Esztergom és Vidéke, 1903
1903-04-09 / 29.szám
ESZTERGOM és mm A „VARMEGYE KÖZPONTI MEZŐGAZDASÁGI BIZOTTSÁGAINAK ÉS AZ „ESZTERGOMVIDÉKI GAZDASÁGI EGYESÜLET" -NEK HIVATALOS LAPJA. М С Й1 elemik Vasárnap és csütörtökön. JSLŐFIZETESI ÁRAK Egéea évr — — — — 12 kor. — fii. Föl évre — — - - — 6 kor. — fii. Negyed évre — — — — 3 kor. — fii. Egyes szám ára: 14 fii. —M—»№4P<Wi»«»J. ÍVJ II И 1Ш..1..П1. Felelős szerkesztő: Dr. PROKOPP GYULA. Laptulajdonos kiadók : Dr. PROKOPP GYULA és BRENNER FERENC. Szerkesztőség és kiadóhivatal: (boYaakéziratok, előfizetések, nyiltterek és hirdetések küldendők) Kossuth Ifajos (azelőtt Buda) utca 486. szán). Kéziratot nem adunk vissza. н$~ II lHWH'll I I' ' Nagypéntek. April 8. Sárgás halavány fényű lobogó gyertyák özönétől és gondos női kezek hozta virágoktól körülvéve halotti szemfödéllel befödve fekszik Jézus, az Igazság. Az Igazság, ki eljött, hogy tanításával a föld porából származó és gyarló embert az Istenség eszmekörébe vonván, valódi rendeltetését tárja fel előtte és a szó szoros értelemben véve nemessé tegye. Nemessé az értelem kialakulásában, nemessé az érzelem szeplőtelen felfogásában és nemessé az akaratnak irányzásában: mindent Istenért és az ő dicsőségéért cselekedni. Isten, az eszme és annak megtestesülése Jézusban, Ki azonosítva magát az emberrel nem hagyja tovább kételyei közt imbolyogva bujdosni, hanem megérteti vele lelkének értékét s követésre buzdítván őt mondja. „Én vagyok az ut, igazság és élet, aki én bennem él, az nem hal meg, az örökké él." Péter. Irta: Ignotus. Simon Péter, Jénának fia, zavaros fővel ődöngött a hideg éjszakában. Csak olykor riadt föl, ha a szikkadt föld egyegy pala szilánkja élesebben hasogatta mezítelen lábát, kérges bokáit. Nem igen volt helyén az esze — ma egész este forog már vele a világ. A jobb kezében valami sajgást érez és egyszerre eszébe jut, honnan jön. Nincs egy félórája, hogy álmából felriadva, tiz társával botorkált az Ur után, aki ma egész este olyan szomorú volt, ollyan végtelen szomorú mindhalálig. Igen, igen ezt mondta: szomorú az én lelkem mindhalálig — aztán ott hagyta őket az olajfák között, ő maga pedig lassú léptekkel ment fölfelé a hegynek. Péter már nem tudja, mi okból. Л mai pogácsás ünnepek vecsernyéjén bort ivott, attól nehéz a feje Olyan rég ideje, hogy bort nem ivott, de most meg kelletett innia, hiszen az Ur azt mondta, hogy ez az ő vére. És ő sokat nem értett abból amit az Ur mondott, de mindig követte — attól a perctől fogva, hogy elszólította a halójától, halászsajkájától, hűséges eb módjára járt a nyomában és szent áhitattal nézte azt a szépséges szomorú fiatal férfit, akinek országa nem ról, hogy az ember lelkében természetfölötti, s méltó, hogy Istenben örökre egyesüljön, ha lelkének becsét tudásához és értelméhez képest el nem hanyagolja; de méltatlan az egyesülésre s még is örökéletű lélekkel, ha ellenkezőleg cselekszik. De nem értették meg őt, amint hogy most sem értik meg sokan, nagyon sokan. De szava, élete, cselekedete túl fog élni minden alkotást, minden egyéb eszmét és köztünk marad, mig ember lesz a földtekén. S mert közöttünk van s mert a rom kath. anyaszentegyház kegyeletes és drága örökségében szertartásaiban, szokásaiban és imáiban évenként fel-fel ujitja a megtestesült Ige szenvedéseit: elmélkedjünk, fakasszuk meg a bánat könyeit és ébresszük fel magunkban a hitet, a reményt, a szeretetet s kövessük az egyházköltő szavait: »A keresztfához megyek, Mert máshol nem lelhetek Nyugodalmat szivemnek.