Esztergom és Vidéke, 1902
1902-12-24 / 101.szám
ESZTERGOM és VIDÉKE karácsonyi melléklete. 1902. deczember 24. jössz haza vasra veretlek, úgy kisértet lek haza a csendőrökkel, mint a rabot Kiállitlak a fala csúfjára, huszonötöl veretek rád, mint a többi semmirekelökre. De a beszéd nem használ: Pista csat iszik egyet rá. A bor hatása nem érteti meg vele a a fenyegetést. S nem édes apját' ismeri fel, hanem a falu biráját; s annals bosszantására énekli: Hármat rikkantott már, hármat rikkanA rigó, a rigó. [tott mát Nem parancsol nékem, nem parancsol A biró, a biró . . . [nékem Az édes apa visszariad amint fia sápadt arcába tekint; melyet a sok éjjelezés igy megviselt. A ruha ringy-rongyban lóg le testéről. Amit a kegyetlen sors épen hagyott; csupa sár, csupa piszok. Ez az ő fia? hisz ez nincs rendes eszén ! Hát igy kell őt viszontlátnia! ? Ha ő tudta volna ezt I ! A megszánakozás erőt vett rajta. Oda megy fiához, megfogja karját, hogy kivezeti őt a levegőre. De Pista nem engedi magát. — Pista! Pista! szól az öreg. De Pista nem hall, nem lat. Nem a régi akaratos *>.pa áll a fiu előtt, hanem egy megszánó alak, aki képes lenne fiáért mindent megtenni. Vár, talán majd megszólítja üt, de nem. Vissza gondol arra a pillanatra, midőn a leány azt mondta neki. „Megbánja kelmed, hogy Pistát elkergette." íme beteljesedett. Szomorúan ballagott egyedül haza. Vasárnap este van. A falunak öreg templomában éppen most húzták el az est-harangszót. Aztán ismét csend borul a tájra. Az éj csendes birodalmát nem háborítja semmi sem; csak egy utcácskának csendes házikója ; amelyből halvány gyertya fénye szűrődik ki a vastag setétségbe. Itt vannak ébren. Máshol mindenütt alusznak már, mert falun rég bevett szokás a korán lefekvés. A csendes házikóban üli Julcsa gondolataiban elmerülve. Lelke visszavágy a régi édes körbe . . . Mily édes csak visszagondolni is. De ő az elűzött, kitaszított csak ábrándozni mer ... s az is fájón esik neki. Fájós küzdelmét szivére zárva. Ártatlan lelke a jogtalan vádat mártírként szenvedi. Nincs az aki őt sajnálja, vagy vigasztalja : egyedül áll az egész világban. A falu népsége előtt nem mer megjelenni, mert azt a vádat vágják szemébe, hogy ő dúlta fel a bírónak családi boldogságát, hogy ő miatta lett Pista korhely. Pedig nem tehet róla. Ok nem szóltak soha szerelemről. S ő ha mindjárt lelke árával fizetett volna, meg, még akkor sem szólt volna. És Pista? ő tőle sem hallotta: s mégis, mégis . . . Szegény leány! A régi szép leányból egy összeroskadt alak lett. Ha végig ment azelőtt az utcán, vagy ha vasárnap a táncba jött, megbámulták öt a falu legényei. De már senki sem néz rája. Napokig elül az ablak mellett s úgy néz ki a meäsze végtelenbe . . . Szállt a hir, bogy Pista sem édes apja, sem édes anyja kérelmére nem akar haza menni. J&gy gondolat rezzent meg benne: nem sokáig töprenkedett felette. Eloltotta a gyertyát és kilépett a néma éjszakába. Sietős lépésben tart az alvégi csárdához, ahogy vélte, hogy Pistát ott találja. Nem is csalódott. Ott ült egy rozog a lócán, halvány arcát két kezébe temetve. Nem vette észre amint az ajtó halkan kinyílt, csak arra a neszre ébredt fel, midőn egy édes