Esztergom és Vidéke, 1901

1901-01-27 / 8.szám

ESZTERGOM és VIDÉKE, (8. szára.) 1 január 27. Dr. Kohl Medárdról. Esztergom, január 25. Most, hogy a körünkben időző dr. Kohl Medárd nevét — a püspöki kinevezésekkel kapcsolatban — annyira emlegetik, különös érdeklődésre tarthatnak számot az alábbi jelentős és érdekes sorok, amelyeket a főpap első püspöki miséje alkalmából a félhivatalos Politischer Correspodenz irt: Lajkus ember nem is sejti, mily különbözet van egyik egyházi testület és a másik között s mennyire idegen, sőt ellenszenves egyik a másikkal szemben és sokan nem is értik, mint lehetett oly igen tartózkodó az a fogadás, melyben a szerzetesből lett hercegprímást uj alárendeltjei részesitették. Ha zsidó lesz kereszténynyé, szivesebben . fogadják uj hitsorsosai, mint egyik egyházi testületből a másikba átlépőt! Igy nehéz percekben igazán hű emberre, alantasaival való közvetítőre volt okvetlen szüksége Vaszary nak, mikor Pannonhalmáról a Magyar-Sion magaslatára emelkedett. Midőn az uj hercegprímás alázatosan, leereszkedŐleg magához akarta emelni duzzogó alantasait, Kohl Medárd volt a közvetítő és az ő természetes bonhomiájávai, mely furfangot, tettetést nem ismer, előbb maga iránt nyerte meg a rokonszenvet, azután az uj főpásztor számára nyerte meg a papságot. Kohl nak ez az intrika nélküli közvetetlensége, melylyel a kedélyeket ura számára meghódította, biztosította mindjobban azt a tántoríthatatlan bizalmat, melylyel őt Vaszary szakadatlanul megajándékozta. A Felség már ekkor egyházi javadalommal óhajtotta megjutalmazni Kohlt, mikor a hercegprímás életét saját élete kockáztatásával megmentette; de Kohl nem akart megválni a szerzetes rendtől. Ekkor egy javadalmas régi bencés apátságot szánt neki a prímás és mikor a kormány ezt egy jeles egyházi Írónak adományozta, nem nyugodott Vaszary, mig esztergomi kanonokká nem tette kedvenc, hűséges emberét. Zoé, igen, Zoé : Őt láttam álmomban, róla álmodtam, Zoéról, a kit csak sejtünk, de soha meg nem ismerünk. Én már megismertem. Hogy milyen volt, milyennek láttam ? Nem tudom. Nem jut eszembe. Mint a liliom ? Nem, sokkal szebb. Mint a rózsa ? Annál is. Csak arra emlékszem, hogy szőke volt. Olyan vörösbarnába játszó szőke, mint Hallás kék ege alatt az egykori Zoék. Szőke volt, s koszorúba csavart lágy haja széles hullámokban köritette homlokát. Nem tudom, hogy milyen volt. De tudom, érzem, hogy ha látni fogom, találkozom vele, megismerem, meg fogom ismerni Zoét, a kit álmomban láttam, s karjaimba zárva szerelmes epedéssel fo gom fülébe súgni: Zoém, szeretlek!* * Hanyatt fekszem a puhi füvön. Fejem alá teszem a kezem, s lehunyt szemmel gondolok a semmire. Hátamon a langyos füvön keresztül érzem a föld hidegségét, s elbódít a napsütötte fű erős illata. Körülöttem senki, semmi, csak a szabad természet. Óriási fák, melyek árnyékot adnak, s viszonzásul elfödik az eget, hogy csak itt-ott látni belőle egyegy tenyérnyi darabot. Ez a rész kék. A többi tárgy mind buja, haragos zöld, csak elvétve akad egy virág, a melyik egy kissé változatossá teszi a táját. Parányi bogarak zümmögését is tisztán hallom, olyan nagy a csönd. Azt a ritmikus, sejtelmes zúgást hallom, a mit nagy csöndben hall az ember, s a mit Róma látván az első magyar főpap