Esztergom és Vidéke, 1901
1901-11-10 / 90.szám
ESZTERGOM és TIBÉKI A „VÁRMEGYE KÖZPONTI MEZŐGAZDASÁGI BIZOTTSÁGÁÉNAK ÉS AZ „ESZTEKGOMVIDÉKI GAZDASÁGI EGYESÜLET"-NEK HIVATALOS LAPJA. i McőJclcplk Vasárnap és CSÜtÖrtÖkÖn. Szerkesztőség és kiadóhivatal: jM***^J ÁRAK : 5 FELELŐS SZERKESZTŐ DR p R0 KQPP GYULA ^' 8lÖflZetéS8k, ^""^ Mrdfltései k0,dendó1 Egéw érre - - - - 12 kor. - üi. ÉS KIADÓ i ' ' S^éc^enyi-tér, 330. szám. Fél évre— — — — 6 kor. — fll. *^ ytr * •. 1 .herei érre — — — S kor. — fll. L. ^.......... . _ Egyes iíám ára: 14 fll. Ké * Ir * t0 ' »"••»• A vidéki malomipar. Esztergom, 1901. nov. 8. Ismeretes mindenki előtt az az országos mozgalom, amelyet pár év előtt a vidéki molnárok a kartel m almok törvényszegéseivel szemben megindítottak. A kartelmalmok visszaélései veszedelmesek a magyar malomiparra is, mert a magyar malomipar képviselői, nem csupán a fővárosi, de és főleg első sorban a vidéki malmok is. A fővárosi malmok, azok csak egyedek, az igazi, erős, speciális magyar malomipar, kint van a vidéken. Az utolsó népszámlálás adatai szerint körülbelül 41,000 iparosa él Magyarországnak a malomiparból. Ebből a 41,000 emberből, magára a fővárosra mindössze csak 3327 esik. Azok az indokok tehát, a melyek a fővárosi malomiparnak adott kedvezményeket, szociális szempontból igyekeznek elfogadhatóvá tenni, egyáltalában nem állnak meg, mert a magyar molnároknak egy tizedrésze sem foglalkozik a fővárosi nagy gőzmalmokban. Bár a legutóbbi időkből malomstatisztikánk nincsen, érdekes de egyúttal szomorú, az összehasonlítás a legutóbbi népszámlálásnak, azj 1885. évi malomstatisztikában foglalt adataival. 1885-ben még 44118 malomiparosa volt Magyarországnak, a legutolsó népszámlálás pedig már csak 41336. Az a helytelen ipari politika tehát, a mely még törvényszegés árán is, a nagy gyáripar 1 érdekeit segiti elő, megfogyasztotta j a malomiparosok számát is, az utolsó, idő alatt 2782 egyénnel. S a dologban az a legszomorúbb, hogy mig 1885-ben az önálló malomiparosok számakitett Magyarországon 20727-et, most ez a szám leesett 18212-re. Vagyis 3515-el kevesebben vannak ma az önálló, független molnárok Magyarországon. De a molnárok j közül a proletárok, a nagy malmok segédmunkásai szaporodtak. 1885-ben nem volt csak 23391, mos pedig már 24125-öt tüntetnek fel. Mig megfogyott a független molnárok száma, addig szaporodom a! malommunkás, kiáltó jeléül annak, hogy a nagyipar, a nagy mozgó tőke, mint változtatja át proletárrá Magyarország független iparos polgárságát. A magyar polgárság nyomott helyzetére elég jellemzők maguk e számadatok is. A molnárokkal együtt fogy a malmok száma is. Még 1873-ban volt kismalom Magyarországon 24,463, 1885-ben leszállott számuk 16,367-re s azóta, tekintve a tömeges bukásokat, bizonyosan esett számuk ismét egypár ezerrel. A pénzgazdálkodásnak emberei, azok akik a természetbeni gazdálkodás kiküszöböléséből busás hasznaikat húzzák, nem találnak különöst e jelenségben s a természetes fejlődésre vezetik vissza, hogy a nagy felfalja a kicsit. A kismalomiparnak tönkretétele azonban, szociális szempontból nemcsak a molnárok, mint a társadalmi osztály helyzetéből esik elbírálás alá, mert a kismalom megszűnésének a nép kenyerére, fogyasztására is messze kiható hátrányai vannak. A mezőgazdaság első és főcélja kenyeret termelni, még pedig első sorban is kenyeret maguknak a föld művelőinek. És a földmivelő állam, a hol az agrár népesség a túlnyomó, azért nyugszik biztos alapon, azért nincsen kitéve oly mértekben anyagi rázkódtatásnak, mert a lakosság élelmét nagy részben maga állítja elő és a népesség zömének mindennapi kenyere, független az üzleti viszonyok, a börzék hangulata s az üzérkedés esélyeitől. És az óriási horderejű dolog, hogy ha Magyarország földmivelő népének kenyere független a gabona, a lisztárak alakulásától, a közlekedési és külkereskedelmi viszonyoktól, ha a pénzgazdálkodás nem hatolhat be a búzatermelés és a nép kenyere közé. Es akkor a mikor mi gazdák szomorúan látjuk a kismalmok számának csökkenését, ebből a szempontból kiáltunk fel: urak nem jól van igy, hiba van az iparfejlesztés politikájában ? Népünk eddig biztos kenyerét a a mezőgazdasági munka biztos alapjait dobjuk ezzel oda az internacionális spekuláció hullámainak. Eddig a nép megtermelte a búzát, iz .Esztergom is Vidéke" tárcája. Rongyos ember. Kinéztem szobám ablakán keresztül, Az utca népe hogy fut, hogy nyüzsög. Mosolygó nők, vidám ifjú legénykék