Esztergom és Vidéke, 1902

1902-12-24 / 101.szám

2 ESZTERGOM és VIDÉKE karácsonyi melléklete. igo2. deczember 24. SCaa?&eso»y a ka* Irta: Fülöp Zsigmond. I. Nagy volt a szomorúság a regruták között. Káplár úr Vadas kijelentette, hogy ne merjen egyikök sem arra gondolni, hogy karácsonyra „Urlaub"-ra megy. Az már csak az öreg gyerek jussa, az már eleget szenvedett a hazáért, megérdemli a szabadságot. Igy volt az már régente is, igy volt ez az ö regruta korában is, hát most sem leszen máskép. Pedig, hej, de jó lett volna a szabadság ! Hiszen nem kellett volna nekik csak két nap, hogy legalább a szent ünnepeket otthon tölthessék. Azt a legszebb ünnepet, midőn együtt van az egész háznép, mikor a hiányzókról könnyes szemmel emlékeznek meg, — üresen hagyván helyét az asztalnál. De hát káplár úr Vadas kimondta. S amit kimond, ne adj Isten, hogy máskép lehessen intézni. Talán a reglama is úgy akarja, mint a káplár úr, nem is szólva a többi „sarzsi urak

u-ról, a kik szintén úgy gondolkoznak. Igaz, ugyan, hogy a kadét úr nem olyan szigorú s ha tőle függene, bizony mindegyik megláthatná szent karácsony napján az édes anyját s megcsókolhatná a babáját . . . De a kadét úr bizony kevés úr ehhez ! Lám Bozori Nagy Pistának is megígérte, mégsem tudta keresztül vinni a kapitány úr előtt. Mert a kapitány úr sem akarja, hogy a regruták hazamehessenek. Lehet, hogy megkönyörülne a legényeken, de mikor örökké ott van a háta mögött a főhadnagy úr G-ropcsák. a ki mindent elleneza mi jól esnék a bakának ! Furcsa egy ember is ez a főhadnagy úr Gropc=<ák. Szúrós tekintetével rernegésbe hozza még az öreg gyerek szivét is s mikor tüskés bajusza alól kiereszti azt a rekedt hangját, a hideg veritek lepi el a katonát! Nincs, nem lehet annak szive ! Sem édes anyja, sem babája, sem testvére, — mert ha lenne, bizony nem volna olyan szigorú . . . Igy gondolkoztak egymás közt karácsony hetében a regruták. Nagy fájdalom nyilalott a szivükbe, mikor látták az öreg gyerekeket parádéba öltözve ezredrapp or tr a menni, hogy az ezredes úrtól kérjék a szabadságot. Némelyiknek a könnye is kicsordult mikor vissza térőben ragyogó arccal mondták, hogy négy nap a világ s aztán ebbe az esztendőbe' vissza sem jönnek többé ! De hát nem lehetett segíteni! Különösen azért, mert káplár iir Vadas, napok óta dult-fult dühében. Pedig mindent rendén végeztek, mindent pontosan megtettek. Semmi sem volt jó, semmi sem volt rendén. Még az öreg gyerekekkel is kikezdett, pedig azok — ugy látszott eddig — nem sokat hederítettek rája. Sokat tűnődtek, mi a baja? Hát végre aztán megtudták. Egyik este a főhadnagy úr Gropesák tört magyarsággal rikácsolta előttük az ezredparancsból, hogy korporai Vadas 21 napi „kaszárnyikát" kapott az ezredes úrtól, takaródon túl történt kimaradásért. EÍ pedig azt is jelentette, hogy káplár úr Vadasnak semmi köze a karácsonyi szabadsághoz. II. — De azért ne húsuljatok, gyerekek ! — szólt egyik- este szokatlan nyájassággal a fiukhoz. Megélünk mi szabadság néiküi is. (Ez ugyan nem volt igaz, mert a káplár úr, dacára a kaszárnya áristomnak, ki-ki szökött a városba, úgy titkon, helylyel-közzel.) A regrutái nagyot néztek, — Csinálunk mi is valamit. Állítunk fel a eugban karácsonyfát, aztán majd csak elmúlik az idő. Hanem hát erre pótolni köll! A lénungból minden kikerül, karácsonyfa, gyertya, dió, mogyoró, „borsó

