Esztergom és Vidéke, 1901
1901-01-27 / 8.szám
V ' ' "" T ~ gr AZ ^ESZTERGOMVIDÉKI GAZDASÁGI EGYESÜLET" HIVATALOS LAPJA. M e áJ e l CT >tk Vasárijap és csütörtökön. Felelős a szerkesztésért: Szerkesztőség és kiadóhivatal: M I MUNKÁCSY KÁLMÁN- (hoYaafcóziratok,előflz6tósek,nyiltterek és hirdetések kfildendők) ELŐFIZETÉSI ARAK : Eeésí évre — — — — 12 kor. — fii. Laptulajdonos kiadókért: SzécljenV 1-tCr, 330. SZálI). Fél évre— — — — — 6 kor. — fii. ••ori«m ^-^-^j^,. 815 "-41- DR- PROKOPP GYÜLc-A- * «- —*.......«< Filius ante patrem. Esztegom, január 25. A vihart megelőző szélcsend immár megszűnt, érezni kezdődik a jelző szél, habár még csak szinte lopva futja be a vidéket s nem lép fel nyilt erővel és hevességgel. A ragadozó nincs már abban a mozdulatban, várakozó állásban, amely ugrását megelőzi, már mozgatja lábait, sőt emelkedik is az ugráshoz. Fontos, jelentőséges, talán viharos hónapok előtt állunk városunkban, vármegyénkben. Mindenki tudatában van az elkövetkezendő idők komolyságának, jövőnkre való kihatásának, tudatában annak, hogy rajtunk, magunkon múlik, hogy a vihar tisztító, üditő, termékenyítő hatású legyen, vagy csak tördeljen, rontson, sárt s iszapot hagyjon hátra. A vármegye tisztviselő karában beállható részleges tisztujitásról s a képviselőválasztásról beszélünk ; inkább az előbbiről, amely, ha a vármegye általános óhajtása teljesül, Sí .Esztergom és lile" tárcája. Téli estén. Úgy néha megérint a mulandóságnak Borús költészete és elfog a bánat. A zord Enyészetnek látom rideg képét, A mint durva kézzel, hideg szívvel szét[tép Mindent, a mi szent. S szép, rózsaszínű [álmom Sötét köddé válni, elenyészni látom . . . Rózsabimbó nyílik, pompázik, elszárad; Rommá tesz az idő büszke erős várat. . . S a mint gondolatom a jövőbe téved, Megsiratlak édes szép leánykám, Téged; Nyíló bimbó vagy most . . . óh miért, [hogy idővel Arczod rózsáira a hervadás jó el! . . . . . Derengő téli nap halovány sugara Áthatol a ködön, hótakarta tájra Eloszlik a felhő, nyomába a bánat, Elszáll gondolata a mulandóságnak, Nem félem a jövőt! Félre sötét képek. Hervadás közös sors, tőle miért féljek ? ! A mit én szeretek, as nem a szépséged; S ha arczod rózsáit leszedi az élet, Ha ezüstre festi selyem szőke hajad; — mindenesetre közelebb van emenjnél. í A legfelsőbb döntés még meg nem történt, sőt még alig fagyott meg a rög egy frissen behantolt siron, s íme, már mozogni kezdett —- az erdő egy része. Ámde nem az a forda, amely az egészséges, egyenes, igazán hasznos fákat neveli. j Annak a szélnek, amely mozgásba hozta, nem a méltányosság, elismerés, okos előrelátás az összetétele, hanem régi gyűlölség, rejvans-vágy, önzés. hetzkedveíés, 1— s hasonló nem egészséges, veszedelmes ingredíenciák. j Nincs tiszti állás még üresedésben a vármegyeházán, nincs pályázat hirdetve, mindazáltal — különösen a túlsó járásban — egy bizonyos soha nyíltan nem szereplő, de állandóan fenn — s lesben álló tábor jelöl már erősen, szervezkedik , s dolgozik, vagy inkább dolgoztat ! stómanjaival. j Igazi contreminőrök; az első percben szinte nevet az ember, ha jelöltjeik névsorát hallja. »Hiszen ezek tréfáznak.c Nem; nem tréfa van ezeknek a szivében, — inkább ravaszság, bosszúság; kapnak az alkalmon, hogy legalább is kellemetlenséget, fáradtságot, rosz meglepetést szerezzenek azoknak, akik valamikor, akár ma, akár tegnap, elég merészek voltak az ő gyanús circulusaikat turbálni, személyes szimpátiánál előbbrevalónak tartani a kötelességérzetet, az igazságot, a jogot. Sietnek, mert nagyon jól tudják, hogy ha nem Övéké az első szó, ideje lesz felvilágosodni, gondolkozni azoknak a bizottsági tagoknak is, akikre — kisebb szellemi képességüknél és egyéb okoknál fogva — mint első kapacitálok, hatni tudnak. Azok nem törik a fejüket, miért akarnak a legexponáltabb, főbb állásokra gyönge, engedékeny egyént, avagy tapasztalatlan, ifjú embert. Kötelességünk e mozgalomra reámutatni és a törvényhatósági bizottság tagjaihoz nyíltan szólani. Ne üljenek fel e mozgalom embereinek. Ne tegyenek semmi ígéretet, mielőtt nem tudják bizonyosan valamennyi pályázó nevét, nincsenek informálva megbízható oldalról minSzeretlek! Ez érzés örökifjú marad! Ám vegyen el mindé t, a mi szép, a* [élet, Hisz Téged szeretlek, nem múló szépséged l Tetrix. ZűB. Zoé . . .! Mintha egy görög istennő szállna le az Olympusról, hogy tündököljék, ragyogjon egy ideig, bolondjává tegyen egy csomó ábrándos poétát, hogy azután kaczagva röpüljön vissza ködös regevilágába, itthagyva egy egy forró csók emlékét, s néhány összetört szivet. Zoé . . . Valahányszor kimondom ezt a nevet, mindég a tavasz jut eszembe. A korai, üde tavasz, mikor bimbó pattan, virág fe*slik, s valami édes, átható illattal van teli a madárdalos levegő. A liliom — az, csak az lehet olyan tiszta, szende, ringó fehérség, mint ebből a három betűből álló dallamos, lágy névnek a viselője, a minek a hallása is szerelemre gerjeszt Zoé iránt, a kit nem ismerünk, de a kiről tudjuk, hogy egyedül Őt tudnánk szeretni, egyedül Öt, hosszú, mély, olthatatlan, végtelen szeretessél ... S ha nem találunk rá, akkor is, csöndes tavaszi este, mikor félálomba ringatott a dal, az illat, valami epedő sóvárgás szállja meg lelkünket valami után, s mikor kitárjuk karunkat, átölelnénk a világot, keblünkre szorítanánk a virágokat, a csillagos égboltot, nagy, végtelen vágytól izzó szeretettel, akkor megszóllal a bokorban a fülemüle, lelkünkbe csendül ez a kedves, Hgy, andalitó név; Zoé . . . | Zoé, az Örök ideál, a kit keresünk, | a kiért élünk, a kit tudnánk szeretni \ tisztán, véghetetlenül, a kiről érezzük, hogy van, hogy kell lennie, s tavaszszal csókja illatát is érezzük a levegőben, de a kit meg nem találunk soha, soha . . . ' Hogy milyen Zoé ? Azt esak a poéták, a finom, érzékeny lelkű hangulat emberek tudják, a kiknek beteges érzékenységű lelkében a vágyódásból, a szerelemből és sok sok tavaszi hangulatból kialakul egy kép, a melyet oltárukká tesznek, a melyet imádnak, Zoé, az ideál, az elérhetetlen. i Zoé, a kit mindnyájan várunk, de kit soha, soha meg nem találunk. i | Napsugaras tavaszi alkonyatkor a jö| vőről dalol a madár. A jövőről, Zoéról, akit már sejtek, de nem ismerek, j Ott ülök a nyitott ablak mellett. A i távolba merengek. Hosszan, gondolat nélkül, úgy, hogy mikor félrefordítom fejemet, nem tudom, gondoltam-e vala| mire, vagy egy virágot néztem ? j Hűs a tavaszi éj, de nem érzem. Csak az illatot, a csillagos égbolt pompáját szívom magamba, s ha néha néha megden pályázó- értékéről, arravalóságáról. Foglaljanak el várakozó álláspontot, mig elkövetkezik az idő, amikor lehet is, illik is a rezervált állásból előlépni. És akkor is annak adják szavukat, azoknak szavazatukat, akiknek kvalifikációja az érdem, a tudás, a helytállás, mert elvégre is a bizottsági tag urak maguk alatt vágják a fát, maguknak választják a tisztikart s ennek értékétől függ a jövő boldogulás, a jövő közigazgatás. A tisztviselők pedig, akiket szép szóval, hízelgéssel biztatnak a pályázatra, ne üljenek fel a szirénhangoknak, ne engedjék kihasználtatni magukat. Szép, elegáns, karekteres az a tartózkodás, amelyet a tisztviselőkar legtöbb tagjainál látunk, mégis kérnünk kell az illetőket, akiket illet, hogy nyitva tartsák szemüket s ne lepődjenek meg valami váratlan támadástól. De sőt már most helyezkedjenek védelmi állásba. Önzésből kérjük ezt, de olyan önzésből, amely nekik is, nekünk is polgári kötelességünk. Aucun zördülnek az ágak, a fülembe cseng bűvösen, andalítóan: Zoé . . . Hallgatom a nagy csöndességet, a csönd beszédét tovább, míg elhomályosul minden érzékem, s lassan, csöndben, a nélkül, hogy tudatában volnék, elszenderedem. * Fölijedek. Valami illatos puhaság csiklandozza végig arcomat. Az ablak nyitva van. Égy barackfa ága nyúlik be rajta, tele fehér virággal, az ijesztett meg. Napsugárban fürdik kinn már minden, s a betoluló barackfaágtól erős, átható illattal telik meg szobám. Megmagyarázhatatlan édes nyugalom ül a szivemre, tudom, érzem, hogy nagy, édes boldogságról álmodtam, hogy valamit elnyertem, a miután rég sóvárogtam. Visszabújok a takaró alá, lehunyom a szemem, s aludni akarok. Nem tudok. Pedig szeretném tovább álmodni azt a boldogságot, a miből fölriasztott a barackfaága. Nyugodtan, mozdulat nélkül fekszem. S a mint igy, semmire sem gondolva, félig ébren, félig álomban a tétlen nyugalomnak adom át magam, egy madár szollal meg az ablakomon. Nem tudom már, álmomban láttam-e csak, vagy igazán ott énekelt; de a mint a fülembe zsongott a dal, s a mellemre nehezült a virágillat, megcsendült szivemben egy hang : >Zoé . . .!
