Esztergom és Vidéke, 1902

1902-01-01 / 1.szám

Vize t. i. ivóvize felséges, külö­nösen a szenttamási részen, hol az i—8oo aránynak megfelelő bacillus­sal telt Dunavizét, a szőke Duna habjait isszák. Az a viz, mely a magasabb réte­gekből nagy erekben szivárog le és a melynél ki van zárva a Duna vizének a talajon való átszürődése, — az Eztergomban értékesilhetlen. Kaszárnyája monumentális kalitka halmaz, megfejthetlen modorban épitve. Pavillon rendszerű uj kór­háza a nap hőségének füllesztőjében lesz hivatva nemes hivatását telje siteni. Tűzoltó tanyája valóban remek építmény s nagy előnye, hogy a kis Duna szélén áll; a gőzfecskendő hamar elláthatja magát vizzel addig, mig egy két ház leég és a párkányi tűzoltók megérkeznek. Vágóhidat, t. i. olyant, aminő ott, Szentgyörgymezőn kivül van, Argen­tina, Kolumbia, Chile legutolsó zu­gában se találhatsz ; oly modern pajtarakomány az, nyilt és kellemes szagot árasztó csatornával. Rakpartja annyiban különbözik más dunai városok rakpartjától, hogy azoknál az rendszeresen ki van kö­vezve, gondozva stb. stb. és tetejébe még egy pár stb. Mindez miért van igy ? Őszintén szólva azért, mert ott és abban a hol és a miben a város jövőjének evidens érdeke lép előtérbe, intelli­gens társadalmi köreinkben sokkal több a tunyaság, mint sem gondol­hatnók, amihez azután hozzájárul a szűkebb körű, megállapodásra ju­tott tehetetlenség, nembánomság és ennek tetejébe a szenzációt haj­hászó kürt akadékoskodó s minden tisztességet kizáró fellépése. Nos hát nem vagyunk mi eszter­gomiak szegények ? Dehogy nem ! Szabad-e szegénynek maradnunk, már t. i. ilyen, — a közegészségre és a közjólétre kiható alkotásokban szegény városnak lennünk ? Semmi körülmények között. Sőt ellenkező­leg, mindent el kell követnünk arra nézve, hogy Esztergomot múltjához képest emeljük nagygyá és virág­zóvá ugy, hogy aki ide eljön hoz­zánk, egy minden tekintetben mo­dern, kényelmes és otthonos várost találjon. Természeti szépsége, fekvése, kincse, szóval mindene reá utalják a fejlődésre és a meggazdagodásra. Csak a kezdeményezéstől nem sza­bad vissza riadnia, amely abból állna : alakuljanak ki a hivatott és magukban hivatást érző egyének egy, a város fejlődését előmozdítani törekvő társasággá s vegyék kezük ügyébe mindazt, aminek meg kell lennie s biztosítom a várost, hogy rövid idő múlva másként alakulnak a viszonyok. Nem tagsági dijakkal kötelezett egyesületet értek, hanem egy, a város érteimi osztályából ala­kuló olyan testületet, mely bizo­nyos időközökben behatóbb tanul­mányozás tárgyává teszi a teendő­ket, melyeket mint legilletékesebb testület ajánlana kivitelre, jobban mondva megvalósulásra a tanács elé. Egy ilyen testület volna jelenben ( a legszebb újévi ajándék! — Tá­j volról sem érintettem a városi ma­gisztrátust, bár ő tőle is sok függ, j de el tudom képzelni, hogy ő sem képes mindenre, ha az intelligens és a város közérdekét szivén hordó — mondjuk ki őszintén — kompe­tens társak nem szegődnek segít­ségükre. Azt mondják, ott van a képvi­selőtestület. Kérem ! Hanem az nem zárja ki azt, hogy ezenkívül ne vol­Pedig alig várom, hogy láthassalak, mert csak most érzem távol tőled, milyen végtelenül szeretlek !c Ilyen és ehhez hasopló tartalmú leve­leket kapott naponta. Nem csoda hát, ha egy kissé megzavarta a fejét, any­nyira, hogy a hivatalában betegnek mondta magát, a feleségének meg azt hazudta, hogy hivatalos kiküldetésbe megy es eljött ide a fürdőbe, hogy csak pár napig is együtt lehessenek. így talán majd könnyebb lesz bevárni azt a néhány hetet, a meddig az orvos ren­delete szól, a mikor