Esztergom és Vidéke, 1902

1902-05-01 / 35.szám

Május, te édes, te színes ! — Micsoda megváltás vagy te a gyermekszoba, téli fogságra kárhoztatott apróságainak. Mennyi élvezetforrást kinál az iskolapadokban elgémberedett ifjúságnak ! A te áldott levegőd kétszeres munkára serkenti a tetterős férfi acélízmait s a viruló sétatér padján ülő roskatag aggastyán is élvezi benned az ő rövid jelenét • hálásan tekint körül s önkénytelen csodáltában ő, a rom is igy szollal meg : Mégis szép az élet! Szép az élet; — de mitől szép ? Attól e, vájjon hogy megélhetésünk szilárd alapjait a parádé ingoványos talajára toljuk ki ? Vájjon attól-e, hogy a bor már nem ízlik s pezsgőért kiabálunk ? Attole vájjon, hogy a meg nem fizetés biztos tudatában vásároljuk puffra kedves feleségünk ő nagyságának a toilette-limlomot s egy csöppet sem resteljük, ha egy becsületes kereskedő fizetésképtelenségéhez mi is hozzájárultunk néhány kontóval ? Nem és ezerszer nem ! Vagy talán akkor szép az élet, ha kötelességeink alól a szórakozások a mulatságok csábos örvényébe menekülünk ; ha kereskedő s iparos létünkre a hétköznapok délutánjait a kávéházakban lebzseljük el; ha mint a hivatalnokok a *Homo non est pro laboré natus* magyaros elve alapján, a hivatalos órákból a söröző asztal számára lopunk néhány negyedet s csak annyit dolgozunk, hogy éppen el ne csapjanak bennünket ?.. . Oh szép május, illatos, madárdalos május, — te nem azokra tanitsz -bennünket! Te az élet, a természet soha meg nem szűnő munkájának ékessége vagy; te vagy az örökszép, te vagy a poézis s mi a te felséges alkotásaidat az erkölcstelenség, a tunyaság, a becstelenség és az önzés fekete posványából nézzük. Hol, merre van az a boldog idő amikor a föld egyszerű munkása, az ütköző kalásztól duzzadó vetés fölött, romlatlan szivének egész mélyéből emelte föl szemét a magasba, hogy hálát adjon annak, aki a tavaszt az ő pompájába felöltöztette ? Hová multak azok a május elsők, amikor a városi ember a kötelesség teljesítésétől áthatott lelkiismeretének boldog nyugalmával vígan ballagott a szabadba, letépni a mezők első virágait s családtagjaival, szomszédaival elkölteni azt az egyszerű ozsonnát, amire becsű letes keresményéből már a tél folyamán félrerakosgatott ? Ma, ha ugyan akad még olyan maradi, aki többre tartja május i-ének illatát, mint az ő megszokott kávéházának dohányfüstös levegőjét, — az már bérkocsit használ s hogy miben se zavarja uri kényelmét, nem az erdőt keresi, hanem behúzódik valamelyik ligeti kocsmába, melynek csenevész fái s hervatag virágai között, a szokásos rántott csirke s néhány pohár borral vél eleget tenni a régi poétikus hagyományoknak. A fiakker s a rántott csirke révén sokszor az utolsó garasai gurulnak a fiakkeres és a vendéglős zsebébe ; de mit törődik ő pénzzel s miért vesződne ma ezzel i kérdéssel, hogy ő és családja, /álljon esznek e holnap ? De, ha eljön az az ominózus igaz ember nem csupán magának élt ; nemis egyedül szerető családi körének vagy közvetlen hivatásának, az iíjuság oktatásának szentelte dúsan megáldott lelke kiváló tehetségeit és lankadást nem ismerő tevékenységét: hanem ezek mellett, szinte úgy is mondhatnám, ezek fölött egy nemes, fönnkelt, eszményi cél és törekvés töltötte be egész lényét és nem szűnő lelkesedései hevítette őt szakadatlan, kitartó mnkásságra. Ez az eszményi cél és törekvés a szépnek kultusza, a lélek virágának, a mű veszetnek áhitatszerü ápolása, kiválókép pedig az ének és zeneművészetnek rajongó szeretete volt. Jól ismerte ő, vallotta és hirdette is minden alkalommal az ének- és zenének szivmüveló, léleknemesitő hatását, mely fogékony talajra csak jó emberek lelkében talál, s azért nem csak a hangok harmóniájában, hanem érzésben, szeretetben, barátságban és bizalomban is egyesiti azokat, kik készségesen nyitják meg szivüket varázshatása előtt. Ennek az eszménynek hódolva alakitotta meg az esztergomi dalárdát, mely vazetése alatt rövid időn központjává és fő tényezőjévé lett városunk társadalmi életének; ez a törekvés állitotta őt minden jelentősebb zeneművészeti mozzanat élére; igy lőn ő hosszú időn át táras életünk vezéralajává, kinek részvétele és közreműködése nélkül úgy szólván semmi sem történt városunkban ; igy nevelt ő, képezett ki és avatott a zene szivhóditó titkaiba majdnem egy egész nemzedéket, és mind a kik tanítványai voltak, megható gyöngéd szeretet, ragaszkodás és hálás emlékezet érzését őrizték meg iránta szivük mélyén. Tüzlelke folytonos forrásban volt, ; s lángként hevített mindenkit, aki hatása sugárkörébe jutott. Ám a szünet és pihenés nélküli lázas [tevékenység nemcsak fényes sikerekkel jutalmazott; áldozatot is kívánt, és áldoi zata lett a törékeny test, mely mind kejvesebb ellentálló erőt bírt kifejteni az jelvállalt feladatok megfeszített munkát j igénylő teljesítésében. Lassankint fogyott, I mint az égő fáklya, mely . önmagát I emészti, midőn világosságot terjeszt; mig végre ráborult lelkére a szellemi alkojnyodás homálya, s ágyához lépett a ! könyörülő halál, hogy az élőhalottak ; szomorú hajlékából az örök világosság í fényességébe vezesse őt át. És most itt állunk bús levertséggel néma koporsód körül, szeretett mesterünk, hogy végbucsút vegyünk tőled és átadjuk az anyaföldnek azt, a mi benned halandó volt. Közös anyánk fogadja szelíden ölelő keblére fáradt testedet ! Uj életre kelő természet, ifjú szép tavasz ! Vonjátok be bársonyos puha pázsittal, hímes, illatos virággal frissen hantolt sirhalmát, hogy legyen alatta síri álma könnyű, pihenése édes, égi ébredése, az örök üdvösség fényében ragyogó ! A sírján fakadó virágok illata hű szeretet és hálás kegyelet édeskés ihletével fogja megilletni lelkünket, midőn majd látogatni jövünk ide hozzá. Ó mert nem fogunk elfeledni, kedves mesterünk, mig szivünk verése meg nem szűnik, s emlékezni fogunk reád túl a síron is! Hőn szeretett mesterünk! Kedves jó barátunk ! Bellovics Ferenc ! Isten veled, Isten veled ! Hangos zokogás követte az utolsó bucsu elhaló szavait, nem volt szem, mely kőnybe ne lábadt volna, midőn Niedermann Pál, Magurdnyi József, Reviczky Győző, dr. Perényi Kálmán, Perényi Árpád és Thuránszky Alajos válukra emelték a halott mestert, hogy átadják testét az örök nyugalomnak, kinek utolsó utján tanártásai vitték az égő szövétneket. A simái. Hulényi Ferencnek »Busan szólnak a harangok c gyászdalát énekelték még el a hű dalárok, s aztán — rögrögre hullott. Május. A szűzies, a virágos, a madárdalos. A gyönyörök sejtető, illatos, zöld hónapja, amint őt valaha Nagy Károly, a tudatlan bölcs találóan elnevezte. holnap s az asszony duzzog, a gye rekek kenyeret kérnek, akkor vakarja a fejét a mi emberünk ; akkor káromkodik, mint a jégeső, kifordítja a zsebeit, dühösen néz maga elé, szidja a feleségét, a gyermekeit s végül elrohan a — kávéházba s hasonló gondolkozású pajtásaival kikel az aljas tőkéin ülő, szívtelen burzsoá eilen. S a madárdalos, az illatos, az örökszép májusból, a saját képükre és hasonlatosságukra ezek az emberek formálták meg a vörös májust a maga szunyogszigetével, tüntető sétáival s kirakat beveréseivel egyetemben. Szerencsére ez a vörös május inkább csak nagy városok speciali tása, valamiképen az úgynevezett munkanélküliek disharmonikus kara is csak a 3—4 emeletes bérházak kőtömegei között szokott énekelni. Ez az igények folytonos növekedésével küzdő örökös telhetetlenség ! Annak a munkásnak, vagy iparosnak a képzelt szükségleteit a vidéki város egyszerűbb viszonyai nem elégítik ki s azért tódul — éppen ugy mint cselédeink — a fővárosba. S bár nagy város Budapest, de gyárai s iparosai csak annyi munkásnak adhatnak alkalmazást, amenynyi áru feldolgázását a kereslet kívánja. Az a nagyiparos a maga hasznára is dolgozik; nem állhat be tehát a munkások külön gondviselésének, hogy a fővárost látni beérkező munkás urak fokozott igényeinek szolgálatában görnyedjen. Kérdezzük meg csak a mi kisvárosi iparosainkat, valljon nem tudnának e munkát adni mégegyszerannyi segédnek és munkásnak, mint most, ha ezek a segédek és munkások az ő mesterségüket s feladataikat valóban értenék ? Aki munkát keres, az mindig talál munkát s ha nem is olyant amilyent keres, de talál másfélét. De aki válogat a munkában, az csak heréje a társadalomnak, aki gyűlésezik, szónokol, tüntető sétákat rendez s ezenközben nem átallja azoknak a kenyerén élősködni, akiket tévtanaival megmételyezett. Sajnos pedig, hogy most ez az alak a típus. A minden fönnálló intézménnyel harci lábon álló, sem isteni sem emberi tekintélyt nem ismerő, kevés munkáért nagy fizetést kikönyöklő, az emberségre, becsületre mit sem adó, önző, családtalan egyén. Ez a jelen s még inkább a jövő átlagembere. Isten óvjon bennünket attól, hogy ezek az alakok megülhessék silány eszméik diadalát! E diadal harsonája évezredekre döntené sírjába mindazt, amelyért az emberiség Krisztus születése óta küzdött. Ez a diadal egy második népvándorlást jelentene, amely megsemmisített minden művészetet, sárba taposott minden ideált! Légy üdvözölve csodaszép május ! Te szűzies, te illatos, te madárdalos ! Virágaid ezer színének bűbájos összhangja, szálljon a szivébe minden embernek s emelje föl azt arrafelé, ahol a pacsirta lebeg. Emelje magasabbra, a csillagokon túlra, nincs ármány, csak megbocsájtás! hol nincs önzés, szeretet, hála és majd a kereskedő és iparos ifjakat oktatta. 1870-ben, a gyorsírói tanári tanfolyamot végezte el. A vízivárosi polgári leány iskolában a számtant és a német nyelvet adta elő. Küzdött, fáradott, lelke egész hevével rajongott a dal és zenéért, mignem 1898 ban, kifáradt teste pihenésre vágyva ; nyugdíjaztatta magát. Ezen időtől kezdve teljes és csendes visszavonultságban élt családja körében, mignem április hó 26-án, Budapesten, 67 éves korában megszűnt nemes szive dobogni. Temetése hétfőn délután volt, nagy részvét mellett. A légmentesen elzárt érckoporsó, a ravatalozóvá átalakított temetői kápolnában volt elhelyezve, melyet különféle virágok és délszaki növények öveztek. A koporsón két koszorú volt, melyek egyikének fekete szalagján ez volt irva: >Mama" — >Ferinek." Gyöngyvirág, rózsa és szegfű csokorba összefutó babér koszorú volt a másik, mellyet »Az esztergomi leányok* adtak » Kedves zenetanáruknak, * A kápolna falai dúsan tele voltak aggatva pompás koszorúkkal. A család »Lajos, Mici* — >Szeretett atyánknak*, »Ágacskának* — Ödön, Gyula, Margit,* % Felejthetetlen atyánknak* — >Pista, Lenke,* Szeretett nagyapánknak* — *AM unokák*, és a rokonság tSeyler Vilmos és családja* — » Felejthetetlen kedves sógorának*, »Kedves rokonának,* — »A Meszéna család*, >A legjobb rokonnak* — *Krakker Kálmán családjával,* feliratú koszorún kivül ott láttuk a megboldogult egyik legjobb barátjának, *Niedermann Pál és családja,* — >A halálig hű és igaz jó barátnak* adott koszorúját, majd »A reáliskolai tanári testület* koszorúját, mellyet % Felejthetetlen kartársának, Bellovics Ferencnek* adott. Á tanítványi hála aggatta azt a koszorút a többi sorába, melynek szalagján ezt olvastuk: >Felejthetetlen tanárjának* — »Hálás tanit-\ ványa: Főláváryné.* majd » Szeretett Bellovits Bácsinak* — »Hálás tanitványa : \ Felsenburg Blanka.* Özv. Buzárovits \ Gusztávné* — » Tisztelete jeléül*, » Wim- j mer Ferencék* — > Hálás szeretettel* j rótták le a kegyelet adóját, mig a • » Philipp család* — »Szeretett Bellovies. Bácsinak* adózott, a hálás emlékezet 1 jeléül. »Hálájuk és szeretetük jeléül* — j >A Ridly család*, majd % Hálájuk] és szeretetük jeléül* —* A Mezey család,* j is helyezett egy-egy szép koszorút, az elhunyt ravatalára. %A legjobb barátnak* helyezett ravatalára koszorút az elhunytnak, egyik magát meg nem nevező barátja. Bucsusugarait szórta már a nap, midőn az egészben gyászba bevont lobogó alatt jött meg néma csöndben a dalárda, hogy feledhetetlen mesterétői búcsút vegyen. Az impozáns koszorúnak, mellyet a koporsóra tettek le, kék és fehér szalagján ez volt olvasható : »Felejthetetlen lelkes mesterüknek* — >Az esztergomi dalárda tagjai.* Majd felvonultak az összes fi és leány elemi iskolák, a reál és a főgymnásium tanulói lobogójuk alatt. Ki csak tehette sljött, hogy bucsut vegyen »Bellovics Ferencc-tői. Az egyházi szertartás befeezése után, a dalárda, jeles bazilikái karaagyunk Kersch vezetése mellett Zsazskoväzky, »Ah lehervadt és a sirba hullt imt «ezdetu gyászdalát énekelte, melynek bevégezte vei, dr. Helc Antal vett bucsut 1 dalárda nevében, a szeretve tisztelt irága mestertől, a következő szavakkal: Tisztelt gyászoló közönség ! Ha végső útjában, néhány pillanatra :sak, föltartóztatjuk ezt, a szeretet és íű megemlékezés jeleivel, illatos virájok- és koszorúkkal borított gyászos coporsót, mely elköltözött kedves més:erünk elomlandó porhüvelyét zárja mafába: legyen ez megengedve nekünk, égi hű tanítványainak, a kik annyi szeetettel és odaadó lelkesedéssel követük őt akkor, mikor lelke gyermekét, a ényes hirű esztergomi dalárdát diadalról hadaira vezette és oly nehezen, szinte oskadozó léptekkel kisérjük most ezen iz utolsó uton. Mert a lélek, mely a földi szenvedés )ékóit lerázva immár szabad szárnyalással száll az igazság és szépség örök ényforrása, a Magasságbelinek égi tró lusa élé, — az ember, kit ez a lélek iltetett és lelkesített, a mig élt, a mig :lete élet, a munka cselekvés és alkoás időszaka volt, — ez a jó nemes és 1