« Almatag szemével — azzal a csodálatos, ragyogó barna szemével, amivel megigézte a szegény, együgyű szívű Simont, aki azóta hivséges lábbal követi az Urat, ki tudja mért, ki tndja, hová. Tizenketted magával járja már igy évek óta ezt a titokzatos, kalandos utat. Csoda csodára pereg le értetlen szeme elótt és б csak titokban meri furcsállani, mi jogon lett ő különb a többi embernél, mi okon szakadt el régi társaitól. Miért kell vándorolnia, éheznie, fáznia, holott ő eladdig olyan boldog, nyugodt és csöndes halászéletet élt. Szóval nem merte ezt soha uj társaitól kérdeni, röstellette az б nagy együgyűséget. Erezte, hogy a többiek sem a maguk eszéből követik az Urat, — azokat is, mint 6t, a Mester ragyogó homloka, szelid szeme sugara viszi ellenállhatatlanul magával. Néha, viharos éjszakákon, ha néhányan volt halászok összebújtak, mindnyájok ajkán ott kisértett a hebegő kérdés: mire való mindez, ez a bolyongás, ez a törődés ? Dc egyikük sem mert szóllani — nem különösen két társuk miatt, akik az ő tudásuk és tapasztalásuk hegyéről olyan kicsinylő szemmel tudtak rajok lenézni. Az egyik a fehérkezű Júdás volt, aki valami nagy nemzetségből való lehetett; olyan fehér volt a bőre, olyan ápolt a vöröses szőke hullámos haja és olyan válogatott a szava járása. Tudott irni, nagy kerek görög betűket vetni, aminthogy a görög szó sem volt tőle idegen. A másik Pál volt, élemedettebb Örökké ? Az anyagelvűség harcosa azt fogja reá mondani, igen, örökké az atomban ; a hő és lény őserejében, mely életet kelt az élettelenből s a fejlődés öröktörvényein folytonos körforgásban tartja az életet, melynek szellemi megnyilatkozása a lélek, melynek léte korlátolt időhöz van kötve és megszűnt nyomban, mihelyt az élet a rombolás változatlan törvényei folytán befejezte működését. S mivé lett a lélek ? Egy rideg álommá, mely a megsemmisülés teljesen üres térvilágában kiesett a lét örök törvényei köréből. De ez csak az anyagelvűség hívőjének felfogása, kivel szemben ott áll az élet s változatainak ezernyi tapasztalata, melyben a lélek halhatatlanságának legnagyobb bizonyítéka az érzelem, és az a szabad mozgásra képesített őserő, mely Öntudatra vezet és megítélni képes cselekedeteit. Ezen ítélő képességben csak két alanyi változat van, — ez az erény e világból való... Az Ur egyszer azt mondta neki: »leszen a te neved Petrus, kőszikla, és erre a sziklára épitem én az én hitem házát.« íme, az Ur tudta, milyen hivséges tanítványa neki Simon Péter, ma este mért mondta mégis, hogy »mire a kakas szólana, háromszor is megtagadsz te engemet ?