Esztergom és Vidéke, 1902

1902-03-13 / 21.szám

Március 15. Üdvözlégy szabadság napja, üdvöz légy hármas ige születésének ünnepe! Szabadság, egyenlőség, testvériség ! Mennyi magasztos ábránd e hármas igében és mennyi vér öntözte a hármas ágú fa gyökerét. A tespedő nemzet megrázkódott és ezrivel születtek a hősök ; honvédnek állt a férfi', a gyermek, az agg. Védték hazájokat akkora hősiességgel, a milyent a világtörténet a búr-angol háborún kivül nem bir felmutatni. Es kivívták a szabadságot. Mert a világosi gyásznap nem birta elhomályosítani a magyar dicsőség fényét. Csak futó árnyék volt az és múló gyász volt óriási méretei mellett is, a mi utána következett. A magyar dicsőség, a földi félistenek dicsősége nem halhatott meg többé j él ma is nagy eredményeiben és él a hálás utódok lelkében. A mult hibáira a nemzet ráteritette a feledés leplét, a trón ismét egybeforrt a nemzettel, jobban, mint valaha, ékesszóló bizonyságául ott áll a budai Dísztéren a Honvéd szobor. Szeretett királyunk megbecsül titeket, a hálás nemzet pedig leborul emléketek előtt. És mig egy magyar él e honban, nevetek mindig imádság lesz ajkain és legnagyobb ünnepe lesz mindenkor a tí ünnepetek. Panasz a vidéki lapok ellen. Az >JbCsztergomi Közlönyben < legutóbb egy folytatásos, névtelen cikk jelent meg, amelyet mi — néminemű fogyatkozásai dacára is — nagy, igaz örömmel olvastunk, lévén manapság az elnézés, az emberszeretet, a megbocsátás oly ritka erények, hogy azoknak megnyilatkozása úgy érinti a modern csatazajhoz szokott hallószerveinket, mint valami elhaló, halk távoli zsolozsma a múltból, a szép és ah ! visszasírhatatlan múltból. ]y^árcius iduszái). Irta: SZECSKAY GYÖRGY. Szabadság napja újra megjövél És újra forrongásba jő a vér, S a merre a szem lát és eltekint: Ünnepre gyűlő népet lát megint . . . ^Szabadságit— e szó zúg szét e hazán, Mint egykor — Márciusnak iduszán! Kiben ma életnek szikrája él, Az mind ujong s e nagy napról beszél S a lelkes nép, e zúgó tengerár Ajkán nagy szókat hord, amerre jár . . . S mint gyermek anyján, úgy 9$ügg e [hazán, Mint akkor — Márciusnak iduszán ! Petőfi volt, ki — mint egy Tirteüsz — Szavával lángra gyujta, mint a tüz, S a nagy, dicső és hősi nemzedék, Mely a szent szabadságra esküvék, Bilincset már tovább nem türt magán, S széttörte — Márciusnak iduszán! Soká volt úgyis szolga a magyar, Sokáig volt bilincsre vert a kar, Mig végre egy nap mindent elsöpört, Bilincset, kényuralmat összetört, S magyar lett újra ur e szép hazán Oh akkor — Márciusnak iduszán ! Szabaddá lőn ismét a gondolat! . . . S lenn hagyva a szétzúzott láncokat, Miként sas a magasba fólröpült . . . Es a szemekben egy örömköny ült — Szabad dal zengett újra e hazán Di cső, nagy — Márciusnak iduszán! S ki mint szabadság régi bajnoka Börtönben volt súlyos rabláncokba', Nem várt hiába, óh nem oly soká: Szabad lett s a nép vállán hordozá — Szabad lőn Táncsics e szabad hazán Oh akkor — Márciusnak iduszán! Kiben ma életnek szikrája él, Az mind dicső nagy hősökről beszél, S a lelkes nép, e zúgó tengerár Ajkán uj esküt hord, a merre jár, Hogy : >rab többé sosem lesz e hazán !t — Ma, fényes — Márciusnak iduszán ! . . . Szabadság napja újra megjövél Es újra forrongásba jő a vér ! S a merre a szem* lát és eltekint: Ünnepre gyűlő népet lát megint . . , »Szabadság It — e szó zúg szét e hazán, Mint egykor — Márciusnak iduszán . . . Nekünk szól a lecke, vidéki újságoknak, kinek nagyobb, kinek kissebb mértékben, aki hogy szolgált rá. A mi lelkünk öntudata tiszta, mégis olyforma érzés lep meg a cikk első olvasásakor : uram teremtőm, nem vagyok e én is ludas valamelyest az elsorolt vétkekben ? A második olvasásra (mert másodszor is érdemesnek találtuk elolvasni a valóban nemes intencióval megirt cikket), mondom, a második olvasásra már a tiszta öntudat kerekedett felül bennünk, megkönynyebbült lélekzettel sóhajtván fel : ez más cimre van adreszálva, mert ide nem talál. De ebben a második olvasásban már a cikkíró nemes szándékának a hatása is érvényesülni kezdett nálunk : az elnézés, a