majd ismét aa­ponta láthatják egymást. A hogy most áhitattal tekintett fel arra a zöld redőnyös sötét ablakra, eszébe jutott, hogy bizony nagy áldo­zatába kerül neki ez az asszony. Hogy mióta ezt ismeri, azóta tetemesen meg­szaporodott a kiadása és hogy a fele­ségének, gyermekeinek az idén sem jut fürdőre való költség, pedig olyan bete­gesek mindnyáján. De hát az ő halvány arcú asszonya sohase tesz neki szemre­hányást. Pedig hej, de sokszor megér­demelné . .! De félre a lelkifurdalásokkal és a sá­padt, beteges feleséggel, mikor egy má­siknak az édes mosolygó arca tölti be az egész lelkét . . ! Ah az a másik, az a másik . .! Miért hogy már akkor is­merkedtek meg, mikor mindakettőjüket konvencionális házasság fűzte máshoz ? Bolond világ ! Hogy akarja bilincsekbe verni az embert ostoba törvényeivel! Hát csak nyögjenek alatta mások — ő lerázza magáról ezt a nyűgöt és megy arra, a merre a szive húzza. Bolygója lesz annak az édes asszonynak mind haláláig! Ha ez bűn, majd számol érte a másvilágon, de ezen már csak úgy tesz és úgy él, a hogy neki tetszik ! Oh mennyire is imádja azt az asszonyt! Egyik szivart a másik után szivta és dobta el, — mialatt oda át a nagyven­déglőben mindég zajosabban mulatott egv vidám kompánia. Elsétált arra, hogy azzal is teljék az idő. Majd eszébe jli tott, hogy bizony jól esnék valamit inni. Bement tehát és a nélkül, hogy a mu­latókra ránézett volna, helyet foglalt egy félreeső asztalnál. Néhány katonatiszt mulatott benn, kö­zöttük egy nő is ült, de a kinek arcát nem láthatta. Azonban a nő hangja olyan ismerősnek tetszett, a mint egyszer po­harát felemelve mondta : — A kapitány egészségére ! Mintha villamos ütés érte volna a szivét, oly hirtelen felugrott helyéről és tágra nyilt szemeit a társaságra meresz­tette, a kik vidáman pezsgőztek. Káp­rázat ez talán, vagy valami gonosz szel­lem űz vele játékot? Az ő ideálja — eszménye volna az a pezsgőtől mámo­nának olyan elemek, a kiknél hasz­nos eszmék, életre való dolgok ne kerülnének ki. Vannak bizony, csak társítani kell őket. S ha az meg lesz, a többi magától jön. Adja Isten, hogy mentől előbb megjöjjön ! Verus. B. U. É. X. Boldog uj évet! Ez a kívánság lebeg minden ajkon. Az uj év reg gélén egy magasztos érzés hat át mindnyájunkat, jót kívánunk egy­másnak, barátságosan fogunk kezet egymással. Nagyon fájó sziv lehet az, melyet e nap hajnala se tölt meg édes érzésekkel. Pedig sok a fájó sziv, sok ember hordoz titkos sebeket. Az elmúlt év eseményei is sok csapást, fájdal­mat hoztak, sok könnyet ontottak. Először is boldog uj évet kívánunk a szenvedőknek, kiknek szive a fáj­dalomtól vérzik, kiknek boldogságát ez elmúlt év látta romokká omlani. Kívánjuk az özvegyeknek és ár­váknak, a gyászoló szülőknek, kik kedvesüket, életük reményét vesz­tették el, hogy a feldúlt boldogság romjai között is találáljannk részt­vevő szivekre, ujan fakadó boldog­ságra. Csak a kik szenvedtek, tudják, mily drága kincs a részvét. Minden más örömet elfelejt az ember, de azokat, a kik a gyász napjaiban bennünket fölkerestek, kik részvétük puha fátyolával könnyeinket törül­gették, oh ezeket nem tudjuk elfe­lejteni soha. A mult évben hunyt el Munkácsy Kálmán, lapunk közszeretetben állott szerkesztője. Kérjük a mindenhatót, hogy sírhalma felett a béke és sze­retet angyala lebegjen, valamint vá­rosunk és megyénk többi érdemes tagjainak sírján is, a kiket az elmúlt év hívott örök pihenőre. Másodsorban boldog uj évet kí­vánunk hazánknak és nemzetünknek! ros asszony ott a tisztek között i Sze­rette volna a fejét a falhoz verni, hogy felébredjen ebből a csúnya, rossz