Esztergom és Vidéke, 1901

1901-12-05 / 97.szám

ESZTERGOM és ílíl£ A „VÁRMEGYE KÖZPONTI MEZŐGAZDASÁGI BIZOTTSÁGÁÉNAK ÉS AZ „ESZTERGOMVIDÉKI GAZDASÁGI EGYESÜLETINEK HIVATALOS LAPJA. Megjelenik Vasárnap és Csütörtökön. szerkesztő & tiadó ; Szerkesztőség és kiadóhivatal: ELŐFIZETÉSI AR.

K : KEMPELEN FARKAS- (

h0¥a a Mraíoí-' •loflHtésul, nylictarok és hirdetéseit iüldendők ffcl"

6

"" - - - !

? tr* - 2J- Laptulajdonosok: Sséclteqyl-tér, aao. szánt. 3WTém " - " - ~ - ~ í'iSí: = S: Dr. PROKOPP GYULA és társai. EgyeB SZám ára: 14 Ül. Kéziratot nem adttnk vlsaza. Lefelé . . : Esztergom, december 4. (s. p.) Mindegyre közelebbről halljuk a rossz hirt, mindegyre határozottabb formában, hogy városunkat egy kellemetlen és nehéz csapás fenyegeti : hogy a túlsó járás telekkönyveit elviszik innen és a muzslai járásbíróságot telekkönyvi hatósággal látják el. Jól tudjuk azt, hogy az igazságügyi kormány programmjában van az összes járásbíróságok fokozatos kiegészítése ; tudjuk azt, hogy ezt mi sem kerülhetjük el, mégis a közlekedési viszonyok következtében és sok mindenféle bajjal sújtott városunk érdekében reméltük — és reméljük ma is — hogy ez nem fog egyhamar megtörténni. Mi értelme és célja lesz annak, ha a közhitel és forgalom ezen első rendű eszközét: a telekkönyvet egy félre eső, minden közgazdasági tényezőtől elszigetelt kis faluba elzárják, mintegy betemetik ? Lehetnek igen helyes igazságügyi, kormányzati elméletek, melyek magukban véve, mint elméletek szépek és helyesek, a gyakorlati kivitelben azonban meg nem valósithatók anélkül, hogy már szintén első rendű és nagy támogatásra utalt közérdekek sérelmet ne szenvedjenek, sőt már meglevő intézmények élete és sikere kockára ne vettessék. Ez az elmélet, — hogy a túlsó járás összes telekkönyvei innen el — és Muzslára vitessenek, csak olyan támadás lesz csekély forgalmunk és közéletünk ellen, mintha a bár nem is virágzó, de mégis élő terebélyes fa gyökereinek egy részét kivágják s a tápláló erőt mestersé gesen megfogyasztják. Vagy valóban arra volna kiszemelve ez az ős régi város, hogy lassan kifosztassék az életrevalóság eszközeiből s lassan elsorvadjon ? Szánalmas, szomorú sors ! Nekünk már nem szabad semmit sem vesztenünk abból a csekély erőből, amivel még birunk, mert jkülönben kétségbeesetten kell kon-! statálnunk, hogy a biztos halállal végződő sorvadás betegségében sinlünk. Ez a túlsó járás a mi forgalmunknak, erős forrásunknak íele. Ha a telekkönyveket innen elviszik, ezzel a legfőbb, legerősebb összekötő kapcsokat erővel és céltalanul szakítják szét. Ma még a túlsó járás, éppen a telekkönyvek, a hitelintézetek, a közjegyző, az ügyvédek s egyéb tényezők miatt bejár a központba, ezzel kapcsolatban elvégzi vásárlásait, eszközli eladásait, szóval tényező eleme e város forgalmának, — de ha ezek mind hiányozni fognak itt és egyenest Muzslán lesznek keresendők és találhatók, ugy csak híréből fogjuk hova elébb a túlsó járást ismerni. Hamarosan keresve se tudnánk oly fájó, gyógyithatlan sebet még csak gondolni se, mint ez lenne a város testén. Közvetlenül és azonnal érezhetően veszítene a legkissebb iparostól kezdve, a legfinomabb kereskedésig minden és kiszámithatlanok azok a közvetett károk, melyek a pénzintézetekre háruló nehézségek nyomában járnának. Es mindezt teljes megadással lehetne fogadni, ha azt látnók, hogy magára a túlsó járásra ebből az intézkedésből előny, vagy haszon háramlik. Ámde maga a túlsó járási ember is inkább jön Esztergomba, ahol szükségleteinek, igényeinek forrásait és eszközeit tudja és találja, mint Muzslára, ahol természetesen semmit sem talál. Ma már az emberek nem a helyrajzi központokat kívánják, mint amidőn csak szekerén jártak, de közgazdasági központokat, ahol többrendbeli igényük kielégítését találják. Aki ügyes bajos dolgát végzi és rendesen a portékáját is egyben piacra hozza ; vájjon mit és minek vigyen Muzslára ? A ,már meglevő központokat nem gyöngíteni, de erősbiteni kell, különösen akkor, ha a gyöngités árán nem tudunk uj fejlődésképes központokat teremteni. A város azt kérelmezte, hogy a Iz Msm is IEW tára, Most ismerlek meg csak. Most ismerlek meg csak, Most tudom, ki voltál: Te szűzi imádság, Égbe nyúló oltár ! Most ismerlek meg csak, Késő már a bánat, — Bocsáss meg énnekem, • Most tudom — imádlak. Hogyha visszajönnél Megbocsátni nékem, Porig alázkodva Meghajtanám térdem. Leborulnék sirva, Könnyem mosná lábad, Jójj vissza ! Bocsáss meg! Könnyes szemmel várlak! VikiHamupipőke. Irta: FEKETE GÉZA. Őszi este volt, közönséges őszi este, A koronaherceg utca lassan benépesedett. A kirakatok gázlángjai vakitó fénynyel borítottak be mindent, még a ködös, esőtői bevont kövezetet is. Fénylik minden. Vakitó fénynyel födi a diszes kirakatok pazar csillogása még az ut salakját is. Az emberek némán, hangtalanul járnak-kelnek. Suttogva köszöntik az ismerőst. Aztán mennek tovább. Majd hirtelen vége a fénynek, a csillogásnak és az ódon templom tornyának lassú, méla harangbugása megbolygatja a sürgő tömeget. A ragyogó szilhuettek belevesznek a ködbe, a sötétségbe, a titkolt szegénységbe, nyomorúságba . . . Végigsuhan valami hideg, fázós borzongás az egymás után kialvó lángok nyomán. Később mind erősebb hullámok ban nyomul a hideg dunai szél e félig kihalt épületsorok közé . . . Elet után a halál . . . Te ott siettél előttem a sikos járdánKarton ruhácskádat Összecsapta a hűvös szél. Hajad, szép fényes, fekete hajad hosszan libegett utánad. Mint vékony selyemszálak nyújtóztak, szálltak kicsiny, kopott kalapod körül, mely alól félénken villogott elő a két fekete szem. Két szem, amely folyton kisér, még most is ... ki tudja még meddig. Utánad siettem, nem tudom miért. Talán mert tudtam, hogy jó vagy, hogy tiszta vagy. Talán féltettelek ! , . . Aztán együtt mentünk. Nem is beszéltünk. En nem kérdeztelek, te nem szóltál. Csak mikor az első kávéházi ablak fényes sávja végighúzódott halovány, szenvedő arcodon, akkor néztél rám először és könnyes volt a szemed. Sírtál? Nem tudom — lehet hogy a csipős szél sajtolta szemeidbe azt a két égető könycseppet. Egyszerre megcsuklottak térdeid. Felemeltelek. Panaszkodtál, hogy gyönge vagy, hogy már két napja nem ettél. Tudom, lett volna sok, nagyon sok más, aki helyettem megvendégelt volna; mert szép vagy, mert fiatal vagy . . . Én csak egy darab kenyeret adhattam. A vacsorámat; az is száraz volt és kemény. . . . Aztán majdnem minden nap találkoztunk. Te eljöttél hozam. Gondos kezeidnek nyoma meglátszott kicsinyke szobámon. Egyszerre édes puha fészek lett ebből az üres, hideg lakásból, amelyben kívülem nem lakozott más, mint éhes reménység, a kétkedő gond. Oda ültél az íróasztalom elé, kezedbe vetted azt az arcképet. Fényes rámában egy szép, halavány arcú leány. Tudtad, ki volt nekem. Leolvastad arcomról, hogy fáj a visszaemlékezés, de vigasztaltál. Kicsiny kezeid borostyán levelekkel fonták körül. Beszélgettél is vele. Dicsértél, — pedig te nem isismerhettél még — kérted, hogy szeressen, mert megér-! demlem, hogy szeressenek . . . És ha könnyes lett a szemem : megöleltél, vigasztaltál. Oh engem tudtál vigasztalni és feledted a saját szenvedésedet 1 Biztattál, hogy lesz idő, mikor én is boldog leszek és kacagtál hozzá; édesen, nevettél, daloltál, táncoltál mind-' addig, amig mosolyogni nem láttál. Akkor azután egyszerre elkomolyodtál, mintha megbántad volna, amit tettél annak a másiknak a kedveért, akit még érted sem tudtam feledni ... . . . Itt'volt a helyed, ebben a régi ócska karosszékben. Nem látszott ki belőle, csak fényes két szemed és selyem hajad, amelynek kábító, részegítő illata még most is itt terjeng köröttem. Kértél, meséljek neked. Kis kezeiddel feltámasztottad gödrös állacskádat és nekem mesélni kellett a Hamupipőkéről, akit csúf öreganyja kikergetett a hideg fagyos télbe és akibe beleszeretett a szép és gazdag királyfiú. Szemeidből kiolvastam, mennyire sajnáltad a szegény árvaleányt, aki fázott és éhezett és mily örömet okozott érző szivednek, amikor reá talált a szép, gazdag királyfiú, akivel aztán boldogok lettek, — nagyon boldogok. Tapsoltál kezeiddel és kértél, meséljek még, meséljek sokat a szegény Hamupipőkéről, aki egyszerre gazdag lett és boldog. Puha, sima arczodat odatartottad mesét mondó szájam elé és bárhogy égett a vérem, lüktetett a szivem, még csak meg sem csókoltalak . . . Sokszor elmeséltem neked ezt a régi mesét, sokáig tartott ez a tiszta édes boldogság — aztán hirtelen vége szakadt. Eltűnt a múlttal együtt és nem maradt belőle más, mint a jelen, amelyből nem lesz jövő —• soha. Egyszer csak elmaradtál te is. Üresen áll a régi, ócska karosszék. De én ott látlak még most is, Ott foglak látni még soká. Órákig elüldögéltem előtte és csak azt vettem észre, hogy halkan susogom a mesét a királyfiról, meg a szegény — de végre gazdaggá lett Hamupipőkéről. a r.omo^nt' fV.K7f-rm nrr láfram ma-