« O, ha mindnyájan megbotránkoznának is az Urban, Péter nem botránkozna meg benne soha. És ha betelik is, amit ma este mondott, hogy egyikőjök elárulja, ha az a képmutató szelid Júdás el is árulta az Urat, Péter soha sem fogja megtagadni ? Hol is hagyta csak el ? . . . igen, ott vártak az Úrra az olajfák között. Sötét is volt már, csak a esillagok pislogtak az ágak között. Betlehem felől az egyik olyan szépen ragyogott! Forró nappal után egyszerre rajtuk ütött a dermesztő hideg és a mámoros álmosság háromszor is lebirta őket. Kétszer is fölkeltette őket az Ur, harmadszor hítta, mennének vele. Tizenegyen voltak, a tizenkettedik, a szelid szemű, fehér kezű Júdás nem volt közöttük. Egyszerre csak fáklyafény közeledett, fegyvercsörgés kisérte. Nagy csapat ember jött, fustélyos, fegyveres poroszlók. Aztán csak kivált közülök egy és futvást rohant az Ur felé. Júdás volt, a tizenkettedik. Péter még most is tiallja a lihegését és látja, mint csókolja lehunyt szemmel kétszer is az Urat: »Mester, Mester!« A fustélyos emberek erre mind neki esnek a védetlen emberfiának és a tanítványait ellökdösik mellőle. j és a bün; a jutalom és bűnhődés. De ez a két alanyi ok és okozat, ; nagyon elég arra, hogy kiemelked-, jék belőle a hit, amelyben a meg-^ í semmisülés tana porba hull és a léI lek örökkévalósága diadalszárnyra j emelkedik. j Mert nem lehet, hogy az élet i szellemi megnyilatkozása a lélek ! érdekköre egy és ugyanaz legyen j I az atom, a hő és fény által létre jött élettel, mert hisz ez csak aleg! j ridegebb ön és fajfentartásra ve-j űzetne. Nem volna bün s erény sem; nem következménye a bűnhődés és ,a jutalom sem. De mivel a lélek J érdekköre a természetszerűségen ! felül emelkedik, becsének teljes mivolta az erénytől, vagy bűntől függ, tehát van oka félni és örvendezni. És mivel 6 ezt is elbírálni képes : :mi valószínűbb, minthogy a lélek élete örök és önmagától függ annak kárhözata vagy üdvössége ! Ezért az üdvösségért testesült meg az Ige. Ezért az üdvösségért I szenvedett kereszthalált az Igazság, igy akarván bizonyságot tenni arEgyikéjük sem mozdult, csak ő, Péter, ugrott elé, elkapta az egyik ember szablya-, ját és mámoros hadonázásban lemetszé vele a szeplős Málkus fülét. De szomorú j mosolylyal maga az Ur mondta, ne j ontson vért. Hát arra se tartja jónak, hogy megvédje? . . . Elejtette a szabI lyát, az emberek meg neki estek . . . ő pedig futvást menekült a többiekkel és elszéledének a világ tizenegy tájéka felé ... Az éjjeli szellő feléje sodorta az Ur néhány szavát: »Mint egy latorra, ugy jöttök ellenem fustélylyal és fegyverekkel . . .< II. Hová vihették, mit akarhattak vele ? A helytartó fogatta volna el ? Az nem lehet, hiszen a császár ellen soha egy ; szót nem szólt. Vagy a farizeusok váltották volna be, amivel fenyegetőztek ? , Szék elé hurcolták volna most, páskák ; [ ünnepén, amikor inkább a rabokat is < I szabadon szokták bocsátani ? . Holnapra virradóra majd kitudódik, i Baja ugy sem eshet; aki holtakat éleszt, i sebeket gyógyít — Isten fiának baja • hogy eshetne ? Péter is nyugton volna, ; csak a feje ne volna olyan nehéz. Eb- j ben a sötét éjszakában hová menjen, 1 mitévő legyen. Amire évek óta nem \ goldolt, most eszébe jutott, hogy neki 1 se hazája, se hajléka. Hosszú évek óta 1 ma van először egymagában és az első < éjszakát tölti úgy, hogy nem hallja a i társai lélekzetét és álmatag szemmel г nem virraszt telettük az Ur. i