kegyének e bőséges kisugárzását . Kohl iránt, figyelmessé lett reá annyira, hogy a pápa minap oly hazai egyházi kérdéseket tárgyalt Kohllal, melyeket kívüle csak a hercegprímással tárgyalt volna. Püspöki jelvényeit maga a pápa áldotta meg, püspökké egyik legkedveltebb fő papja által szenteltette, ki máris a pápa bíborosává van kiszemelve és mind eme különös kegyeken felül még azzal is kitüntette, hogy egy nagyértékü főpapi mellkereszttel ajándékozta meg a legijjabb magyar püspököt. Kohlt bámulatba ejtette az a tájékozottság, melylyel az a

gg pápa a magyar egyházi ügyekről beszélt. Még apró személyi ügyekről is tudomása van a pápának, és amit mond, mind emlékezetből mondja. Kohl Medárd püspöknek még sok tárgyalni valója lesz Rómává', sok alkalma lesz még egyházának megbecsülhetetlen szolgálatokat teljesíteni és ha Vaszary hercegprímás majd nélkülözhetné őt, csakhamar valamelyik tekintélyes egyházmegyénk élén üdvözölhetnők. A hercegprímás pedig annyira szereti a főpapot és annyira megjutalmazni óhajtja érdemeit, hogy bizonyára kész lesz — bármily nehezére esnék is — megválni tőle. Méztermelésünk fokozása. — Vívmány a méhészet terén. — Gazdasági életünk terén mindenhol ott találjuk a fejlődés nyomait. Az ember szellemi és anyagi erejének felhasználásával folyton arra törekszik, hogy kifürkéssze a természet titkait, hatalmába kerítse és szolgálatába kényszerítse a természeti erőket s ez által elősegítse a fejlődést. A haladó kor jelszava : minél többet minél jobbat termelni. A mai gazdasági rendszer, ez eszméből kiindulva, több oly gazdasági ág művelésére adta meg az impulzust, a melyek eddig parlagon hevertek, vagy csak kedvtelései voltak a gazdasági életnek. Ilyen volt valamikor a méhészet is, a háztartáson kivül nem terjeszkedett, s mint gazdasági ág, nem szerepelt ma már azonban a gazdaságnak egyik haszonhajtó ága, a melynek fejlődése mindinkább felkelti az érdeklődést s a méhészkedés hasznának ismerete mind szélesebb körre terjed. Ha visszatekintünk a méhészet félszázados mu'tjára, csodálattal tölt el bennünket az a haladás, mít e téren felmutathat az ember búvárkodó szelleme. A sokféle alakú, szerkezetű és méretű kaptár-rendszer, a méhészeti eszközök tökéletesítésére a méhészkedés terén a fejlődésnek oly fokát tárja elénk amely bámulatra ragad bennünket. A kezelés egyszerűsítése, megkönnyítése, a többféle módszerrel való kisertezés által minden méhész arra törekszik, hogy minél nagyobb eredményt érhessen el a méztermelésben s a méhek munkásságát a maga hasznára fordítsa. Ez a célja az utóbbi évtizedekben behozott sok újításnak is. Ámde mindezekkel még koránt sincs kimerítve a méhészetben rejlő gazdasági haszon, a méhészek előtt még ismeretlen az a mód, hogy minden méhész vidékének irányához képest az eddiginél sokkal több mézet miként termelhet. Ez a méhek munkásságának titka. Csaknem két évtizeden keresztül kísértem éber figyelemmel a méhek csudálatos háztartását, kutattam munkálkodásuknak titkait és természetes működésüket, mert csak ezek megismerésével véltem megoldani azt a nagy problámát, hogy a méhek teljes munkásságát s méztermelési képességét lekössem és növeljem. Hosszas megfigyelés és okszerű kísérletezés által, végre sikerült ellesnem a méhek ama természeti