álom­bó 1 . O, most már látja, csakugyan o van ott. Összefutott előtte a világ, nem látott többet semmit, csak hallotta azt a jólismert gerlebúgáshoz hasonló kaca­gását az asszonynak és hallotta, hogy mint húzza el a cigány sorban annak a kedvenc nótáit. A hogy lassankint tisztulni kezdett előtte a látókör, — mikor újra oda né­zett a társaságra, a kapitány éppen ak­kor lehelt egy csókot titokban az asz­szony vállára. Rettenetes düh íogta el erre a lát­ványra. Szeretett volna oda rohanni, számon kérni azt a csókot a kapitány­tól. Számon kérni ? Belemenni talán egy botrányos affárbe ? Oh nem — ilyen asszonyért nem érdemes ! Azután fenékig kiitta poharát és tá­vozott. De mielőtt elutazott volna a fürdőből, bezörgetett a kertészhez, hogy az egy pár sornyi irást tegyen a csokor közepébe, a mi az asszony kedvenc nó­tájának két sorát tartalmazta. Csak eny­nyit: Isten hozzád édes, Isten hozzád kedves, Élnünk együtt nem lehet ! . . És ez után az esemény után néhány napra a fővárosban egy halvány beteges asszonyka örömtől sugárzó arccal cso­Óhajtjuk, hogy térjenek vissza a haza szebb napjai, hogy zendüljön fel ismét örömének a siralom völ­gyében; mert ki ne tudná, hogy hazánk mai közgazdasági és vagyoni viszonyai nagyon szomorúak. A nyomor és szegénység sötét árnyai boronganak ma ott, a hol az előtt a jólét, a megelégedés él­tető napja ragyogott. Az egyháznak, templomi szószé­keknek vigasztalásait ellensúlyozzák, gyengítik a társadalmi élet visszás kinövései. Itt a szegénység, a nyo­mor állja útját a vallásos buzgóság­nak, amott a kétségbeesés láncolja kősziklához a magasra törő lelket. Az a példabeszéd, hogy : »Extra Hungáriám von est vita* — a m3Í időben jelentőségét elvesztette. Ezrenként vándorolnak ki új ha­zát keresni, a mi megdöbbentő kór­jelentősége a társadalom betegségé­nek. Munkát tehát a munkanélküliek­nek és segélyt a munkára képtele­neknek ! Ha ez meglesz, talán ismét fel­ragyog hazánk napja és megjön vele a béke és boldogság. Kivánjuk tehát ez uj évben a társadalomnak és a valláserkölcsi életnek újjászületését, mert csakis a társadalmi erőknek ez irányban való tömörülése hozhatja meg a gyógyu­lást a sok sajgó sebre. Boidog új évet kívánunk az ösz­szes vármegyei papságnak és kér­jük az egek urát, hogy hassa át minden egyes tagját a szentlélek erejével, hogy a válaszfalakat lerom­bolva — tisztelje és szeresse kiki másik embertársának meggyőződé­sét. Ha a rendszer külömböző is, de mind egy célra törekszünk : az embert jobbá tenni, közelebb vinni Istenhez. Ne legyen köztünk fele­kezeti súrlódás, mely mindig hát­ránya a haladásnak és tartsuk meg e jelszót: >Mindent a hazáért!* Boldog uj évet a lap szerkesztő­jének, munkatársainak és összes olvasóinak ! magolta a málháit, utóbbi hivatalos ki rezte a fürdőre való rekek is végtelenü Csak a papa volt talán az>ért, hogy Ok legalább azt gc Nagy emberek IL OJ .»U^»»., A nemes büszkeség inkább rongyban jár és szá­raz kenyeret rág, mint sem abból élne, ami nem az övé. — Széchenyi. * A legbiztosabb számitások azok, melyek hiúságra, önszeretetre s fitogtatási vágyra vannak alapitva. Ezek az érzések meg nem halnak soha. — Balzac, * Mindig a szerencsétlenek részén van a hiba : hi­bájuk, hogy szerencsétlenek, hogy azt meg is mond­ják, hogy rászorultak másokra és hogy másoknak nem tehetnek szolgálatot. — Mirabeau. # A csak földhöz sújtott ellenség újra fölkelhet, de a megengesztelődött valóban le van győzve. — Schiller. * Az ajkunkról elröppent sző mi rajtunk uralkodik, az el nem mondottnak mi vagyunk urai. — La Rouchefoucauld.

Next

/
Thumbnails
Contents