jó akarat és a tárgyilagosság. Legyünk tehát jó akarattal a leminősített másik, vagy többi lap iránt is és nézzük hát — jól van — tárgyilagosan, mi az ő hibájuk és oly nagy bűnösök e valóban, mint a cikkíró — nyilván láthatóan nem hivatásos, de ügyes dilattáns — látja? Falusi szerelmek. Szép őszi délután van, a nap sugarai izzó melegséget árasztanak szerteszét. A kis kerti lugasban két személy ül boldogan csevegve, Bokros Kálmán a falu segédjegyzője és Izsó Zsófi a harangozó leánya. A fiatalember erősen udvarol a kis szőke, szeplős leánynak, ki hű vonzalommal viseltetik a falu Don Jüanja iránt, nagy boszuságára a velük szemközt lakó mesterek Boriskájának. — Hallotta Bokros úr, hogy a Monoriék házát, földjét egy gazdag pesti úr vette meg, aki ide is feg jönni lakni ? — Igen, hallottam, valami vén fösvény, kinek egy rút leánya, de annál több pénze van. Bár ide se jönne, ki fog vele törődni? — No-no, nem jó előre ellenszenvvel viseltetni irántuk. — Mikor jönnek azok még ide? Hisz addig, ha a sors is úgy akarja, mezőlaki jegyző lehetek, magácska pedig a kis feleségem. A leány zavartan a földre nézett, majd lassan fölemelte tekintetét, s az a boldog megelégedéstől sugárzott. — Remélem, nem tekinti tréfának előbbi szavaim r — Kérdi Bokros a leányt, mélyen a szemébe nézve s kezét meglógva. — Bízom magában, — volt ennek felelete. Bokros kis idő múlva ajánlotta magát és elment. Két hét múlva a kis falut nagy meglepetés érte. Az uj birtokos megérkezett egy esős őszi estén. Szavahihető emberek szerint egy igen csinos leány társaságában. Nosza megindult erre a falusi kávénénikék nyelve. Kivel fog megismerkedni? Kihez fog először látogatást tenni ? Milyen ruhája van? Elóre, oldalt, hátra csapva hordja-e a kalapját ? Mert egy városból jövő nő csak tudni fogja a divatot r Ö az olvasóközönség egyrészének a szószólója, annak a résznek, mely minden zavaró, disszonáns hangtól idegesen irtózik, mely a családi békét szeretné a társadalomban is fellelni (oh bárha fellelhetné !) és inkább szemet huny némely visszaélések, némely szomorú, kóros jelenségek előtt, csakhogy azokkal foglalkoznia ne kelI lessen. Igen ám, de ezekre az arkádiai j békés kívánságokra lépten nyomon j rácáfol a mindennapi, reális élet, — s mondjuk, a modern élet. ! Minő más volt a vidéki lapok j hivatása régen s minő más ma! j Az az, hogy ma is van még vidéki .újság fölös számmal, a melynek i összes létjogosultsága az, hogy — ; meg bir jelenni, egyszer hetenkint ; |jól rosszul, az mellékes, de futja a költség a nyomdára. A tartalom : mellékes; munkatársnak elég egy olló. Van vidéki újság, melynek célja az, hogy meggyorsítsa a kávénénikék kisded pletykáinak elterjedését. Egy délelőtt a kíváncsiak némileg egyet-mást megtudhattak az uj földbirtokosékról. Ez ugyanis a birtok vételügyeinek rendezése végett a jegyzői irodába ment. Tisztes, öreg úr volt, komoly ember, a szükségeseknél többet nem beszélt. Ügyeinek rendezése után a jegyzőt segédjével együtt meghívta ebédre. E hir mint futó tűz terjedt el a faluban. A kis harangozó Róza szivecsj kéje táján bizonyos fájó érzés támadt e hirre, de legyőzte fájdalmát, nehogy ezen a mesterek lánya, Boriska örüljön. I Az uj birtokos előzékeny, szives házii gazdának mutatkozott, de felülmulta őt leánya Bella, ki ennivaló kis lány volt. ; A segédjegyző mindjárt bevallotta őnI magának, hogy ennél kedvesebb, kivá• natosabb, jobb gazdasszonyt nem ki• vánna. Tüzesen udvarolgatott is a leánynak s a mennyire tudott, bókolt is neki. j Belláék meghívták Bokrost, hogy másj kor is legyen szerencséjük. Ez mind hiI rül ment a faluban s volt szólás-szapuhás. E Hát még mikor a kis Rózánál Bokros mind mind ritkábban jelent meg, az irigy Boriska kedve teljesülésbe ment. Örült is, ugrált örömében, hogy az amúgy is lenézett harangozóék leánya hoppon marad. Vasárnap Bokros haza kisérte Bellát mise után; ahány szem volt az mind rajtuk függött. Szegény Rózsika ki se mert mozdulni a házból, sirt, bánkódott a segédjegyző után. Ez pedig teljesen kimaradt Iz .Esztergom is lite' tárcája,