Esztergom és Vidéke, 1902

1902-03-06 / 19.szám

A „VÁRMEGYE KÖZPONTI MEZŐGAZDASÁGI BIZOTTSÁGÁÉNAK ÉS AZ „ESZTERGOMVIDÉKI GAZDASÁGI EGYESÜLETINEK HIVATALOS LAPJA. M^áJclcplk Vasárpap és csütörtökön. ELŐFIZETÉSI ÁRAK : Egéss érre m évre.íegyed évre - — 12 kor. — tt. _ _ _ _ 6 kor. - fii. — — - 3 ker. — fll. Egyei szám ára: 14 fii. Felelős szerkesztő és kiadó : KEMPELEN FARKASLaptulajdonosok: Dr. PROKOPP GYULA és társai. Szerkesztőség és kiadóhivatal: (hova a kéziratok, előfizetések, nyiltterek és hirdetések küldendő Széchenyi-tér, 330. száin. H Kéziratot sem adunk vissza. A kaputosok. Ez az elnevezés ujabb keletű; egyenlő idős a demokrata Magyarországgal, a melyben mindenki ur, aki jószabásu kaputot visel. Mert a jó szabás kötelez oly társadalomban, a hol ruha teszi az embert. Régen a paraszt az > urakat c szidta, mert maga fölött nem ösmert mást, mint a saját földes urát, a kinek a kényére kegyére volt bizva a sorsa. Ezt az egyeduraságot elfújta a negyvennyolcas szellő és vele felszabadultak a lekötött erők, más szóval: megszázszorozódott az urak száma, a kiktől azonban a magyar paraszt speciális arisztokrata felfogásával megvonta a régi »urt gyűjtőnevet és csak egyszerűen »kaputosok t-nak hívja és szidja őket, a mai társadalom középső rétegét. Hogy a kaputosok felé sokkal nagyobb gyűlölettel rázza öklét a paraszt, mint a régi zsarnokai felé, annak oka abban lelhető fel, hogy a régi zsarnok úr parancsolt, büntetett, sokszor kegyetlenkedett, de iz.Esztergom és Vidéke" tárcája. Délibáb. Irta: NAGY RENKE. Neve napját tartotta az öreg Rétfalussy István ur. A nagy, csöndes ősi kúria benépesült újra, mint minden esztendő ben ilyenkor. Megjöttek a barátok s egy két atyafi; valamennyien csupa férfiak s mind öregek. Csak egy fiatal ember van közöttük, a háziúr jogász öccse, a ki a szünidőt rendesen a bátyja birtokán szokta eltölteni, ahol ugyan alaposan unatkozhatna, hs» nem dévajkodhatnék olykor az arató lányokkal, meg meg csipkedve egészségtől duzzadó piros arcukat, a kik néha a körmére koppintottak ugyan az Endre úrfinak, de kiolvasta a szemeikből, hogy jól esik nekik a délceg finom úrfi figyelme. Már csak azért is nagyon szivesen időzött kőztük, hogy eltanulja tőlük azokat a hol méla bús, hol pajzán nótákat, a mik a pusztai világ nótafáján — senki sem tudja, hogy és miként — teremnek, és szállnak szájról-szájra. Ezeket a vadvirág módjára termett népdalokat dúdolta most is, jókedvre hangolva a jelenvoltakat, a kik mégis nagyon nehezen melegedtek neki a mulatságnak, mert a házigazda ma még a szokottnál is lehangoltad volt. Csak megtámasztotta a fejét a kezével és mintha bajba került jobbágyán segített is, mint a hogy meggyógyítja az ember igavonó jószágát, hogy erőben meg ne fogyatkozzék, mert az neki lenne kára. A magyar lélek pedig mindent el bir feledni egy jó szóért, egy kis szívességért. Ez a jó szó, ez a kis szívesség pedig eltűnt; ezt meg nem kapja a kaputosoktól s ha megkapja holmi cucilista apostol ajkairól, ; ttól koldul egész életére. A fő baj az, hogy a mai demokrata társadalom demokráciája hazugság. A polgár utánozza az ősiség hazug fényében sütkérező nemességet és kegyeit keresi; a nemes majmolja a mágnást és firtliskedik; a mágnás pedig lenézi a nemest, a nemes eltekint a >pugrisc feje fölött, a polgár pedig nem veszi emberszámba a nemzet legromlatlanabb részét, a parasztságot. Már a boltos is (akár keresztény, akár zsidó) a ki tán éppen az ő soraikból kiemelkedve, pár év alatt valami nagyon szomorú gondolatokkal foglalkoznék, mert időnként sóhajtott is, a mit ugyan egyre titkolni akart. A jegyző úr kipirult arcáról pedig már szinte lerítt a vágy, hogy szeretné magát fesztelenebbül viselni, egy kicsit beledalolni az Endre nótájába, a mire a postamester is egyre verte a taktust lábával az asztal alatt és csak fü'hegygyel hallgatta a doktor legújabb vadász kalandját, a mit az nagy igyekezettel mesélt a plébános úrnak. Az figyelemmel hallgatta ugyan, ha bár erősen kételkedett benne, hogy az a vadász kaland tisztára ugy történt volna. Medve vadászatról volt szó, olyanról, amilyenről még soha se ért meg, pedig harminc esztendeje hogy községi orvos. Ezt az időt legtöbbnyire vadászattal töltötte el, mert beteg alig akad egy esztendőbe kettő három. Az intelligencia kevés és mind nagyon egészségesek. A paraszt meg ha beteg lesz, kámforos pálinkával, piócával és köpölyözéssel kúrálja magát; ha azután ez sem használ, lefekszik szépen meghalni s a doktort csak akkor hivatja ki, mikor már félig meddig a másvilágon jár. i — Az volt aztán a pompás mulatság, — beszélt a doktor megtörülve időnként izzadt homlokát. Még nagyon messze lehetett hozzánk a mackó, de már meghallottuk a mormogását. A kutyák is megszimatolták és irgalmatlanul vonyítani kezdtek, ugy, hogy alig birtamőket megfékezni. A morgásából én rögtőn megszedi kissé magát, mily gőggel beszél a »rongyos paraszttal!