Esztergom és Vidéke, 1901
1901-10-24 / 85.szám
A „VÁRMEGYE KÖZPONTI MEZŐGAZDASÁGI BIZOTTSÁGAINAK ÉS AZ „ESZTERGOMVIDÉKI GAZDASÁGI EGYESÜLETINEK HIVATALOS LAPJA. Megjelenik Vasárnap és csütörtökön. szerkesztőség és kiadóhivatal: p L őnz^r AR AK : = FELELŐS SZERKESZTŐ MUNKÁCSY KÁLMÁN íh0ía a kéZlrat * muMl nyiltíerelt és hird8téselc köldend0 " lí rli é évre r ~ ~-~-~^-""1 6 kll' - flí" ÉS KIADÓ: ' Spécije nyi-tér, 330. szánj. Negyed évre — — — 3 kor. — fii. .. , Egyes uám ára: 14 fll. Kózlr * t <> t ***** *h Gondolatok. Esztergom, október 22. Abban az időben, mikor a laktanya alapozási munkálatait végezték, tudtam meg valójában, hogy ott egy ezrednek készítenek otthont. Természetesen nem helyeselhettem. Nem pedig azért, mert stratégiai szempontból semmi körülmények között sem indokolható a laktanyának város közepében való elhelyezése. Jöhetnek oly idők, mikor gyors felvonulásokra, kialakulásokra van szükség, a miket ott az utcáktól annyira elzárt és ugyancsak vajmi kis körre szoruló felvonulási terepen egy teljes hadi létszámban álló ezred, még a Széchenyi-téren sem tud keresztülni venni, nem hogy a laktanya területén és az azt környékező Simor és Buda-utcán. Az otthon, kényelem szempontjából kekevesebb a kifogásolni való. Elvégre hadfiaink köztünk, bent a városban élnek, vigadnak, pajzánkodnak és a mi a fő a napos káplárAz .Esitep és Vidéke" tárcája. ima. — Eugéne Manuel. — Bágyadt félhomályban, decemberi estén, Karcsú lángú mécses köré gyülekezvén, Öreg bibliából imádkoztunk halkan, Valamennyi között én legifjabb voltam. Már a test ellankadt a napi munkáiul, Agg és ijju szeme lassankint lezárul, S még csak én és atyám virrasztjuk az [éjet: — iNézd atyám, a többi mind álomba [mélyedt, Ahitatos szivünk kedves az Istennek, Mi imádkozunk csak, ők már szendereg[nek* } Atyám felsóhajtott, komolyan rám nézve: * Hogyha imádkoztál, mint vehetted észre*, f Bogdánffy Lajos. Jened illet!..." — Novelette. — Az élet nagy regényének egy lapját téptem ki, hogy azt itt elmondjam kegyednek, Margit. Blankáról szól, az én szerencsétlen barátnőmről. Már gyermekéveiben ismertem ezt a szegény leányt. Gyönyörű kedves kis teremtés volt, ragyogó kék szemekkel, picziny rózsás ajkakkal. Szőke haja gönnak nem kell messze vinni a parancskönyvet aláíratni s nem kelt a szakácsokat messze vezetni a bevásárlásokra. Igaz ugyan, más államokban egy oly hatalmas folyamot minő a Duna stratégiailag is kiaknáznának, mivel hogy partjait, különösen oly exponált helyen minő Esztergom, kellő védelmi erődítésekkel látnák el — akárcsak Komárom városát, — de hát, de hát a béke olajágának reményében meg kell nyugodnunk az intéző körök magas figyelmén s mert Esztergom nem tartatik oly hadászati terepnek, mely esetleg a székesfőváros kapuja lehetne : jón- k kell tartanunk a hadfiaknak otthonát ott ahol van, a város közepén. Az európai egyensúlynak boldogító idejét élnénk úgy, a hogy, a mennyiben sem a germán, sem a szláv, sem a latin birodalmi elemek nem méltóztatnak egymást szuronyra dobni. Egyébként ha csak néha-néha egy-egy kis szellő nem remegteti meg a dör fürtökben omlott alá vállaira s még kecsesebbé tette szép termetét. A mint fejlődött, bájai még inkább szaporodtak. Akadt is udvarlója elég. Mindenki szereti a szépet, a kedvest, s Blanka bájoló volt. A hová elment, ott minden szem csak őt bámulta. Anyja, atyja büszkék is voltak rá. I De ő nem nézett senkire. Otthon be* i zárkózott, a társaságokban közönyös volt. Keveset beszélt, nem tüntetett ki senkit az udvarlók közül, csak néha vettük észre, hogy Bérczy Miklós tekintete találkozik a Blankáéval. Oh, de ki Ítélhetne ebből r , . . Ez lehet a véletlen is, nem is. Mindnyájan ismertük a szép leánynak hideg, kimért modorát, s csak| nem tökéletesen meg voltunk arról győződve, hogy a gyönyörű alakban nincs sziv, nincs érzelem, mely szeretni tudna. Pedig mennyire csalódtunk ! Talán épen akkor, midőn e rideg állításunkról véltünk meggyőződni, mondom, talán akkor ^dobogott hevesebben szíve a szeretett ifjú látásán, talán épen akkor érezte a szerelem végtelen gyönyörét vagy kéjes fájdalmát; de ő nem árult el abból semmit, a mi keblében, szivében dúlt. Csak később tudtuk meg — sokkal később. Miklós nekem is jó ismerősöm volt, de azért nem voltam vele bizalmas. Tudja Isten, van azon az emberen valami, a mivel én nem rokonszenvezek, egy leírhatatlan közönyösség, mely előtt nincs különbség sem fájdalomban, sem örömben, boldogságban, keservben. Pedig ez a természet a legjobb. Boldog, a kinek keble nem hevül a jó, szép iránt, mert kedélyek érzékeny húrjait, rendes a társadalom kialakulása azt mondják a demokratizmus felé. Csakhogy