hang nevén szóllitotta. E hangtól lelke megremegett . . . s mégis egy édes emlékre engedte őt visszagondolni. A leány szemébsn a megszánakozás ragyogott, midőn Pista megtört alakján végignézett. Egy édes szó lebegett ajkán, de a gyötrő lélek még mindég nem engedte őt. — Pista! Pista ! szolt újra a leány, de hangja fájó sóhajba olvadt át. A legény némán int: nehéz két fájó köny rezdül meg szemébe. Aztán felnéz, s a Hogy bele nem unt Bereki abba a sok folytonos gondolkozásba, csak most csodálom ! Látom levelét, mely bőven felvilágosit, Most tudom, mi űzte őt az erdőkbe, miért kereste úgy a madarak énekét. Talán ezek vigasztalták. Most tudom mi tépte ki őt a vig társaságokból, melyeknek kedvelt alakja volt, miért kereste a magányt s állt meg maga elé tekintve oly sokszor az alé sudár fái között, mikor oly sok szép fiatal leány sétált oly vígan, csicseregve s mindegyik vetett reá egy-két szempillantást. Tisztán látom ; levele itt fekszik előttem. A sorok betűi szétkuszáltak s minden mondata egy sötét gondolat, egy mécs, mely megvilágítja az örvényt, melybe önmagát sodorta. Bereki már mint ifjú joghallgató megszerette Tolnai Mariskát. Levelében irja, hogy boldog csak vele ehetett volna. Megált elméje, ezen gondolkozott naphosszat, óraszámra. Marinkának fájt, hogy Zoltán szomorú. Halkan súgta szeretettel: Zoltán ! talán már nem szeretsz ? Felrezzent gondolatából ... Mi indította szegényt erre a kérdésre ? Meghatva felelt. — Szeretlek Édes ! Szeretlek örökké! Melegen szorította magákoz. Bágyadtságától szabadulni akart, de nem tudott. Szép szőke haját csókolgatta. Kit csalj ík meg? Melyiket válaszszam ? hangzott fülébe. Mindkettőt szeretem. Mindkettőt. Téged is, de Annuskát is. Ö is szeret . . . Gondolkozott tovább. Igy törte magát, igy marta lelkét, szólni félt, bizalmatlan volt mindenkihez. A tűrhetlen fájdalom indíthatta őt arra is, hogy levélileg felkeresett s elpanaszolja baját s tőlem is kérdezi: Kit csaljak meg? Melyiket válaszszam ? Szegény Barátom ! nehíz a választás — sóhajtottam, midőn levelét átolvastam. Leutazzam s beszéljék vele? . . . Hol van olyan bíró, kit lelkiismerete ne furdalna, akár egyik, akár a másik fél javára dönteni ? Mélyen gondolkoztam, minden eredmény nélkül. Kifáradtam. Oldalt íróasztalomon levő lapok után nyúltam, melyeket csak előbb hoztak. Sok volt, válogattam közöttük. Néztem a napi eseményeket. A vezércikken hamar átfutott tekintetem, majd a napi híreket böngéztem. Alig olvasok azonban, Bereki Zoltán neve tűnt fel, vastag, nagy betűkkel volt nyomtatva. Nem hittem a betűknek se a szememnek, hátha csalnak. De meglepődtem, mikor látnom kellett, hogy Zoltán maga választót', nem is várva feleletet. Tovább betűztem. „Mint lapunkat értesitik tegnap Baján Bereki Zoltán önkezűleg vetett véget életének. Szécsi utca 40 számu lakásán Tolnai Mariskát látogatta meg utoljára, kivel eljegyzését rég várták. Innen haza ment s lefeküdt, a hozzátartozókat azonban egy óra tájban lövés ijesztette föl. Mire szobájába futottak már szivén lőve, élettelenül feküdt, vére lassan folyt a mély sebből. Névjegyén, melyet éjjeli szekrényén találtak e sor volt irva : „Mindkettőé a halálban : u . . . Szegény ! . . . sóhajtottam. Keserű választás ... de talán a legjobb . . . Hamar elhatározta magát a végsőre. Nagyok lehettek kínjai, hogy levelem se várta s elszakította élte fonalát. Sohasem hittem volna, hogy igy végzi életét. Mily boldog volt távozta előtt. Mig csak egy éve, hogy büszkén, vigan jött hozzám, örvendve beszélte el sikerét. Mint a legboldogabb, ember vetette el magát a hintaszéken, gyönyörködött a füstbodrokban. Nevetve mondta: Barátom veled fogok kezet először, hogy Mariska Ígéretet tett. Ő nem lesz senki másé ! . . . Szegény leány! mi lesz vele ? Ha megtudja lerogy a csapás alatt. Szegény úgy is csalódott! ... Tovább szőttem gondolataimat, majd dolgozni kezdtem. Tollam éppen a tintába mártottam, midőn segédem felkelt helyéről s oda szóit. — Ismét eljegyzés. Nem tetszett olvasni ? Kaposvárott Bányai Annuska . . . Elém tette. — Tessék itt! — rámutatott. „Bányai Annuska a híres kaposvári szépség el van jegyezve Oláh Endre földbirtokossal. Esküvőjét pár hét után tartják . . . Fejemhez kaptam s elhagytam a szobát. Fájt igen fájt szegény barátom története. — Óh ha tudta volna ! Szőllősy Géza. leány tekintetéből megérti, hogy miért jött. — Pista! kezdé meg a beszédet a leány. — Egy mély, fájó sebet ejtettem lelkeden, amiről én nem tudtam ... Feldúltam családi boldogságtokat . . . Eljöttem hozzád, én, a becstelen leány — mert annak tartanak, — hogy jóvá tegyem hibámat. Gyere velem! ne maradj itt, mert itt a kárhozat lakozik. .. — Hová ? hová ? kérdi a legény megremegve. Elég nagy a világ, feleié Julcsa majd jut részünkre is egy kis hely. A szó lelkére hat. A leány megfogja a le gény remegő kezét, s kivezeti őt az utcára. A leány erősen tartja, igy ballagnak egymás mellett. A csillaguk halványan tüudÖkölnek alá : a hold gyér világosságot bocsájt a földre. Egy szót sem szólnak, úgy haladnak . . . A leány csak vezeti. Nem veszi észre Pista, hogy egy rozoga kapun belép, csak arra ébred fel midőn egy pitvar ajtaja előtt áll. A legény visszahúzódik ; el akar rohanni mert megtudta, hogy hol van. De a leány erősen fogja. Egy ügyes mozdulattal megnyomja az ajtó kilin csét, s magával vonja a legényt a pitvar közepére. Most már nincs menekvé 3 , csak to vább ... Az előszoba ajtaja félig nyitva áll. Mintha odabent valaki némán sóhajtana. Pista, mint a leigézett merőn néz maga elé : Aztán hirtelen kirántja ma,gát a leány kezéből: s berohan a szobába . . . A leány kint marad. Amint a halvány gyertya fénye engedte látni, Pista ott térdepei édes apja és édes anyja előtt . . . Remegő ajka csak két szavat tudott mondani: Apám ! Anyám ! A leány szeméből két könnycsepp fakadt ... Es vár ; de őt nem szólítja meg senki sem. Halkan kinyitja az ajtót és kilép az éjszakába . . . Másnap egy koporsót kísértenek ki a temetőbe : benn a „Senki leánya" alussza örök álmát. Fehér. Nem ismert senkit kivüle, nem érdekelte őt se szebb se jobb ; neki Mariska volt a legszebb a legjobb. Tökéletes volt mint ő, az ideát birta. Nem kellett sokáig keresni, mielőtt gondolt volna szerelemre, ugy botlott véletlenül szeme elé s ő féltve őrizte. Igazán szerették egymást. Mariska ugyan kételkedett Berekiben ; nem az ő