Jártak bús arcú emberek között. Egyszer a szomzzéd utcából befordul Egy rongyos ember, roskatag, öreg; Az út pora sűrűn belepte arcát S az összecsapzott fehér fürtöket. Remegő lábbal, megfogyó erővel Súlyos terhet vitt görnyedt vállain, Megállt néhányszor, újra neki indult, S arcán kiült a fáradság, a kín. En szivarom hamvát leverve, néztem Utána még sokáig, hosszasan . . . Keserű szégyen, bús önvád lepett meg És bitorlónak éreztem magam. * Mezarthim. Nekrológ. (Munkácsy Kálmán halálára.) Még tegnap ott ragyogott a többi fényes csillag kőzött. Halvány, szelíden biztató fényét pazarul szórta azokra, akik ragyogását csodálták. Senki sem kereste, honnan nyeri a fényt, de gyönyörködött abban mindenki. Senki sem látta meg mögötte a szivet, lelkeiöíő búsongást. Ezt nem vette észre senki. Meg egy utolsó lobbanás! Még egyszer bevonta szinaranynyal a kékes égbolt ivezetet és — letűnt. Üresen maradt egy hely. Csak egy hely, de ennek az egynek elborulása áthatlan komor sötétséget áraszt maga körül messze, nagyon messze. Vidám, gyermekarcú leánysereg kisérte aggódó félelemmel a csillaghullást. Hisz ez volt az ő biztató barátjuk, az ő tiszta, nemes szivüknek egyetlen, igaz őszinte barátja. Szerette mindenki. O Is szeretett mindenkit. Talán mindenkit egy formán. . , És ezt a nagy szeretetet beleöntötte az ólombetűk szürke, néma soraiba, amitől feléledtek, megelevenedtek a néma, hideg betűk és a leányszobák piczinyke piros bársony asztalkáin mesélni kezdtek egy leányról, egy hideg, koszivü leányról, akinek sehogysem tudott a szivébe férkőzni a rajongó szeretet, szivárvány színeivel pompázó, poétikus hajlamú, ideális szivű ifjúnak felmagasztositó szerelme ... — Ott ült a zajos kávéházi asztal mellett, körötte jó barátai. — Neki csak jó barátai voltak. — Folyt az eszmecsere a múltnak letűnt örömeiről, a zsenge ifjúság visszaálmodott perceiről, napjairól. O csak hallgatott. Álmatag, 1 mélabús szemei réveteg pillantásaiból láttam, hogy a lelke nincs közöttünk. Szenvedő arcának egy-egy rándulása bei levágott a szivembe, mert éreztem, hogy ez a beszélgetés neki fáj, hogy az ő I lemondással; csendes, néma lemondással I annyira telitett szive most szenved, sír, zokog. És a szeme szárazon égett. Sirni nem tudott. Vagy talán már nem >nem tudott. Odaültem hozzá, vigasztalni akartam, i mert nagyon szerettem. Talán jobban ' mint a mennyire tiszteltem. Pedig ő a tisztelete határtalan volt, mert benne láttam a mestert. Beszélni kezdtem. Eleinte félve, akadozva; nem találtam el a hangot azt a hangot, amelyet az én szivem fájón adott vissza oly sokszor. Kisegített ő, akinek oly nagy volt a szive, amily kicsi volt a másiknak, talán egy leánynak. Beszédes lett az ajka. Ragyogott a szeme és lágyan mint a göngyvirágos réten keresztül suhanó patak ezüstös vize, folyt ajkairól a panasz egy zokszó, egy szemrehányás, egy kifakadás nélkül. Csak most ismertem őt. Csak most tudtam meg, mily nemesen érző, mennyire agyonkinzott, de szenvedésében is nemes sziv dobogott aban a beteg szenvedő lestben. Ott láttam a glóriát is a hullámos, puha hajjal köritett arc körül, amelynek férfias egészséges színét elnyelték a szivén rágódó bántalmak kínzó keservei... Nem kellett erre arcra tövis koszorú, fájóbb helyt égettek a tövisek, mert minden egyes sebet a szivén, az ő nagy, nemes szivén üttötték. Most már nem fáj többé semmi. A szive sem dobog többé. Elment ő is a virágillatos tavaszszal, az enyhet, boldogságot árasztó nyári napsugárral együtt. Oh azok a hantok nem lesznek oly hidegek, mint a mily hideg volt az a szív, amelyet még ő sem tudott felolvasztani, felgyújtani. Az ő virágos sirja fölé nem fog reáborulni a télnek hideg szelétől fagyos hó-réteg. Kihűlt a szive, de a szerelme még él és ez fogja felolvasztani a tél havát azon a kies fŐldr darabon, amely alatt csendes, néma álmát alussza a szívnek, a szerelemnek mártyrja . . . A költő soh'sem hal meg. Te is élni fogsz ! Éíni fogsz soká mindazok szivében, akik Veled együtt szenvedtek, akik Téged együtt szerettek. Kihullott munkás kezedből a toll, de a Te műveidet olvasni fogják azok, akik szeretnek, hogy belőle olvasva megbecsülni tudják a viszontszerelmet ! Hálátlan, szomorú szerepet szánt Neked a sors. Betöltötted a hivatásodat; megjártad a te bánatos életed keserves kálváriáját jobban, mint akiknek egész életeik utia rózsalipxtekben vezet, illatos FERENC JÓZSEF keserűvíz az egyedüli elismert kellemes izü természetes hash ajtószer.
