Esztergom és Vidéke, 1901

1901-08-08 / 63.szám

Esztergom, 1901. XX111. évfolyam. 63. szám. Csütörtök, augusztus 8. ESZTERGOM és YM£ A „VÁRMEGYE KÖZPONTI MEZŐGAZDASÁGI BIZOTTSÁGAINAK ÉS AZ „ESZTERGOMVIDÉKI GAZDASÁGI EGYESÜLETINEK HIVATALOS LAPJA. Megjelelik Vasárnap CS CSÜtÖrtÖkÖn. Szerkesztőség és kiadóhivatal: p

L

6K,z^Is, i

RAK

: = FELELŐS SZERKESZTŐ MUNKÁCSY KÁLMÁN 1 <

h0íaayzir

^ fí*évrt

y- ~~ - " - ~ - ~ - !

6 Hl' Z Sí* ÍS- KIADÓ: '1 Széc^ci^yi-tér, 330. szánj. Negyed érre — — — 3 kor. — fll. . _. , Egyes »án ára: 14 fll. ~*1 A városi ellenőrző bizottság. Esztegom, augusztus 7. j A városi szakbizotságok, képviselőtestűietünk legutóbbi ülésén alakitattak újból, illetve választattak azokba, a tagok. Az első eset, hogy minden bizottság meg lett alakítva, s igy ha aj jelek nem csalnak, ugy városi közigazgatásunkban, uj aera köszöntött be. Hogy a bizottságok lelkiismeretes működése és tevékenysége az ügyek menetére, mily befolyással van s lehet, kitetszik abból, ha elgondoljuk azt, hogy a város minden vitális kérdése, ezen bizottságok, véleményével kerül a plénum elé, s hogy a bizottságok az ügykörükbe tartozó közigazgatási ágakban, indítványokat és javaslatokat tehetnek. A maga nemében, de a közre kihatólag is, minden bizottság létezése jogosult és működése fontos, de felette fontos az ellenőrző bizottság működése, melyre eddig a legkisebb figyelem lőn fordítva, sőt annak megalakítása is, csak papíron maradt. A sajtó, számtalan alkalommal foglalkozott már városházi állapotainkkal. Lehet, hogy itt, ott, talán nagyitó üvegen át egyes esetek alkalmából, de visznot számtalan eset alkalmából, kerülte az ominositást. Mi, mindenkor igyekeztünk a tárgyilagosság és a megengedhető méltányosság határain belül az ügyek birálgatásával foglalkozni, mert hisz sok igazuk van azoknak, kik a vádakkal szemben arra hivatkoznak, hogy egyebütt sincs ez máskép, de elvégre is a másképnek is, meg a türelemnek is határa van. Számtalan, és minden alkalommal csak jó indulatának, méltányosságának adta jelét a város közönsége, a tisztviselői karral szemben, nem zárkózott el súlyos viszonyok közepette sem az anyagi támogatás hatványozásától, bizalommal adta azt meg, remélvén, hogy a bizalom, azok részéről, talán még a kötelesség határain túl is honorálva lesz, de sajnos, sokak előtt, a kötelesség határa ismeretlen valami, találjuk a S mi, ebben találjuk a tisztviselői kar nagy létszámának kérdésétculminálni. Tekintsünk csak visszafelé, s látni fogjuk, hogy mikép nőtt a lavina. Egyik, másik tisztviselő kisegítést, dijnokot kér egy-két hónapra, hogy a hátralék feldolgozható legyen, sa város megadja. S egy-két év múlva azt látjuk, hogy a dijnok még mindig kisegít, nélkülözni őt nem lehet, mert külömben hátralék lesz, de miért, mert a tisztviselő munkáját, a dijnok végzi s a tisztviselő ? principálisi jogait élvezi csupán. A fogalmazást és másolást a dijnok nem győzi s lesz restantia. Kell egy ujabbi kisegítő egy-két hóra. S ez igy megy tovább. Nő a dijnoki s egyébb személyzet s egyik másik principális, a munkamegosztás könnyebb részét tartja fenn magának. Folyton azt halljuk hangoztatni egyesek részéről, hogy a létszámot leszállítani, még csak egygyel sem lehet, mert külömben torlódás áll be. Ezzel szemben Csak azt mondhatjuk, hogy ha a városházán a katalógus olvasás rendszere dívnék, |vagy sok lenne az absentia, vagy kevesebb a restantia, és — a hivatalnoki sereg. Tessék csak fél tizenkét óra felé a circiterbe ellátogatni, avagy délután türelemmel kilesni a hivataloskodás megkezdését, avagy meglepni az illetőt akkor, midőn a hivatalos óra alatt, a hivatalos helyiségben magán munkát végez, avagy midőn a hivatalos óra alatt, elég merészen, nyilvános helyen, kártya játékkal szórakozik, akkor aztán, hisszük, hogy betetszik látni azt, hogy mégis csak van valami igaza a kritikának. Hisz csak nemrég adtunk hirt e lapok hasábjain arról, hogy egy bizottság idegen épületbe volt kénytelen ülésezni menni, mert a városházán az ajtók zárva voltak, majd 1 j I Nem akartam, mert adta, mert kínálta. Azt akartam, hogy más is szenvedjen, hogy más is végig szenvedje azt a kínokat, amiket én egyetlen egy perc alatt, egy irtózatos perc alatt végig szenvedtem . . . De idézzük vissza azt a régi, kedves képet! Maga felvette a nevetni, sírni tudó babát gömbölyű karjára. Csókolgatta. Ölelgette. Mesélt