Esztergom és Vidéke, 1901

1901-06-20 / 49.szám

A „VÁRMEGYE KÖZPONTI MEZŐGAZDASÁGI BIZOTTSÁGAINAK ÉS AZ „ESZTERGOMVIDÉKI GAZDASÁGI EGYESÜLETINEK HIVATALOS LAPJA. MeáJeleplk Vasárnap és csütörtökön. Szerkesztőség és kiadóhivatal: ELŐK 12E TISI A RAK : r'' •= FELELŐS SZERKESZTŐ MUNKÁCSY KÁLMÁN M A KÉZIRAT ° K ' ELÖÖZFITÉSEK ' NYÍUTEREI ÉS M * M UMM Kíéwévre- - - - 12 kor. - ;.. ÉS KIADÓ: * ^zéc\\enyiAéT f 330. szám. Fél évre— — — — — 6 kor. — fii. ' Negyed érre — — — 8 kor. — fii. ' Egyes BZám ára: 14 fii. ^ Kéziratot n.m aouak vl..»a. ,<H Városi képviselők válasz­tása. — Junius 17. — A kilépett harminckilenc városi képviselő helyét a város választó­közönsége hétfőn betöltötte s óhajt­juk és reményeljük, hogy nemcsak legjobb meggyőződése szerint, de tényleg a legjobban töltötte be. Munkálkodásukat, ügyszeretetüket már július hó 8-tól kezdve figye­lemmel kisérhetjük; ekkor jár le ugyanis a jelenlegi képviselőtestü­let mandátuma. A választások bírá­latába most nem akarunk bocsát­kozni, csak azt jegyezzük meg, hogy talán egyöntetűbb, értékesebb lett volna a választás, ha a Városi Kör szombati értekezletén az ösz­szes kerületek acceptált jelölt-lisz­táit tárgyalják, összehasonlítják, eset­leg módosítják, ezt azomban az egyes kerületek merevsége, szinte autonomikus körülsáncoltsága — város voltak a városban — le­hetetlenné tette. A Városi Kör min­denesetre megtette kötelességét s egy tapasztalattal gazdagabb lett. Nagy emóciók, izgatott, hosszú korteskedések nem előzték meg a választás napját, csak Szenttamáson szervezkedtek vagy két hét óta és lehetőleg minden este. Itt volt a legtöbb liszta ; hallottunk kis, nagy, legnagyobb, 25-ös, ötvenes bizott­ságokról és láttunk lajstromot, ame­lyen egy önjelölt neve egyedül sze­repelt. Dacára azomban, hogy fe­lesleges, hosszú kortézia nem előzte meg hétfőt, a választók érdeklő­dése kielégítő volt, 1331 választó­ból 848 szavazott le. Zavaró, kelle­metlen incidensek egyik szavazó­helyiségben sem fordultak elő. Meglepetéssel csak Víziváros, ez a csöndes, kihaltnak látszó város­rész és Szenttamás szolgált. Már hetek óta hangoztatták, de nem vettük komolyan, hogy Kapus Já­nossal együtt ki akarják hagyni itt a zsidó hitközség nagy tudományú főrabbiját. Nem hittük nemcsak azért, mert a kerületben épen a zsidó választók igen tekintélyes számmal vannak, hanem főleg, mert a főrabbi a városatyai tisztségre minden tekintetben érdemes és méltó s városatyai kötelezettségei­nek mindig eleget tett. Szenttamás kerület ízlése, tapintata meglepett. A Vízivárosról — talán már ravasz fondorlattal — erősen hangsúlyozták mindenütt, hogy ott nincs mozga­lom, nem kell értekezlet, ki érdeme­sebbeket választanának a három ki­lépettnél! Az utolsó órákban azután elkövették az államcsínyt, amelyet természetesen teljes setétségben ké­szítettek elő s lisztáikat is nagyobb­részt csak hétfő reggel kézbesítet­ték (egy pár kézbesítőt megismer­tünk s lesz még szó róla) a nem biztos elemeknek. Választások alkalmával hasonló manőverek, meglepetések soha sin­csenek kizárva, a vízivárosi pucs­csal azért kell