sajátságait és felfedeztem ama titkot, melynek ismeretével az eddiginél sokkal nagyobb méztermelést érhetünk el. Több évi kicsiny; ben és nagyban véghezvitt összehasonlító kísérlet után oly eredményre jutot{tam a mely méztermelés eddig ismeretlen fokozásának csalhatatlan bizonyítéka gyanánt szolgál s a mit eddig el sem képzeltünk, világossá lesz előttünk, a leg I nagyobb nyereséggel fizeti meg fáradságunkat. J Sikerült ugyanis megtalálni azt a mó; dot, hogy bármely rendszerű s méretű 1 kaptárnál a legnagyobb mézhozam nyerése mellett s rajzást is legtermészetesebben megakadályozhatjuk, ami nem áll a fejben a vékony erekben áramló vérfolyamok okoznak. S a mint így a nagy némaságban íélálomba merülve hallgatom a bogár zümmögését, halkan, csöndesen, a fojtott szenvedély hangján szollal meg egy madár a közeli bokorban, Halkan, vontatottan, de teli érzéssel, epekedő vágygyal. Elementáris erővel, megrázva egész valómat csendül szivembe: >Zoé . . .c S mint előbb a vér lüktetését, hallom most ritmikusan, lassan: >Zoé . . Zoé .. Valami csodálatos vágy száll meg. Olelelni, csókolni szeretnék, erősen, sze reimésen, elégni ajkán az örök ideálnak, Zoénak; s kitárom karom, átölelem a vágygyal, forró tűzzel teli levegőt, mely lángba borítja agyamat, veszettül dobogó szivemet. S eközben folyton hangzik szivemben a bűvös, olvadó lágy hang: Zoé . . . Szétválnak a bokrok. Harsog, zúg, s mégis lágyan zsong fülemben: >Zoé!f A levegő tele van evvel a bűvös névvel. Halántékom erősen lüktet, s mint a távoli zuhatag zuhógása, olyan erős hanggá erősbült már az apró vérfolyamok zúgása, a melyekben tombolva, dagadva áramlik a vér. Éjs szétválik a bokor . . . Ő . . . Ő az . , . Zoé . . . A milyennek én képzeltem névtelenül, a mikor még csak alaktalan vágy volt a szivemben, amilyennek álmomban láttam . . . Érzem, tudom hogy Ő az, Zoé. Zoé, a ki azóta álmomban, ha magam voltam, fölkeresett mindég, akinek a mélységes szeme simogatott, megbabonázott, s a kinek apró, meleg kacsója hűsítette lázas homlokom ... Rózsaszínű, forró köd ül az agyamra, minden csepp vérem forrong, lángol, csak egy vágyam van, csak egy gondolatom, megölelni Zoét, magamhoz szorítani, egygyé válni vele a szerelem bűvös hatalma alatt, csókolva ajakát, s elvinni innét, elrohanni vele messzire, messzire, a hol senki sem lesz, csak mi és a szerelem s ott élni örökké csókban, ölelésben . . . S kitárom felé vágytól remegő karomat : »Zoé, agapó !« Hogy miért szólok Így hozzá, nem tudom. Csak azt érzem, hogy Zoéhoz, az ideáihoz csak ezen a lágy, dallamos nyelven lehet szólni, mint a régi Zoékhoz, a kik a mélységes görög ég alatt égtek el a szerelemben . . . — Zoé mú agapó! Nem .értette meg. De a tekintetemét, a mivel vágyva öleltem, megérti. Lábai elé borulok . . . — Zoé, agapó ! S akkor megvillan nagy fekete szeme. Mély az, mélységes, mint a bűn, a kárhozat örvénye, amelyben én el akartam égni. De az Örvény fenekén nem tűz, nem láng van, hanem jég s ez a hidegség megfagyasztott. S Zoé eltűnt. Mereven, kimeredt szemmel néztem egyébből, mint a költő és méztár helyes irányban való berendezéséből és kezeléséből. Igy tehát a méhészet gazdasági eredményének müvelése tisztán elméleti alapokon nyugszik, a méhek természeti sajátságaira van fektetve