Esztergom és Vidéke, 1902

1902-12-04 / 96.szám

A „VÁRMEGYE KÖZPONTI MEZŐGAZDASÁGI BIZOTTSÁGÁÉNAK ÉS AZ „ESZTERGOMVIDÉKI GAZDASÁGI EGYESÜLETINEK HIVATALOS LAPJA. M

e

£jelemik Vasárpap és csütörtökön. JÍLÓFIZETÉSI ÁRAK: : Eeéna évre — — — — Vi kor. — fll. i fél évre — — — — — 6 kor. — fll. .íegyed évre — — — 3 kor. — fll. Egyes sf.ám ára: 14 fll. Felelős szerkesztő: Dr. PROKOPP GYULA. Laptulajdonos kiadók : Dr. PROKOPP GYULA és BRENNER FERENC. Szerkesztőség és kiadóhivatal: (hova a köziratok, eló'flzetóselt, nyiltterek ós birdetések küldendő Kossutlj bajos (azelőtt ßuda) utcza 485. szám. H Kéziratot nem adunk viasza. \^-~ Meszéna János, f 1809—1902. Esztergom, 1902. dec. 3. (F.) Egy csöndes, szelid öreg ember hunyta le örökre szemét, nem kínzó betegség, nem fájdalom közepette, de szent megadással, szinte várva a megváltó véget. A mai nemzedék már csak öreg embernek ismerte őt, s azok akik tanúi voltak közvetetlenül az ő fényes szereplésének, az ő vezető, küzdő korszakának, már azok maguk is a mi öregeink sorában állanak. Mi csak ugy látjuk őt, mint hajlott aggastyánt, aki ifjú szivvel és érdeklődéssel tapad minden széphez és nemeshez s e városért égő szivének lángja, derűt, ragyogást varázsol bágyadt arcára,

1 ha közügyeink haladásáról, sikeréről hall szólani. / j Meszéna Jánossal egykor orszá- \ gos jelentőségű és szereplésü férfiú j s ennek a városnak nagy emlékű fia hanyatlott sirba. Egy fél századdal ezelőtt, a haladás eszméinek' megszületése idején, ott járt a fó- j rumon s mint Esztergom követe,; gyújtó szavával, ritka ékesszólásának erejével élesztette azt a tüzet, mely a polgári egyenlőség és szabadság intézményét valóra érlelte. Semmi sem jellemzi jobban és fényesebben elhunyt jelesünk lelkületét, — eszméit és szerepét, mint azok a feliratok, melyeket az 1843—4-iki országgyűlési szerepléseért, számos magyar város Esztergom akkori követéhez intézett. Székes-Fehérvár közönsége jellemzi őt legjobban amidőn igy ir : >Az i84

3

/

4-iki hongyülésen a szabad királyi városok alkotmányos befolyása az értelmiség, és ipar ügye, a tanácskozások egyik főtárgyát tevén, tekintetes Meszéna János Esztergom szabad királyi város követe ez ügyeket tiszta kebellel és bocs belátással felfogva, a polgárok igaz és lényeges érdekeit tántorithatlan hivséggel, s bátor szívvel tudományosan, és folytonosan vitatta, mellettük lelkesedéssel küzdött, minélfogva ebbeli érdemei zálogául, mélyen érzett köszönetünk és hálás ^érzeteink jeléül, a fentisztelt tek. Meszéna Jánost, mint a haza érdemdús nagy fiát, a Király és a nép jogai egyik hű és rendithetlen védőjét és bajnokát, a ki az anyagi, szellemi jóvan ebben a cikkben, a mi sérthet ? Semmi, éppenséggel semmi! Ha ma délelőtt újra elmennék hozzá, ha elmondanám neki az esetemet, ha felvilágosítanám arról, hogy e kis interview sikerétől függ tán egész zsurnalisztikái pályám ? Ha megtudja, hogy sok sok évig éltem nyomorban, hogy esztendőkön át dolgoztam hiába, eredmény nélkül . . . és ha értésére adnám, hogy csak azért lettem zsurnalisztává, hogy meglegyen a mindennapi kenyerem ? Oh, Pierre Fauchery bizonyára megértene és kegyesen felelné: »Adja ki az interviewt!« De hátha memtagadná ? . . . Nem nem, nem fogja megtagadni. lét és az alkotmányos élet élvezetét e hazának minden lakosaira kiterjeszteni buzgón és állandóul törekedett, városunk díszpolgárává kinevezni határozzukt. (Székesfehérvár 1845 jun. 14.) Ily elismerés, ilyen kitüntetés, azóta sem jutott Esztergom országos képviselőinek. Szolgálta a közügyet, különösen e város érdekeit, mint életrajzi adatai mutatják sokféle köz-megbizatásban, szolgálta a nemes vármegyét a legválságosabb időkben, mint alispán, ahol azonban állandó nem maradhatott s mint az uj polgári elem szóvivő harcosa visszavágyott a törvényhozás termeibe. Áldatlan harc s a nép szeszélye letiporták a legszebb virágait, — összetépték lelkének magas röptű j szárnyait, Esztergom fanatizált népe nem akarta, illetve nem birta 1861ben és 1865-ben érvényre juttatni saját, nagyra hivatott fiát s a pálmát az öblös, gyújtó nép szónoknak i juttatta. A két férfiú között a pári huzamot és igazságos Ítéletet a kojmoly történetíró fogja meghozni, I \ uton egy címeres hintó közeledik, J amelyben meglepetéssel vettem észre Pierre Faucheryt. Ott ült a kocsipárnákon, borús álmodozásba merülve. Igen, Pierre Fauchery ül a hintóban, de hangulata ah mennyire különbözik tegnap esti jókedvétől! Mi történhetett vele ? . . . A bakon levő málhák elég világosan jelezték, hogy a mester a pályaházhoz hajtat. Órámra nézek. Tizenkét perc múlva indul a vonat Paris felé; felszaladok a szobámba, felkapom podgyászomat, kifizetem a számlámat, lefutok az utcára, beugrom a bérkocsiba, lóhalálban kivágtatok a pályaházhoz és mikor a vonat elindult, már ott ültem egyik kupéban a mesterrel j szemben. Kívülünk nem volt senki más I a szakaszban. — Ah, hát ön is elhagyja Nemourst ? — szóllított meg a mester. — Hát ön is ugy van, mint én. Parisra van szüksége, ugyebár, dolgozni akar ? Az ilyenformán induló társalgás mó-1 dot nyújthatott volna, hogy megtegyem a vallomást, a melyre rászántam magamat. De most a mester előtt hirtelen valami legyőzhetetlen szégyenérzet fogott el; és ezenfelül útitársam egész lénye most olyan különös benyomást tett rám, hogy erősebb volt a kíváncsiságom, mint elszántságom ereje. Hogy Pierre Fauchery ilyen váratlanul, hirtelen elhagyta a Proby-kastélyt, a hol még az este oly pompásan érezte ma- [ gát: százféle véletlennel is meg tud- • de már innen — négy évtized távolságából is ugy látszik, hogy e város első téves ballépése volt e döntés az annyi sok közül. j Meszéna János lelkében elszojmorodva, megtörve innen tul páüyája lehanyatlott. Azóta csöndes I emberként járt közöttünk és sokan, í az uj nemzedékből nem is sejtették, jhogy a görnyedt aggastyán, aki í fiatalon hévvel pártolt minden jó, J nemes törekvést, mily hazafias küzI delmekben és érdemekben őszült 'meg s a nemes érzések és a ta! pasztalatok mily nagy tárházát hordja J szivében, elméjében. Egyedül a terI mészét jutalmazta gazdagon, mert ' 94 éves koráig megtartotta világos ! értelmét és Ítéletét s ezzel, sokszor I remegve várta, remélte szülővárosa I haladását, virágzását. I I Volt idő, mikor az ő neve nem az ő személyét jelentette csupán, de egy egész irány, törekvés megjelölése volt e városban. Akik ön] zetlen köztevékenységükkel reá tudják nyomni egy időszakra szellemük j tam magamnak magyarázni. Valami rokonától kaphatott táviratot, vagy a kii adója hivatta sürgősen, vagy más efféle ... 1 De hogy az este óta ennyire átalakulha! tott a mester arckifejezése, hogy huszonnégy óra alatt Pierre Faucheryből levert, fáradt, megtört, öreg ember lett, mikor még tegnap olyan boldognak, vignak láttam a mademoiselle d' Aussaie társaságában, a ki — ugy véltem — szereti a mestert, s a kit a mester is szarét: ez rejtély volt előttem, melyet Parisig minden áron meg akartam oldani. Azt hittem, hogy annak a beszédnek a révén, a melyet tegnap nekem elmondott, valami közvetett formában értesülhetek arról, hogy mi történt vele, miért utazott el ilyen sebtében és mi okozta — igy fejezte ki ő maga egyik regényében — »belső mennyországának* ilyen gyors átalakulását. És csakugyan állítólagos regénytárgyamra fordult a szó s Pierre Fauchery így szólt: — Gondolkoztam tegnapi beszélgetésünkről és az ön regényéről. S félek, hogy tegnap rosszul fejeztem ki a gondolataimat . . . Midőn azt mondtam önnek, hogy minden korban szerethetünk és minden korban viszont szerethetnek bennünket, hozzá kellett volna fűznöm, hogy néha a szerelem elkésve érkezik. Olyankor van ez, mikor már csak önfeláldozással tehetünk bizonyságot az előtt, a kit szeretünk, arról, hogy mennyire szeretjük. Ha megígéri, hogy nem fogja felhasználni azt, a mit elmondaA szerelem kora. — Egy reporter elbeszélése. — Irta: PAUL BOURGET. Mi történik bennünk, mialatt alszunk ? Gondolataink titkon, ellenállhatlanul tudtunk nélkül buzgón dolgoznak, mi^ érzékeink elzárkóznak a külvilág benyomásai elől. Hát alvásközben megváltozhatott akaratom, elhatározásom ? Tiz perc se mult el azóta, hogy fölébredtem és már előttem lebegett Pierre Fauchery alakja. Az a gondolat, hogy visszaéljek e férfiú szívességével, olyan tűrhetetlennek, elviselhetlennek tetszett, hogy szenvedélyes vágyat éreztem még egyszer látni őt. Igen, fel kell keresnem és bocsánatot kérnem hazugságomért. Meg akarom neki vallani, hogy ki vagyok, hogy mit akartam ellene elkövetni s megkérem, hogy bocsásson meg. Es szét fogom tépni azt, a mit az este irtam. Hirtelen kiugrottam az ágyból és az asztalhoz léptem, ahol az irásom feküdt. De mielőtt eltépném, niég egyszer olvastam. És e«knr__; . , minden Íróember megfog engem érteni . . . olyan sikerültnek találtam a a cikket, hogy nem téptem el. És >;gy gondolatom támadt: Fauchery olyan értelmes és olyan nagylelkű! Hát mi Egész délelőtt különös tervemen tanakodtam; lelkemben küzdöttem ellene, mert volt bennem valami természetes szégyenérzet, mely kínossá tette a terv kivitelét. Kényes volt a dolog, nagyon kényes. A megoldás egyszerre kellett, hogy szolgáljon jobbérzésemnek, hiúságomnak, írói ambíciómnak és erszényemnek. Tudtam, hogy a szerkesztőm felette bőkezű lesz, ha az interview megtetszik neki. S nem igért-e a szerkesztőm külön jutalmat is? D^igr fontolgattam a dolgot, akkor aztán lejaentem a szálló éttermébe, és hamarjában me--ebédeltem. Éppen fel akartam ugrani a bérkocsiba, a mely már tegnap is kivitt a kastélyhoz, midőn egyszerre esak láttam, hogy az b .Esztergom és Vidéke* tárcája,