komolyabban foglal­koznunk, mert annak — legjobb meggyőződésünk szerint, személyi sőt egyéb motívumai voltak. Olyan motívumok, amilyenek a pucscs ér­telmi szerzőit minden ténykedésben — nyíltan, vagy leplezetten veze­tik. Békésen mosolyognak az örven­detesen társadalmi békén, de mi­helyt alkalom nyílik, csípnek, vagy többnyire csipetnek egyet azokon, akik nekik nem elég feketék. Befo­gadtuk a házunkba őt s kinézte belőle régi érdemes embereinket. Egy a mérték náluk. A Kat. Kör. Aki ott nem »/<?< nekik pl. választ­mányi tagnak, semminek sem jó. És ez a rövidlátó választóközönség belevakült a hirtelen reádobott le­pelbe. Elfeledte, hogy dr. Rosszi­val István jelenlétének, mindég nagyérdekű felszólalásainak mennyi sok hasznát vette a képviselőtestü­let, elfeledte hogy a város és a főkáptalan között fenforgó nem egy vitás ügyben, amelyekben kikül­döttként mindég a főpap szerepel, az soha sem felejtette, hogy nem­csak főkáptalani, de városi képvi­selő is. Hogy Büttner Róbert min­dég tevékeny városatya volt — fő­kg" a gazdasági bizottságban, az iskolaszékben —, ez — ugyebár — mellékes ? Megválasztandó valaki, mert valakinek öröme van benne, b .Esztep és Vidéke" tárcája. A sír. Barna legénynek szép szeretője Rája borult hő ifja szivére; Szende pirulva súgta, rebegte : — Szép daliám, oh, mondd ki, szeretsz-e, Nincs-e feledve eskü, igéret ? Csókol-e ajkad, pezsdül-e véred? — Csókol az ajkam, cg is a vérem, Hogy szabad-e azt, hej, sohse kérdem! Ugy-ugy ölelj át; ajkam az ajkad Szívja örökre csüggve te rajtad . . . Mint fasudárra lenge borostyán, Csókra epedve, vágyva fonódj rám . . . Csóknak a párja, párnak a párja, Vége se hossza — hej, ki se várja — Fülmile csattog, nyájas az alkony, Zeng az egész táj, titkosan, halkan , , . S rája borult hő ifja szivére Barna legénynek s/.ép szeretője. — Áldjon az Ur hát, jobbja vezessen . . . Mondja, de tartja karja hevesen ; S könnye lehull az ifjú kezére, Ég, tüzel ottan, mint szive vére . . . — Bánatos angyal, szűzi galambom Áldjon az Isten, áldjon, ah, áldjon ! . . . * Várja a lányka, várja babáját, — Sok nyár leveté már lengedi báját — Lányka ne várjad, hejh sohse várjad I Nem jön ölelni, sírja is szárad, Künn idegenben korhad fejfája; Nem, nem, azaz . . . csak várj te reája . , , Tangens. A kankalin regéje­— Mantegazza » Virágregéiből.« — Mikor a Föld az ibolyát megkapta, egészen be'eszeretett, olyan sokszor enyelgett vele s úgy elhalmozta csók­jjaival, hogy a virágai magukba szítták I be'sejének legrejtettebb, legéltetőbb ned­j vét, minden vér és egyéb folyadék ösz­! szeségét, mi * ereiben kering. Azért van az ibolyának olyan illata, me'yet a föld I kvintesszenciájának lehetne mondani, de | a-c egészséges, a vidám földének, annak j a földének, mely a rég várt eső első 1 cseppjeit kéjes gyönyörrel szivja be. j Az ibolya azért is olyan kicsiny vi­rág. A fold mindig a közelében akarta ! tartani, hogy egészen csak az övé le­j gyen s alig engedte meg neki, hogy a 1 fejét egy kissé felemelje, ott tartja az | ölében, hogy éjjel és nappal újra meg I újra csókolhassa. i Még azzal se