Esztergom és Vidéke, 1901
1901-10-27 / 86.szám
ESZTERGOM és VIDÉKE A „VÁRMEGYE KÖZPONTI MEZŐGAZDASÁGI BIZOTTSÁGAINAK ÉS AZ „ESZTERGOMVIDÉKI GAZDASÁGI EGYESÜLETINEK HIVATALOS LAPJA. Megjeleijik Vasárpap és CSÜtÖrtÖkÖll. Szerkesztőség és kiadóhivatal: ARA, : = FELELŐS SZERKESZTŐ mm i m »i, u í« ( b0¥a aMraío *> elöözetés * es hlrdetóse * ™ elidök Eeéu évre - - - - 12 kor. - fli. ^^^= ES KIADÓ: Szccl>cnyi-tér, 330. szám. Fél évre— — — — — 6 kor. — fll. Negyed évre - - --8 kor. - fll. Kéziratot nem aduuk vl.ua. Egyes szám ára: 14 fll. Tizéves jubileum. Esztergom, október 27. Ma van épen tiz esztendeje, mi dőn ő Felsége a király Vaszary Kolos pamonhalmi főapátnak, Magyarország" hercegprímásává való kinevezését aláirta. A kinevezés három nappal később, október 30-án Kolos napján nyújtatott át a főapátnak, ki ezen nap óta viseli Magyarország egyházi fejedelmének méltóságát. Tiz esztendő roppant csekély az idő végtelenségéhez képest, de roppant nagy az emberi életben, kivált az olyan tevékeny életben, amelynek ugy szólván minden óráját a nagy és nemes tettek teszik ragyogóvá. Méltó büszkeséggel tekinthet vissza egyházfejedelmünk erre a lustrumra és hálaérzettel gondolhat nemcsak a magyar katholikus virág, de különösen Esztergom városa erre az uralkodói trónralépés napjára, mert Vaszary Kolos hercegprímás kitörölhetlen érdemekkel véste be nevét ős várósunk minden polgárának szivébe. Ha visszagondolunk most a jubileum j napján azon maradandó alkotásokra, \ amelylyel a nagylelkű főpap városunk erkölcsi és anyagi jólétének előmozdítására létesített, lehetetten, hogy a legmélyebb hálaérzettel ne teljék meg szivünk a bíboros egyháznagy iránt és ne érezze buzdítva magát minden esztergomi polgár arra, hogy e napon buzgó imával járuljon a Mindenhatóhoz, hogy továbbra is részesítse áldásaiban kegyes főpásztorunkat. Szűkek volnának e lapok hasábjai, ha hercegprímásunk hervadhatlan emlékű alkotásai méltatásaiba akarnánk bocsátkozni s mindazon jótéteményeketfelsorolni, amelyekben kegyessége folytán részesedni szerencsések voltunk, amely jótétemények hatásait erkölcsi és gazdasági téren, nem csak ami, de késő utódaink is fogják érezni. Az a nagyszerű milleniumi emlék, amelylyel az állam 1895-ben városunkat megajándékozta, a Mária Valéria hid, melynek fölépítése Esztergomot jelentős forgalmi ponttá emelte, nemde Vaszary Kolos áldozatkészségének eredménye, ki jövedelem forrásainak egyik jelentékeny tényezőjét föláldozta, mikor a vámjogról lemondott ? Az épülés alatt álló és befejezéshez közeledő uj kórház nem fogja örökre dicsérni hercegprímásunk nagy nevét, hogy nagyszerű alapitványaival annak fölállítását lehető tette ? Hisz ezen két nevezetes, hatalmas mű magában is felejthetlenné tenné Esztergom legelső polgárának nevét, minek soroljuk fel ezen felüli áldozatait ? Igaz örömmel, őszinte lelkesedéssel kell tehát minden esztergominak a mai napot megünnepelnie, Ezen őszinte, igaz örömünkre csak azon fájdalmas körülmény vet ném: homályt, hogy kegyelmes főpásztorunk távol van tőlünk, hogy Esztergom ezen idő óta csak névleg székvárosa a hercegprímásnak. Ámde ha ezen szomorú körülménynek nagyfontosságú rugóit vizsgáljuk, feltétlenül meg kell nyugodnunk ez állapotban. Tudjuk, hogy a herceg! prímásnak, mint Magyarország első zászlós urának, fontos közjogi állása van, amelynek betöltése a mostani politikai helyzet következményekép 'követeli, hogy az egyházfejedelem állandóan a fővárosban lakjék. Azokat a magasabb politikai érdekeket feltétlenül méltányolni kell s l ármennyire fájdalmasan esik is egyI házfejedelmünket székvárosán kivül j látnunk, ami viszonylagosan csekély jóvoltunkat föltétlenül alá kell rendelnünk az egyházpolitikai és politikai érdekeknek. Hercegprímásunk, amint értesüsülünk csendben üli meg budavári palotájábnn e nevezetes ünnepi napot. Vele ünnepeljünk mi is ezen a napon, de távol tartva magunkat Az.EszterQom és Vidéke" tárcája, Dőreség. Messze szállnak sóhajaim, Túl a magas hegyeken, Túl sok völgyön tengereken, Nem pihenve, mindig szállva Amig majd halálra válva, Hozzád járnak, átkarolnak, Für leiddel játszadoznak, Egyetlen szerelmesem, Hogy lehetsz te tőlem távol, Távol lenni dőreség! Nem félsz, hogy a messzeség, Nem törődve tegnap s mával, Gúnyt űz szeretők bajával, Gyászt hoz, könnyet s szenvedést, Vágyó szívnek jeledést, Elfödi emlékemet. Önző vagyok és esztelen, Nem tehet a távol messzebb, Válás nincs gyötrelmesebb, Mintha lennél oldalamnál. A szemembe