ska", no, meg egy kii borféle is. Ez ugyan nem igen nyugtatta meg a fiukat. Mert hát ez is csak az ő bő rükre megy. Nem is szóltak a beszédre semmit. Ezt a káplár úr meg észre is vette. — Vagy talán nem tetszik? — kiáltotta mérgesen. — Hát majd megmutatom, hogy mégis az lesz, amit én akarok. Mikor a eugskommandánsok felvették a lénungot, káplár ur Vadas újból előállt az indítványával, a szegény bakagyerek meg aztán, — ha már veszendőbe kell jutnia, úgy sem törődik semmivel se, — szó nélkül hagyták rá a káplár úrra. Szomorú levelek mentek aztán szerte a kaszárnyából. Minden sorát könyhullatás kisérte, panaszos szavukat siralommal irták. — Ne várjon, kend, édes anyám haza — irták a fiuk — nem mehetek, szent karácsony napján. Azt irja a reglama, nem jár a regrutának szabadság, idegenben, messze az édes falujától köll tölteni az ünnepet szomorúság közben.. A káplár úr is igy akarja, az őrmester ur is igy mondta, s a kapitány úr sem különben . . . Hej ! Siralmas a bakagyerek sorsa, be nehéz az állapotja ! Itt is húzzák, ott is vonják, hej, csak a szivét, szegény szivét szomoritják !... Mikor aztán a szabadságosok elmen tek, ők is felállították a maguk karácsonyfáját ! Szép magas fenyőszálat szereztek be, oda állították a káplár úr asztala mellé, aranyos dióval, szinespántlikával felcicomázták, borsoska is tellett bőven, sőt egyik ágon aranyszínű boros üveg is nyalkáskodott, — szóval minden volt, ami egy szép karácsonyfára ilyenkor rá való. A karácsonyfa láttára aztán fel-fel melegedett a szivök a fiuknak, egyikmásiknak könnyet is csalt szemébe s a vallásos szentünnep régi gyermekkori emlékeket idézett fel bennök. Káplár ur Vadas beosztotta a fiukat, minden másik órában más-más bakának kellett őrizni a szent fát, teljes rüsztungban, fegyverrel a vállán „bajonett auf." III. Karácsony szombatja volt. Hullámzott a nép az utcákon egy édes gondolattal az arcou, egy édes érzelemmel a szivben: örömmel a szeretet ünnepe felett. Künn a kaszárnya előtt járkált főhadnagy úr Gropesák, en parade, szolgálati jelvénynyel a derekán, mivel hogy a kaszárnya inspekciós tiszt ezúttal ő volfc. A cimborák nagy része elutazott, kiki a maga szeretteihez, hogy boldog örömben ülhesse meg karácsony ünnepét. A járó kelők boldogságától az ő szivében is mintha régi elmosódott emlékek képei tűntek volna fel, abban a szivben, melyben nem fakadt semmi olyan gyengéd érzés, mely szigorú modorát meglágyította volna csak egyszer is. Igazuk volt a regrutáknak, nem volt a főhadnagy úr Gropcsáknak sem édes anyja, sem testvére, sem babája. Az édes apjának csak a keresztjét ismerte s azt is akkor látta, mikor kicsinykorában az édes anyja koporsóját kisérte ki a temetőbe. Egyedül maradt, függetlenül s a katonai pálya nehéz körülményei illettek az ő fásult, zárkózott szivéhez. Nem is ismert semmi kényelmet a pályán senki részére, de nem engedett meg magának sem semmit, a mi esetleg könnyebbé tehette volna valamelyik szabály rovására a katonai életet. Szigorú volt és kérlelhetetlen. És mégis ! Az a boldogság, mely az utcán körülötte mosolygott minden arcról feléje, mintha megindította volna szivét. Az emlékek előtódulása visszaragadta az árva gyermekkorba egy édes estére, melyben ő csak a cifraságokat, az aranyos diót értette meg a karácsonyból, de ami csak akkor volt, egyszer, régen abban a csehországi városban, melynek falát a Moldva habjai mossák. Mikor az édes anyja odavezette a cifra fenyőhöz s oda adta a csillogó kis kardját, a mit a Jézuska hozott 1 . . . Hirtelen felriasztották. Egyik napos vágta haptákba magát előtte és jelentett : — Főhadnagy úrnak jelentem alássan, a negyedik századnál nagy lárma van s nem akarnak csendesedni. A főhadnagy rögtön szigorú katona lett. — Was? Larrma ? No wart' ! Majd segítek nekik ! Azzal rohant a negyedik század felé. Már messziről hallatszott a hangok zűrzavaros összevisszasága, a mit a kongó folyosó kiabáló visszhangja még zavarosabbá tett, a mint el-el kapta az ablakon keresztül a szél. A második cúgból törtek elő a hangok. Nagy robajjal nyitott be a szobába, de lábai gyökeret vertek a küszöbön. Egy szépen feldíszített karácsonyfa ragyogott előtte teljes pompájában csillogó gyertyákkal és fényes, aranyos láncokkal, körülötte álltak legények, áhítattal az arcukon s a sziv buzgalmával énekelve : „Dicsőség a magasságban Istennek, Békesség földön embereknek, E3 jó akarat mindenféle népnek, Es nemzetségnek !" Valami régi, elmosódott emlékek keltek életre a főhadnagy úr Gropesák szivében s úgy érezte, mintha azt az éneket valamikor, régen ő is hallotta volna az édes anyja ajkáról, azon az egyetlen karácsonyi estén, melyen kivül nem volt boldog még életében sohasem