neki egy királyfiról, királykisasszonyról és a baba, a sírninevetni tudó baba elkezdett nevetni, soká — hosszasan, édesen nevetni. Ugy-e ez a nevetés bántotta magát ? Ugye ezért dobta el magától oly hirtelen, minden ok nélkül a sokszor csókolt, ölelt, becézgetett babát. Más oka nem is lehetett! És a baba az a szegény ártatlan, tehetetlen baba ott feküdt a sarokban és sírt, sokáig, keservesen, mintha nem is baba lett vo'na, mintha élt volna. Nagyon erős, férfias bariton hangja volt. De magát — kicsi Lízike — nem bántotta sirás. Nevette a síró babát. Odaállt az aranyos tükör elé és ennivaló gráciával igazította .el a megcsúszott hajtincset a homlokán . . . Igen, az a hajtincs volt, amit egyszer én is megigazítottam. Erre a síró, eldobott babára gondoltam akkor, akit az előbb még dédelgetett és most megríkatott. Lássa, kicsi Lízike, — az a baba Emlékkoszorú. ... A nyitott ablakon át hűvös esti áramlat tódul a szobába, magával hozva a virágok lehelletét, olajfa illatát, — Es kezdődik a mese, aminek a vége rendesen ez: ^csalódtak mind a ketten, elváltak mosolygó arccal — és nevetve síró szívvel* . . . De hogy is lehetett a maga szive, ez a jól szituált, értelmes szív olyan — bohó ? Emlékszik rá, ' mikor sírva ismételgette, tízszer, százszor . . . sokszor ezt az egyetlen egy szót: »Szeretlek !* Pedig nem kérdeztem magától. Nem is vártam ennyi szenvedélyt attól a baba arctól, amelyet legelőször a bábúja fölé hajolva láttam, amint édes naívsággal mondogatta : >Csicsijja, szép baba, a te kis mamád szeret, nagyon szeret.* Ezt a képet láttam akkor is, mikor nekem susogta égő, vágyó szemeivel: »Szeretlek . . . Szeretlek !* Ugy e könyörületes voltam akkor. Nem szorítottam karjaim közé, nem loptam le ajkairól a kinált mézet ; nem szívtam ki gyöngysor fogai közül a mérget, hanem szelíden megfogtam göndör, kócos fejecskéjét és félve, hogy ne is érezze, félresimitottam egy fürtöt a homlokáról és vigyázva érintettem ajkaimmal . . . Most már talán megérti, hogy miért tettem. Ha nem tudtam. volna parancsolni a véremnek, a szenvedélynek, amit maga annyi ügyességgel iparkodott felkavarni bennem, akkor reátapasztottam volna égő számat a maga perzselő ajkaira és csókoltam volna addig, amig azt nem érzem, hogy kiloptam, ki szívtam a maga szivéből a lelket . . . iz .Esztergom is Vidéke" tárcája. Egy leányról— egy leánynak. Irta: Fekete Géza. Isten vele Lízike ! Maga csak menjen vissza a báb újához. Adjon reá férfi ruhát, fényes, ragyogó egyenruhát! Én is megyek I Elmegyek a könyveimhez . . . aztán, ha majd egy hosszú idő múlva újból találkozunk, maga egy csinos puk elli vei fogadja az én bemutatkozásomat. Igen ! Feledjük el mind a ketten, ami történt. Tévedtem én is, csalódott bennem maga is. * i Én a leányt láttam magában, aki most rebben el először édes mamájának a barna, babos szoknyája mellől. Számításon kívül hagytam az asszonyt, aki az első hosszú szoknyával elfoglalta a maga szivében a szerelmes bakfis leány helyét . . . Hófehér homlokán húzza végig egy-' néhányszor, kicsiny formás kezét és azután — hess ! Hadd röppenjen el egyszerre minden emlék, minden álom ! • Hisz csak álom volt. Csúnya ijesztő álom, amelynek zamatját, édes mézét majd megadja az idő, amikor a maga babos szoknyájába is kapaszkodik valaki, a kicsi Lizett . . . Azután elülről ott sírt sokáig, keservesen, pedig hacsak egy pillanatra fölvette volna, csókolt volna rajt — annyi csók után — még egyet, amelyik nem is volt oly édes, oly szivesen adott, mint a többi és azután vigyázva szépen távolitolta volna el magától a sfrnl-neveíní tudó babát, akkor nem kellett volna oly sokáig hallgatni daloláshoz, zenéhez, éjjeli muzsikához szokott fülének a sírást, a zokogást ... Ne haragudjék őszinteségemért, de én nem akartam a baba sorsára jutni. — Ha az a bábú tudott volna haragudni, haragjában ölni, gyilkolni és egy pici kardocskával megtudta vón vérezni hűtlenné váltnak ölelő karjait, — akkor — akkor talán vállalkoztam volna e szerepre. De így nagyon naiv, nagyon nevetséges volt az a szegény, tehetetlen baba . . . Ugy-e jól tettem ? Igy most váljunk el szépen ! Én megyek a könyveimhez, maga meg térjen vissza a bábújához, aki azóta már bizonyára elfeledte egészen a sírást és akin, — bizton hiszem, — most már ragyogó, fényes egyenruha lesz, karddal az oldalán !.. . Adieau Lízike!