« Ugyanazt cselekszi a hivatalnok, a bérlő, sőt még a parádés kocsis is. Ki az ma, a ki az egyenlőség szent jegyében szükségét érezné annak, hogy jó tanácsaival, jóakaratú részvétével, tán semmibe se kerülő apró szívességekkel áthidalja a bizalmatlanságnak, a keserűségnek azt a hasadékát, mely a föld szegény népe és a polgári osztály között húzódik ? Oh vannak ilyenek is, bár ne lennének, mert aljas önérdek vezeti parolázó kezeiket, ezek a föntebb emiitett szocialista agitátorok, akik a félrevezetett nép bizalmának árából a fővárosban palotákat akarnak maguknak építtetni és ez gyakran sikerül is nekik. A szegény félrevezetett nép pedig följegyzi a keserű tanulságokat a kaputosok rovására. Idegenek vagyunk egymás iránt, külön exkluzív életet élünk és nem tudunk már szeretni. Ez a betegség mérge. Fölfelé a mellünket verjük a nagy kivettem, hogy felénk tart. Előre 1 — mondtam a többieknek, de alig tettünk nehááy lépést, ráakadtunk a medvebarlangjára, egy sűrű bozóttal benőtt sziklahasadékban Két embert menten felállítottam a barlang nyilasánál. Magam pedig lövésre készen elindultam a kutyákkal a morgás irányában, de alig tehettem ötven lépést, egyszerre csak nagy csörtetéséel előttem termett egy rengeteg nagy medve. Hamar megneszelte a veszedelmet, mert két hátsó lábálára állva, felém tartott. Én persze hagytam, hogy mennél közelebb jöjjön hozzám, és mikor alig volt tiz lépésnyire, rádupláztam. Már a füstön keresztül láttam, hogy veszettül kalimpál két első lábával a levegőben és hogy a kutyák ellen se igen tud már agyarkodni. — No doktorkára. most mutasd meg, hogy mit tudsz, biztattam magamat, előrántva finom acélpengéjű tőrömet, odarohantam, rávetettem magamat, egy pillanat műve volt csak és a medve élettelenül hevert a lábaimnál. — Aztán kié lett a medve bőre ? — szólt bele egy maliciózus hang. — A bőre — a bőre, igen a bőrét eladtam a szepesi szűcsnek. — Biz azt kár volt, — mondta a posta mester, — az ilyet meg kell tartani diadal jelvénynek. A doktor ümmögött, mormogott még valamit, hogy igy meg ugy, megette volna a moly othon, hiszen nincs, aki gondozza, (nőtlen ember volt ő is) — egyenlőség okából, de lefelé a leginkarnátusanb arisztokraták vagyunk. A legalul lévő paraszt pedig tudja, érzi ezt és a lenézésre gyűlölettel válaszol. Ha azután nagynéha akad is egy nagy szívű altruista, aki igaz szeretettel közeledik hozzájuk, a saját kárán okult népnek bizalmát nem képes megnyerni. Vagy képviselő jelöltet látnak benne, aki a választás előtt beurambátyámozza a kerületét, hogy a választás után ne legyen otthon az ő Haluska Jánosainak, akik ügyes bajos dolgaikkal fölkeresik Pestbudán, — vagy valami még rosszabbat, akiről még nem lehessen tudni, hogy miben töri a fejét, de hogy jóban is törheti, azt már ők nem birják hinni. És ők a hibásak, ha nincs már hitök ? Ez az általánosságban tartott morfondirozás annyiban lokális hátterű, a mennyiben él itt egy polgármester, aki telve van jó akarattal, jó szándékkal, tettvágygyal, de hasonlatos a lekötözött Gulliverhez. Hogy micsoda fonalak kötik le, látszott rajta, hogy szeretné magát be csülettel kivágni ebből a medve kalandból, a miból persze, hogy egy szó igaz se volt, de hát csak kell valakinek mulattatni az ilyen kedvetlen társaságot. Végre aztán ittak a doktor vadászkalandjának szerencsés kimenetelére, miközben kint a folyosón felhangzott a cigánybanda névnapot köszöntő muzsikája, szomorúan, szinte sírón, mert a cigányok már jól ismerték a Rétfalussy nagyságos urat, tudták, hogy csak szomorú nóta az, ami megnyitja a tárcáját. >Huzd rá cigány, szivet rázó hangon szóljon a nótád ...» kesergett kint a hegedű, mire a házigazda felneszelt elmélázásából és odaszólt Mihály hajdúnak, a ki a vendégek körül szorgoskodott. — Hadd jőjjennk be a fiúk Miska ! És pár perc múlva már odabent húzta a banda a sírva vigadót. — Az áldótokat! — mondta egyszer, nagy sokára Endre úrfi, hát halott van itt, hogy ilyen rlkatós nótákat eincogtok ? A vendégek csititották a heveskedőt. mert ők már tudták, hogv fe'váJi úrnál nem járja vig nóta soha. Ki tudja, micsoda bánat nyomhatja a szivét, hogy mindég csak azt hajtja: Sirva vigad a magyar! De az mindnyájok nagy meglepetésére közbe szólt. — Hagyjátok: Igaza van a fiúnak, búsuljon a ló. Valami vígat hát Ferkó, — szólt oda a prímásnak, s ezzel mintha letörülték vo na az arcáról előbbi mogorvaságát