szavában, jellemében, de fiatal kora, és igen vig kedélye miatt gondolta és panaszkodott „Zoltán maga feled! . . . En pedig leány vagyok, ha eljátszom ifjú éietem, ha idősebb leszek, mindenki feledni fog !" Sirt sokat sokszor, de azért szerette igaz vonzalommal s ha talán feledik is egymást, mélyebb seb maradt volna Mariska szivében, mert önzetlenül szeretett. Szegény mikor távozott kijött vele, a nyitott folyosón, szökött. Csípős hideg idő járt, a hogy reá borult és kérte, hogy ne feledje, vagy ha érzi, hogy nem bírna hű lenni, akkor szóljon, mert inkább előbb szenvedi át a keserű ébre dést, mint utóbb. Szép volt, látszott rajta, hogy fél remegett karjai között, de bátorította. Nem is feledte ! Nem soha! Tévedett szegény Bereki! Szerette imádásig, bármit tett, ő érte tette. Utóbb álláshoz jutott; most boldogan nézett a jövőbe. Már reá lépett a lépj cső első fokára, hogy emelkedjék. Jó modora, megnyerő alakja segitséI gére voltak, de vesztére is. j Főnöke leányának szemelte ki. Jobb ! embert nem is talált volna. Bereki látta ezt. A sok apró szívesség élesen figyelmeztette, hogy Annuskának is szivébe fúródott, bár önkénytelenül. i A bakfis leányka szép szemeivel, me lyeknck sötétében két csillag tüze égett el-elnézte fájdalmasan. I Szomorkodott, sirt minden ok nélkül. í Tekintete folyton Zoltán arczán boron1 gott. j Halványult a szép fiatal leány, szemei körül kék karikák támadtak, Bánkódott ! i Zoltán sáve megindult a szerelmében i beteg leány fájdalmán, beszédével vigasz1 talni iparkodott. Szánalomból tette, de ; előrehaladása is megkívánta, hogy főI nöke útját ne állja. J Bizalmasak lettek. A gyakori találI kozás, összejövetel igen közel hozta ! őket egymáshoz. Meghittebb körökben I már beszéltek is róla, hogy Berekiné [lesz a szép Annuska, csak kinevezzék j Zoltánt, mint független embert. Zoltán azonban nem feledte Mariskát. Élt szivében, szemei előtt lebegett. Ha Annuskával szívélyesen társalgott, akkor is vele volt lélekben; ha talán szeretetéről akart volna beszélni, önként elakadt szava. Mariskára gondolt. MintI egy megjelent szép alakja intve: j „ígéretet tettél ! Nem csalhatsz !" Nem is igért Annuskának semmit, csak vigaszt akart szerezni a beteg szívnek. A leányka azonban épített Zoltán tréfás szavaira. Ábrándozott. Azt hitte, hogy egyedül őt szereti, ő érte él Igen! Zoltán szerette is, de a szánalom indította erre, hogy szegényke első szerelmében ne érezze mindjárt az élet komolyságát. Mariskát szerette! Szive sugalta: „Ez lesz a tied 1" Ha kérdezték volna, miért szereti, csak azt felelte volna: szeretem, mert szeretem. Midőn megkapta kinevezését útra kelt szüleihez. Zoltán nem volt vig, mint más szokott lenni ily alkalmakkor. Szomorúan ölelte magához Mariskát, ki örömmel fonta körül nyakát és csókolta könynyezve. Mariska szive dobogót az örömtől, azt se tudta hol csókolja, mit beszéljen. Csüggött Zoltánon, kinek szivét majd lecsavarta a fájdalom, hogy nem örülhet oly igazán a viszontlátásnak, mint Mariska. Annuska könnyei kisérték ; betegen, búsan látta lelki szemei előtt. Szivében egy különös érzés támadt, mely alélttá tette ; fülébe zúgott: — Kit csaljak meg ? Melyiket válaszszam ? . . .
