Esztergom és Vidéke, 1901
1901-10-20 / 84.szám
ESZTERGOM és VIDÉKE A „VAKMEGYE KÖZPONTI MEZŐGAZDASÁGI BIZOTTSÁGAINAK ÉS AZ „ESZTEKGOMVIDÉKI GAZDASÁGI EGYESÜLETINEK HIVATALOS LAPJA. Megjelenik Vasárpap és Csütörtökön. Szerkesztőség és kiadóhivatal: E LÖÍ12E "X í R * K ; = FELELŐS SZERKESZTŐ uiUI.ÍPCV Vál UÁU ( "° ía 8mUM ' elolíetések ' D S lltt61,el[ ís Mráfiíés6i M1Í9n4Sk JS 1™ T- ~-~-~-~-6 kJr r ; - fii ====== ES JÜADU. Szécl^cpyl-tcr, 330. szám. Negyed évre — — — * 8 kor. — fii. Egyes uám ára: 14 fll. Ké * lratot viasza. Epilog a megyegyüléshez. Esztergom, október 18. A vármegye őszi közgyűlésén nem mindennapi kemény szavakat hallottunk. Reviczky Károly törvényhatósági bizottsági tag az igazoló választmány eljárást vette bírálat alá egy magánérdekű és magában véve jelentéktelen ügyből kifolyólag s tette ezt oly hangon, amely nemcsak szokatlan a megye zöld asztalánál, hanem kinos pillanatokat szerzett * és hosszabb mérges vitát provokált. A főispánok arcképei megdöbbenéssel tekintettek alá a gyülésteremre, mert ilyen dolgokra rég nem voltak elkészülve, A vita történeti részévet nem foglalkoztunk, mert arról közgyűlési referádánkban részletesen beszámoltunk. Nem feszegetjük Reviczky Károly bizottsági tag Ízlését sem, aki okot szolgáltatott az ő, ebben az esetben határozottan jelentéktelen dolgában, a vitára, mert azt hiszszük, hogy kell bizonyos megbánás-félét éreznie, ha visszagondol erre a törvényhatósági gyűlésre, melynek nyugodt méltóságából elvett és megszokott emelkedett nívóját megcsorbitotta a felidézett szóvihar. Nem palástolhatjuk el azonban csodálkozásunkat a bizottsági tag az ezen ténye felett, kinek, ha ugyan természete a debattirozás, korábban és inkább illetékes helyen elég sok és jó alkalma lett volna kimutatnia szónoki erejét és képességét, amely képességének pallosát most a törvényhatóság gyűlésén oly fennen villogtatta. Akkor sem fűztünk volna hozzá kommentárokat, ha taián a vármegye valamely vitális dolgáról lett volna szó, amely esetben minden tényezőtől kellő erőkifejtést várunk, de tudjuk, hogy az éles harcot provokált ügy merituma csak annyi, hogy vájjon a bizottsági tag ur a vármegyei virilisták között 9-ik avagy n-ik helyen fölvéve. Ez volt az a sérelem, mely Reviczky Károly törvényhatósági tagot arra indította, hogy a rendes őszi közgyűlés tanácskozási idejéből egy órát lefoglaljon s ez idő alatt megvádolja az igazoló választmányt, a főjegyzőt, mert neki kedvezményt nyújtott és a mely idő untig elég volt arra, hogy felizgassa az emberi szenvedélyt és kinos jeleneteket hozzon létre, olyanokat, amilyeneket ez ügyből kifolyólag látni szerencsénk volt. Kettős kára van ezen incidensből a törvényhatóság gyűlésének. Egyik az, hogy a tanácskozás menetét egy órára megakasztotta egy jelentéktelen személyes ügygyei, a másik, hogy kizavarta azt inpozáns nyugalmából. És ez az utóbbi azon sérelem, amelyet nehezményezünk. Törvényhatóságunk gyűlései mindenkor nevezetesek voltak arról, hogy sohsem szolgáltak szenvedélyes és kicsinyes viták színhelyéül s hogy az ott szőnyegen forgó ügyek, mindig az igazság és méltány alapjain kölcsönös szeretettel és a jogok legmesszebb menő védelmével bár, de fölösleges és káros izgalmaktól menten voltak tárgyalva, amint illik a törvényhatóság méltóságához. Nem történt emlékezet óta kísérlet ezen nyugodt tárgyilagosság megbontására, mert jól tudja mindenki ilyen zavar következményeit. Innen hogy mindenki kerülte az alkalmat a higgadt és méltóságteljes tárgyalás megakadályozására. És ebben főereje volt a megyegyüléseknek, mert mindig magas és tiszteletgerjesztő nivón tudott maradni. Az a támadás, mely az igazoló választmányt a keddi torvh. gyűlésben érte, annak megfelelő módon visszaveretett. Az igazoló választmány integritása csorbát nem szenvedett gános útját az ifjú. Sokáig hallotta még csengő kacagását s ködként lebegett előtte karcsú alakja. A régit vélte látni benne; pedig . . . és egyszerre teljes valójában látta a jelent. Hová egykor egy egész szerelmes világ elfért, zordan tölti be csöndesség a szivét. Megcsalta a szive dobogása, mikor először meglátta, az istennő, kit imádott mint nap-imádó a fényes tűzgolyót, eltűnt az élet megpróbáltatás kavicsával kirakott rögös