mosolyognál És mondanád halk beszéddel, A szívemet tépve széjjel ; Magát én nem szeretem: Császár Imre. „Téged illetI..." — Novelette. — Eljött az esküvő napja. Hallottam, hogy Blanka is el akar menni. Nem hittem, pedig úgy volt. Én is elmentem. Sápadt, halavány volt, mint a fal. Oda támaszkodott a templomban egy oszlophoz, oda nyomta fejét a hideg kóré s reszketett a fájdalomtól, szenvedéstől . . . Majd kipirult arca, lázban égtek szemei . . . oly zavartan tekintett maga körül . . . E percben felhangzott az oltár mellől a >szeretlekc s Blanka eszméletét vesztve ájultan borult édes anyja karjaiba . . . Mire fellocsolták és magához tért, az esküvőnek vége volt. A kifelé menő népár magával ragadta Blankát és anyját is. Én soká követtem őket szemeimmel, aztán egy barátom kérésére elmentem — Lilláékhoz. A mit akkor este láttam, azt nem feledem el soha. Nagyon megható, szomorú történet volt az. Mikor a mulatság tetőpontját érte el, mikor a cigány nyirettyűje legjobban húzta, mikor a legvígabb volt minden — akkor lépett be Bianka. Összerázkódtam látásán. Olyan volt, mint a halál; hófehér ruhája még bor1 zasztóbb szinben tünteté fel úgy is ha- j lavány arcát. Dúlt vonásai, a fénytelen j szemek, kuszált haja és az a nagy her- j vadt csokor ott keblén mind, mind arra j figyelmeztettek, hogy a szerencsétlen j nincs tisztában önmagával. Hát még mi- j kor oda ment Lillához s átadta neki azt a hervadt rózsacsokrot, melyet nevenap1 jára kapott Miklóstól! Mindenki bámult de Blanka nyugodtan, felindulás nélkül monda: »Vedd e virágot Lilla —• téged illet! . . .« Volt e pár szóban valami hideg, visszataszitó, mely mindenkire hatott. E perctől fogva a jókedvet lehangoltság válta fel, senki sem beszélt szívesen, még a zene is, mintha szomorúbb, fájdalmasabb lett volna. Ezután Blanka Miklóshoz ment, aki úgy állt ott, mint egy kőszobor és reszketett, mint a nyárfalevél, megfogta két kezét, merőn a szeme közé nézett és >Isten veled — örökre!« kiáltással a teremből kifutott. Ekkor tudtuk meg mindnyájan azt, a mit eddig csak sejtettünk, csak a körülményekből magyaráztunk ki. Blanka szerette Miklóst, aki viszont egy időben reményt nyújtott neki, őt boldoggá tenni. Én soká nem láttam azután őket, kerültem Miklóst. Ha találkoztunk is, csak üdvözöltük egymást pár szóval, de soha sem kérdeztem, vájjon boldog-e neje ol- J dalán és ő sem szólt erről nekem soha sem. Blanka egy élő-halott volt. Folyvást sirt, zokogott — a múltnak emlékeit siratta. Oh ezek az emlékek oly gyászosak voltak! Mondják, hogy esténként mindig felöltözött abba a fehér ruhába, mely az esküvőn volt rajta, aztán oda állott a tükör elé, kezébe vett egy hervadt virágot, melyet megtartott Miklós csokrából, feltűzte keblére s órákon át • elbeszélt magában halk, suttogó hangon, mintha kedvesével beszélne s félne, nehogy valaki meghallja az ábrándos szavakat ... A kandalló tüze már rég elhamvadt, a lámpa olaja kiégett s ő még mindig ott susogott a sötétben . .. nem háborgatta senki, szegény édes anyja tudta, hogy e betegség lassú enyészés, melynek véget csak a sir hantja vethet ... Gyászjelentést kaptam. A szerencsétlen Blankáé volt. Meghalt, jól járt. A halál mindig jobb a gyógyithatatlan betegségnél, a néma szenvedésnél. Elmentem temetésére, koporsóját elfedték a virágok, koszorúk. Sokan voltak ott, de nem maradt egy szem sem könytelen. Eszébe jutott mindenkinek a szép leány, a gyönyörű virágszál, melyet oly hamar elhervasztott a fájdalom, oly korán letört a halál fagyos keze , . . Most ott nyugszik a sírban csöndesen, békén, csak a kegyelet ültet mindig friss virágokat a hantra s egy titkos kéz helyez minden halottak napján egy nefelejts koszorút és egy rózsacsokrot a fehér márványkőre. De Miklós sem boldog Lillával. Lelkiismerete bántja. A legédesebb pillanatokban is eszében jut a szegény Blanka emléke, aki úgy szerette őt, de akinek bizalmával, szerelmével oly könnyelműen visszaélt. — Lilla pedig örökösen kétkedik Miklós szerelmében s valljuk meg jogosan, mert a kétkedésre elég okot adtak Blankának e szavai: >Vedd e virágot Lilla — téged illet! . . .« Nem tudom bizonyosan, de többektől hallottam, hogy nagyon boldogtalanok ! Gondolatok. Minden fájdalomnak meg van a maga álma, mely azt elfeledteti, csak a féltékenység virraszt ébren és csak neki nem adja vissza a jótékony álom azt, a mit a nappal tőle elrabolt. * A nő képezi a férfiúnak a láthatárt, melynél ég és föld találkoznak. Ezért laknak angyalok és ör' dögök a aőben.