annak a demokratizmusnak meg annyi a válfaja. Alapjában ott kezdődik az örök igén s végződik az észt istenesitő anarkhián. Az emberek nem tudják megérteni egymást, mint a hogy nem is fogják megérteni egymást soha ... az az legalább addig nem, mig a félelem nem hozza őket egyetértésre. És mégis ezen egyet nem értés nagy chaosában itt-ott találkoznak az emberek, hol megszűnik látszólag a harc és az emberben a sziv emelkedik fel az egymás iránti kötelezettségek teljesítésére. .Az egyetértést eszközlő pontok a legtöbb esetben a humanitási intézmények. Ember az emberért, melyben a sziv ragyogtatja, hogy az ember megdicsőülésre van teremtve. Igen, minden ember, ki rendeltetésében egy eszmének hódol s az eszme az igazság és könyörület. Az igazság, a könyörület eszméaz nem is érez fájdalmat, szenvedést soha! Én legalább igy gondolom. Elég az hozzá, hogy Miklós nem volt érdektelen Blanka előtt. Ártatlan jó szive szeretett a szerelem első érzelmeivel — titokban. Csak egyszer árulta el magát egy estélyen, midőn kebeléről azt a sötét piros rózsát Miklós kabátjára tűzé, akkor is csak ketten láttuk, én és egy jó barátom. De azért észrevette mindenki. Hogy honnan, még most sem tudom, pedig sokszor elgondolkoztam már rajta. Talán, ki lehet olvasni a szerelmes szemeiből a sziv titkát ? . . , Lehet, hogy «a szem a lélek tükre U Igy tartott ez hónapokig. A hol Blanka volt, ott lehetett látni mindig Miklóst is. Nem vallottak ők egymásnak szerelmet, soha, nem mondták e ezerszer, hogy : szeretlek, szerelmem örök! nem, de azért Miklós tudta, hogy Blanka szereti. Az első találkozásnál észreveszszük, ki rokonszenvezik velünk és ki nem. A modorban, hangban van valami, a mi elárulja érzelmeinket. Bllankának névnapja volt. Miklós egy gyönyörű rózsacsokort vett s elküldte a szép leánynak. Blanka szivéhez szoritá a csokrot, csókjaival árasztá el, aztán kivette belőle a legszebb virágot, azt a tűzpirosát, mely szerelmet — végtelen imádást jelent, oda tűzte keblére, hogy ott hervadjon. De nem! . . . evirágnak nem szabad elhervadni, élni kell annak és virulni mint szerelmének . . . Pedig a virág elhervad. Szépsége, illata elmúlik, a mint múló minden, mely léteiét nem az Örökkévalóságtól vevé. jenek megvalósítása az a pavilloncsoport is, mely létét a nemes város és főpapjának köszönheti. E sorok irója nem hivatott arra, hogy elhelyezését hygieiai szempontból tudósilag elbírálhassa, de annyit — ha bár későn — mégis megmond, hogy a betegek eme modern laktanyájának még sem szerencsésen választották meg helyét. Én részemről sokkal jobbnak tartottam volna valahol a Duna partján, hol mindig ozondús a levegő s nem lesz tikkasztóvá, mint félő, a minő lesz erős nyári napok hevében ott közvetlen a hegy alatt a város által a hegylábhoz szorítva. Hanem persze ma már késő e fölött bánkódni. Tetszett volna előbb szólni. Igaza van az ellenvetőnek. Egyet azonban még is legyen szabad ajánlanom, ami tűrhetővé teszi a beteg állapotát s az, hogy még a tél folyamán gondoskodjunk arról, hogy a kórház környéke oly ligetté varázsoltassák át, hogy a tavasz ébredezésén elmerengő szegény betegeink kedélye Szerelem, boldogság, üdv, kéj minden hasonló — a virág szirmaihoz, mely legyen bár a legszebb rózsáé, hervadó s csak tövisei — a fájó emléket — maradnak fenn ... De Blanka nem gondolt erre, kinek is jutna eszébe a fájdalom és reménytelenség akkor, mdőn a szivet édes boldogság tölti be! ? Olyannak képzelte az életet, mint azt az üde rózsacsokrot, melynek csak illata van, mely élvet nyújt csupán. Ha tudta volna, mennyire csalódik ! Havassy Lilla jó barátnője volt Blankának, bizalmas, hő, de volt egy hibája — ha azt ugyan hibának lehet nevezni — melyről talán ő maga sem tehet, hogy ő is szerette Miklóst s ezért örömest elcsevegett vele órákon át. Blanka észrevette kedvesénél a változást, látta, hogy Lilla is kapott egy virágot Miklóstól s egyszer olyas valamit érzett, a minőt eddig még soha. Sírt, zokogott — a féltékenységtől hullatá könyeit. Ez időtől fogva szórakozottabb volt, nem hallotta senki hangját, csak kebléből szállott fel néhanéha egy-egy tört sóhaj. Csak most érezé, hogy nincs boldodogság fájdalom nélkül, hogy a rózsa, melynek oly kábító illata van töviseket is hord magán ! Egyszer csak eltűnt Miklós az ismerős körökből, három hétig nem látta senki, Azt mondták, falusi birtokára utazott pénzügyi viszonyait rendezni. Blanka ez idő alatt ki sem mozdult szobájából. Sok mindenfélét beszéltek róla az ismerősök, de én nem hiszek a mende-mondának. Elmentem egy izben hozzájuk s szavamra FERENC JÓZSEF keserűvíz az egyedüli elismert kellemes izü természetes has hajtószer.