porondján. Elmosódott előtte a tündér-festette kép, csak halvány körvonalait látja már. Hja 1 akkor tavasz volt! Most meg a hűvös októberi szél szaggatja a fák elsárgult lombjait. Mindenütt hervadó virágok. Érzi, mintha környékezné a halál fagyos lehelete, mely virulásukat szakította meg. Ősz van! . . . Háza térek. Kitárom szobám ablakát, melyen szelíden húzódik be a hold sugara, s megvilágit asztalomon egy képet. A te képed az. Dicsfény veszi körül, kihalt világ fagyos fénye, bágyadt holdsugár. Elgondolom a mi mesénket, hogy közöttünk is már sötét Övény • tátong s hogy a feledés homályában dereng annak túlsó partján a te képed. Pedig hajdan minket is tanitott a május. Álom volt! Színes tovatűnő álom. Einczinger Ferenc. dl .Esztergom is Vidéke" tárcája. Repülj dalom ! Repülj dalom, amott a kéklő bércek Felettük szállj tova, — Keresd fel az én édes, jo anyámat S mond, hogy boldog fia. Oh mondd el ott, hogy nincsen semmi [vágya : Teljesült, mit kértem, Boldog vagyok, szeretem a világot — — Hazudj ez egyszer értem ! Ne tudja meg forrón szerető szíve, Hogy mindez már csak álom ; Ne tudja azt, hogy hinni sem tudok már, Hogy csak meghalni vágyom. — Hitről, hűségről zengjen bár az ajkam Amit vallok, — nem érzem ; Te csak repülj, szállj s mond boldog va[gyok — Hazudj ez egyszer értem ! Majd egykor álmom teljesülni fog tán És én boldog leszek; Nem fog csalódni legjobbik fiában S "őrülni fog nekem. Óh mert, ha tudná, hogy már végét érzem — Elég volt, mennyit éltem t — A szive fájna s szegény el sem birná — Hazudj ez egyszer értem ! Budapest, ipoi. IXfzj. Fekete Viki. Mozaik, Csöndes nyári este van. Most bujt elő a hold, e kóbor éjjeli csavargó az ég alját szaggatott lila sávokban bevonó felhők mögül. Bágyadt sugarai halványan terülnek el a tájon, meg-megvilágitva néhány fényes vonalat. Oly szép vagy ilyenkor kicsiny falum. Apró házaid mintegy nyugalomra térten lapulnak meg a homályban. Helyenkint a kutak gémje, sudár topolyfák emelkednek ki az egyszerű házak egyhangú vonala fölé. Hogy elmerülök, hallgatva a csendet, szemem e gyéren megvilágított tájon jártatva, eszembe jut egy kicsiny szürke mese. Szőke leányról, barna fiúról szól. # " * Május volt, virágfakasztó, szivet nyitó május. Kék ruha volt a leányon, fehér babos kendő a fején, s a kendő alól kikandikáló hajszálakat megaranyozta a szerelmes napsugár. A fiú merően nézte a leányt, nézte a szemét, nézte a csillogó hajszálakat és | elgondolta: ez az én istennőm, megtaláltalak. A leány is nézte a fiút, talán ő is gondolt valamit. Hisz' május volt! Ilyenkor mindenhová csak pillantásunk esik, a kelyhét kibontó gyenge, kis virágtól, a tó sima tükre felett szállongó fecskétől, a távolban kéklő hegyek csúcsai felett átúszó felhőkig minden hirdeti a szerelem varázsát. Elfogadja, rabul ejti képzeletünket az ibolya kéjes illata, a hóvirág szűzies fehérsége s az életrekelő egész mindenség lehelve suttogja szeress ! Később a mint megfogta a fiu a leány kezét, megrezzent; valami névtelen érzés zsibbogtatta meg őt, pedig a leány keze puha volt s meleg. Valami súgta bensőjében, talán a pezsgő vére, a szive dobogása, hogy ez a szerelem. »Szeretsz?c A leány szemeiben felcsillogott egy eddig rejtve tartott fény, mely szűzies ártatlanságáhan hangtalanul, szó nélkül adta meg a választ: szeretlek ! . . . S hosszan elmerengve mélyedt egymásba szemünk, mintha kutatnának egymásban, mintha jövő képét keresnék abban. * Mult az idő, ez óriás moloch. Illat, meleg, madárdal, szerelem, mind rabja lett az ősznek. Akkor teljes pompájában virult a természet, most már a szellő egy-egy libbenése rézvörös leveleket hullat a törzsökös fákról és a sárgult lombot tépő őszi szél kavargatja a száraz harasztot. Most. kellett épen találkozniuk ? A leány nem volt egyedül; magas szőke ifjú vezette karján, kinek kezéből egyenkint tépegette egy késői akácz-galy leveleit. >— Szeret, — nem szeret? —t A közeledőt csak akkor vették észre, mikor az már mellettük némán megemelte kalapját. Épen az utolsó levelet szakította le. »— Nem szeret. —< És hogy rávetette nagy, világos szemeit az ifjúra, nedvesség csillant meg abban. Dé csak egy pillanatra, a másik percben már ismét a régi mosolygó baba volt. Gondolatokba mélyedve folytatta ma-