s ezek felismeréséből áll. Összehasonlítva e gyakorlatilag teljesen kipróbált módszert az eddig követett és ismert rendszer bármelyikével, oly lényeges különbség áll elő, amely a méztermelési hazám átlagos évi többletét törzsenként 3—4 kilóval s igy egy negyedével emelt, sőt sok esetben a természeti kedvező viszonyok között ez eredmény még növekszik is. A méhészetre nézve felette fontos tehát ezen ismeretek felhasználása, mert nemcsak a méhgazdaságok szaporítását vonja maga után, hanem mint eddig ki nem használt gazdasági tényező, segítségül kínálkozik folyton súlyosbodó gazdasági viszonyaink javítására, annál is inkább, mert hiszen a méhészet eddig is kifizette magát s bő jutalmát adta a reá fordított fáradtságnak és szakszerű üzése a gazdaságoknak egyik jól jövedelmező forrását képezte, a méztermelés fokozásának lehetősége pedig a méhészetnek üj korszakot nyit s arra fog indítani bennünket, hogy jövedelmezőségét felhasználjuk. Midőn a. méhészetben rejlő eme nagy kincset hosszú évek során való kutatással felfedeztem s annak közhasznúságáról meggyőződtem, elhatároztam, hogy a gyümölcsöző méhészet közgazdasági érj deket képező vívmányomat a méhészet felvirágoztatása céljából megismertetem. Azt hiszem, hogy ezzel mindazoknak, a kik méhészetük jövedelmét fokozni óhajtják s ugyan ki ne óhajtaná jövedelmét szaporítani, — nagy és értékss szolgálatot I teszek. Hogy tehát vívmányom közhasznú volj tát bebizonyítsam, fáradozásom jutalmáJ nak siker esetére elő'eges biztosítása mellett, kész vagyok egy minden személyi érdekeken felül álló szaktekinté• lyekből alakított bíráló bizottság feíü'gyelete alatt összehasonlító kísérletezést • tenni. Miután pedig a méhészet fejlesztése nemzetgazdasági érdekeket is érint, ismerve Darányi Ignác földmivelésügyi m. kir. miniszter urnák a közgazdaságunk felvirágoztatására irányuló törekvését, {legcélravezetőbbnek vélném, ha az öszI szehasonlitó kísérletek helyéül az ez évben Gödöllőn megnyitandó állami méhéutánna. Nem tudtam gondolkodni. Csak levágódtam a pázsitra, beletemettem arcomat a puha földbe, kinos zokogástól vonaglik a testem, kínomban a zöld füvet tépem, a virágokat, tehetetlen, kinos, dühös fájdalmamban zúzom a bokrokat; sírva verem öklömmel a vén fákat, míg vér lepi el, s nem tudom megérteni, hogy mi történt velem, csak kinos fájdalom szorítja szivemet, s míg lelkemben zokogva sír egy hang :» Zoé, bekiabálok a rengetegbe, a sziklák közé, »Zoém szeretlek . . .U S a viszhang sokszorosan veri vissza, mindég elhalóbban, mintha sírna, zokogna: ^Szeretlek, szeretlek . . ,< * Ott ülök a kandalló előtt. Künn kavarog a hó, az ablakhoz csapkodja a sivitó szél. Bele-bele akad a kéménybe, s ilyenkor kifújja a lángot a vasrácson. Fájdalmas, bús érzés üli meg lelkemet. Nem tudom, mi az oka, de valami kellemetlen érzés,lep meg. A szél veszettül rázza meg az ablakot, sivít a kéményben s kicsapja a lángot úgy, hogy egészen világos lesz a szobában. Rezeg az ablak. Ijesztően, kísértetiesen. S hirtelen, minden átmenet nélkül a fülembe cseng egy régi dal, eszembe jut a mult emléke, Zoé, a kit bár soha meg nem iamertem volna, ha el nem érhettem s mig pattogva, sziporkázva ég a tűz, önkénytelenül tör ki keblemből a fájó sóhaj: »Zoé agapó . . .« Heiner István,