mindenik olvasott. Esztergom, szept. 29. Szombaton este újból Casanovát adták az előző napi szereposztással, azonban Harkányi Gizella közbenjött állítólagos megbetegedése miatt az ő szerepét Herczeg Emilia adta. Ezzel a darab si­kere is balra dőlt, mert a harmadik fel- j vonás nevezetes vetkezési jelenete ugyan- f csak elvesztette érdekességét és a sze-j replő terjedelmes körvonalai minden; érzékingerlés nélkül mosódtak el a fehér; vászonfal mögött; láttunk azért piruló j női arcokat, akik a színpad helyett ek­kor a nézőtérre fordították tekintetüket, j avagy sürgős dolguk akadt a selyem-! zsebkendőknek az orrocskák körül, jól­lehet, mint mondám, nekünk profán férfiaknak sem volt semmi izgató látvá­nyosság a deszkákon. Casanovában is­— Selmecbánya üdvözlete. Horváth Béla arcképleleplezése alkalmából Selmec törvényhatósága Honth vármegye tör­vényhatósága közgyűléséhez következő üdvözlő táviratot intézte: Megye közön­ségének Ipolyság. Horváth Béla diszpoi gárunkat s volt közös főispánunkat tisz­teletünk, szeretetünk elkísérte a távolba is, ez érzelmekkel üdvözöljük őt a mai ünnepen s titeket is testvértőrvényhatóság, kik őt ma ünneplitek, midőn leiketekbe vésődött kedves emiekét külsőleg mű­vészi ecsettel is megörökitettétek. Szít­nyai polgármester — A főispán Barton. Főispánunk kedden délelőtt Bartra ment, hol még ezideig látogatóban nem volt. A főispánt útjában mindenütt ovátiókkal fogadták, kivált Barton, hol valóságos ünnepség számba ment a fogadás. Az ottani plé­bános vendégszerető házánál szállott meg, hol nagy társaság gyűlt egybe tiszteletére. — Szent Mihály napja. Hét órakor kondult meg hétfőn az est harangszó, jelezvén Szt-Mthály napja előestéjét. Kis pihenés kezdte a szót. után a kedves nővér — Na tisztelendő úr, most magán a sor. Ugyan önt mi vitte arra a gondo­latra, hogy pap lett. Beszéljen, de őszin­tén, ahogy azt én is tettem. í Ha akarnék se tudnék hazudni ön­nek édes Aurél. — Válaszolt szomorúan, j miután folytatta. — С ak röviden fogom elmondani történetem. Tudom, hogy kíváncsiságból kérdezi. — Tisztelendő úr mit gondol felőlem ? Az Ön története igen érdekel engem, ta­lán jobban, mint az enyém önt. Szólott a szép apáca haragosan meg­sértve. — Bár igaz lenne! Felelt az ifjú pap. Folytatta beszédét. —• Engem is a szeretetből kifolyó csa­lódás hozott a rendbe. Én szerettem a a falunkban tartózkodó gazdatiszt leá­nyát. Szerettem igazán önzetlenül. Ha fülembe szökött szavának lágy csengése, mely egy kis harang mélabús zenéjére emlékeztetett, szivem elszorult az öröm­től. Ha tehettem utánna jártam s szóra­koztattam hosszú időn keresztül. Ha Giza kívánta volna, hogy hagyjak el mindent a világon, még ezt is megtet­tem volna, de ő máskép tett. Egy ideig szeretett, ha tagadnám hazudnék, ugy szeretett, mint senkit mást, de ké­sőbb egy tiszt látása elvakította. Eltaszított engem magától, mint akit soha sem ismert s elfeledt. E rövid változás oly hirtelen történt, hogy meg sem mondhatom. Mielőtt a tisztet látta volna, megelőző estén még karöltve sétáltunk s bizalmasan beszélt velem a jegenyék között. Mosolyogva súgta — ugy-e maga az enyém ? — s karjával magához szorította karomat. Ezek voltak Végső szavai hozzám s elfeledt. A tiszté lett, én meg pap lettem. Fájdalmasan mondta e szavakat, mintha bánta volna tettét. A fiatal szűz pedig némán hallgatta s szánalmasan nézett reá. Vigasztalta volna, de б is szomorú volt. Szivük egygyé olvadt! Egyik is a másik is gondolatokba mé­lyedt, néha — néha egymásra tekintet­tek s tervezték a jövőt. A fiatal pap sóhajtott végre. Óh édes Aurél, a mi mult, az már megtörtént; a megtörtént már változhat­tam Nyugodjék bele! ... — Óh, én nem birom ki ezt az életet, menekülni vágyom. Elhallgatott. Arcza égett abensejében fel-fellobbanó lángtól. — Én nagyon szerencsétlen vagyok, ki örökké boldog­talan ! — Nem édes! ön boldog. — Vála-

Next

/
Thumbnails
Contents