elégedett meg, hogy mindig nála lehet, de féltékeny a mé­| hekre, a pillangókra és a napsugarakra is s ha valami elrejtett zúgocskát talál, a hova se emberi, se rovarszem be nem hatol, ott ibolyát növeszt. Ó, ha azt a szeretkező párbeszédet hallhatnótr, melyet alkonyatkor és éj­szaka idején a föld és az ibolya egy­mással folytatnak, milyen sok derült poézíst gyűjtögethetnénk össze beiőle! De halkan beszélnek s mikor mindenki alszik, hogy barbár civilizációnk .csat­togó, siketítő kalapácsütései ne zavarják őket. Halk, harmonikus hangjukat csak az éjjeli tücsök cirpelése s a rét növé­nyein a harmatcseppeknek egyik levél­ről a másikra hullongása kiséri. Olyankor talán így szólal meg a föld: »Kedves ibolyácskám, adj nekem egy csókot !* *Jobbat adok a csóknál. íme egy harmat-gyöngycsepp, mely egy pillana­tig virágom bolyhos ajkán hevert. Egé­szen magába szívta az illatodat.* S a harmatcsepp némán, egy csillag fényét visszaverve, hull alá a föld ter­mékeny Ölébe, mely szerelmet lehelve fogadja magába s a szive legfinomabb rostjaira teríti. IÉS te, ó Föld, mit adsz nekem cse­rébe az én harmat-gyÖngyömért ?« sNeked adom bolygó erőimnek, me­lyek bensőmben forronganak s a világ­űrnek visszaadják, a mit az Égtől kap­tam, minden kisugárzását. Neked adom azt a hüssöt, melyben a nap fáradalmai után magadat kipihenhesd.c iKöszÖnöm, de az álmot még ne küld rám, mert anyám, még sokáig szeretnék veled társalogni.* Az ibolya lehajol s kék ajkacskáival megcsókolja a termékeny földet; az éj csendjében halkan csattanik el ez a csók s egybevegyül a tücsök cirpelésé­vel, az alvó lények lélegzetvételével s a harmatcseppek szelíd hullongásával. * ; így mulatoztak a föld és az ibolya évszázadokon keresztül egymással s egyik beszélgetésük se hasonlított a másikához. Ha közönséges lelkekkel jótékonysá­got gyakorol valaki, azok sietnek azt elfejteni, mig a nemesleikűek alig vár­hatják, hogy meghálálják. A Föld, mint minden erős lény, jó és nemeslelkű, so­hase felejtette el, hogy az ég az ibo­lyával megajándékozta s mindig azon gondolkodott, hogy ezt az ajándékot miképen hálálhatná meg. Hálája lerová­sának az érzete végre olyan erőssé vált benne, hogy gyötörni kezdte s egy szép napon így szólt az Éghez : »Végtelen Ég, te egykor Örömkönnye­ket hullattál, mikor engemet az első tavaszi meleggel boldoggá tettél s az ibolyával megajándékoztál. Szeretném én ezt is viszonozni valamivel s látható módon kifejezni forró hálámat,* »Nem tartozol te énnekem semmivel, kedves Földem. Az ibolya irántad való szerelmem ajándéka volt. Számitott-e valaha a szerelem a kettős könyvveze­tés »tartozik*-» követelj ével* ? En ép' úgy örvendek az Örömkönnyeimből tá­madt ibolyának, mint te, illata felszáll hozzám és gyönyörrel tölt el.« >Ez mind igaz, de én mégis szeretné­lek valami kis ajándékkal megajándé­kozni.* >Adj, a mit akarsz.* >Hogyan adhatnék én neked valamit, a mi ne volna nagyon elütő a nagysá­godhoz képest ? Kertedben ezüstporként a csillagokat hinted el s a Napjaidat millió számra számlálod.*

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents