Esztergom és Vidéke, 1901

1901-04-07 / 28.szám

tézei, szerepeitek s maga Pétsy úr bejárós volt az előkelők körébe; dr. Kendeíivel pedig úgy kötött köze'ebbi ismeretséget, hogy egyik váltójához szereplőnek kérte föl, a mit a doktor kész Örömmel teljesített, mert az ilyen baráti szivesség a legbiztosabb lépcső az előkelők magas körébe. Az aljegyzőnek természetesen jól esett az orosz tea s bámulatát fejezte ki a lakás nagyszerű berendezése fö'ött; másnap eilenben a megyei főjegyzőéknél fu csa megjegyzéseket csinált bizonyos orosz teára, a mit a helyi kereskedő egy forintért árul, és az alispán úr kézcsókjára, a mit a főjegyzőné nem minden megjegyzés nélkül tudatott a főbirónéval és igy tovább. II. És ki tudja, miért, Kendefiéknek a megyei bálra, amelyre külömben még a helyi vaskereskedőt is meghívták, talán csupa véletlenségből elfeledtek meghívót küldeni. Kendefiné pedig már régesrégen megrendelte a ruhát, bár csak az ufósó pillanatban szerzett meghívót Péchy úr, a bálrendező bizottság egyik vezéralakja. Ösmerve a megyei uraságok és előkelő családok nemes elzárkózottságát, a megyei bálra sem a helyi vaskereskedő, sem egyéb polgári származású alak nem jött el néhány vállalkozó szellemű család kivételével. Dr. Kendefiék nagyon természetesen eljöttek, s a íérmen, melyben az említett néhány vállalkozó szellemű család lézengett, minden oldalpillantás nélkül áthaladva egyenesen ahhoz a fülkékez tartottak, a hol az előkelők tömörültek össze diszes selyemkoszorúbvn, mint a helyi újság mondta. Kendefiék meghajtották magukat, de csak az alispán és Lóránt urak hajoltak vissza, az utóbbi is inkább csak a fejét mozgatta és a bajuszát rángatta. Közben a fülke minden székét elfoglalták az előkelő hölgyek s szörnyű fontossággal beszélgettek. D. Kendéimének nem jutott szék, de még egy barátságos pillantás sem. Kénytelen volt az udvaroló alispán előtt kihátrálni óvatos mozdálatokkal a terembe, a hol az em-itett vállalkozó szellemű családok lézengek s összesúgva nevetgél'ek Kendefiné bájain, kivált akkor, mikor az alispán is eltávozott egy pohár pezsgőre s őmgysíga a jóformán üres terem egyik sarkában egyedül hallgatta a cigány muzsikáját. A vállalkozó szellemű családok éjfélig csak ellézengtek valahogyan, aztán csendesen elosontak s dühösen szidva az előkelőket, megesküdtek, hogy soha többé nem mennek olyan bálba, melyet megyei urak rendeznek. Dr. Kendefiék kitartottak, ha már egys/er megfizették az öt forintnyi belépő dijat személyenkint. S nem is hiába. Az alispán táncolt dr. Kendefinével, utána Lóránt úr s a többi előkelő ifjú. A második négyest is sikerült eljárni, mert az alispán egy vén leány rokonát rábeszélte, hogy táncoljon Kenden* úrral, mig ő Kendefinével járja el a négyest. A négyes minden baj nélkül mult el, csak némely figurákban egyikmásik előkelő hölgy legyezőjével játszott szórakozottan, mialatt dr. Kendefi urnák kellett volna kezét nyújtani. Hajnalban pedig pezsgő mellett, a mit dr. Kendefi titokban kifizetett, bókolt az alispán dr. Kendefinének, az urával pedig megitta a barátság poharát. De ezt már kevesen látták. (Folyt, köv.) Fizetett szerelem ujjongó győzelme, Mikor már a bortól nehéz lesz az elme Es jobbik énjei az emberi lénynek Teljesen legyőzve az útból kitérnek. Fáradt mosolygása kisimított areznak — Nem takarja rajta nyomát ezer hareznak A melyben a lejtőn mind mélyebbre hágott, Mert tán ezüstje volt, — de aranyra vágyott! Romlott levegőben, fojtó csillogásban Óh, mennyi tettetés, mennyi hazngság van! S ezt a czifra semmit, Sodorna barlangját Mennyien szeretik és mennyien lakják ! E világba néha betévedek én is. Undorodom tőle, felkeresem mégis, Aztán ha ott vagyok, megsiratlak téged, Te céljáttévesztett, elhibázott élet! FLIRT LOVAG. ÉJJ Nézem, elmerengve csillagtalan éjjel, Mint veti sngárit a gáz lángja széjjel. Fényes kávéházban aranyozott falak, Hivalgó külső mez. A mit takar — salak: — Az „Esztergom és Vidéke« részére irta. Heimer István. — I. Mikor Elzus rövidszoknyás kislány volt még, a nagy újfundlandi kutyája, a Czézár hordta utánna a napernyőjét, az kereste elő a zsebkendőjét is. Ha a nagy, piros gummi labdája elveszett, azt is Czézár találta meg. Mikor azután Elzus hosszú szoknyát kapott, akkor Bernát Tamás jött a Czézár helyébe. Bernát Tamás igen jó fiú volt, annyira, hogy Elzus úgy megszerette, mint Czézárt. Hozzászokott a becsületes, nyilt kék szeméhez, jámbor, barna arczához, hatalmas, esetlen termetéhez. Ezután Tamás hozdta utánna a napernyőjét, az kereste elő a zsebkendőjét. Ostoba, jámbor fiú volt, tán még őrült is, hogy az a kis csöppség úgy parancsolgat neki. Ugy találta, hogy elég szép az élet, ha van egy ilyen kis szőke zsarnok, a kinek engedelmeskedhetik. Elzus ezt igen természetesnek találta. A rövidszoknyás kis lányoknak van Czézárjuk a hosszúszoknyásoknak ilyen nagy, engedelmes óriásuk. Czézárnak sem kellett megköszönni semmit, Tamásnak sem. Megtett mindent az esetlen nagy kutya, még a fejét sem kellett megsimogatni, mint Czézárnak. II. — Tamás — mondta Elzus és sirni kezdett. Meg-megremegett a vékony kis teste és odatette a fejét az óriás vállára. Kövér könycseppek folydogáltak végig kis piros arczán, édes, pulia szájacskája lefelé görbült. — Meghalok, Tamás — zokogta. A nagy erős medve ügyetlenül, ostobán állott és nézte a ráboruló kis zsarnokot. Azután félénken megsimogatta a kezét. — Ki bántotta, Elzus ? Elzus zokogott. Szepegő, csukló hangon mondta : — Nagyon, nagyon szerencsétlen vagyok. — Megcsókolt az a nagy huszár"— tette hozzá haragosan és még keservesebben kezdett sirni. Körüljárta, megsimogatta a nagy Tamást, épen mint Czézárt, mikor nagyon kérte valamire. — Büntesse meg — mondta neki és rámosolygott a könnyein keresztül. — Meg fogom ölni — morogta az óriás és kigyúlt a csúf ercza, a hatalmas keze Ökölbe szorult. III. Tamás megölte a huszárkapitányt, a huszárkapitány meg keresztüllőtte Tamás vállát. Nagyon beteg lett szegény. Láza volt, egy kis csöpp lánykáról beszélt, a kit ö szeret. Nagyon, úgy, mint egy ostoba, hűséges kutya. Ha Tamás csöndesen viselte magát, Elzus odaült az ágya mellé. Rakta a fejére a vizes borogatást és megsimogatta vastag karjait, meg a láztól öszszecsapzott haját. Megtehette. Hisz Czézárral is meg tette, ha jól viselte magát ? Igazán, nagyon sajnálta szegény Tamást, hogy miatta tette ezt. Fájt a kis szive, kezdte becsülni ezt az óriást. Jobban szerette, mint Czézárt, mert az ilyent nem tett érte. Kezébe fogta az óriási, erős kezet, megsimogatta. Azután a beteg fölé ha jolt, megcsókolta száraz, cserepes ajkát. Hisz Czézárral is megtette, ha jól viselte magát. Az óriás fölijedt, nyögött, mintha valami nagy kődarab feküdne a mellén. De az arcza mosolygott, bár eltorzitotta a fájdalom. IV. Meggyógyult a nagy Tamás. Örült, nagyon, bolondos boldogság bizsergette a vérét. Az a csók motoszkált a nagy fejében. — Édes, volt, jó volt — gondolta magában. És nem törődött vele, elfeledte, hogy őt eddig mindenki csúfolta, soha senki meg nem csókolta . . . Félt, elpirult, mikor megcsókolta Elzus vékony, fehér kezecskéjét. — Köszönöm, a mit tett — mondta Elzus és megremegett egy kissé a hangja. — Szegény Tamás ! Igazán sajnálta. A nagy ostoba Tamásnak a fejébe szállt a vére. Remegett mindene, annak a csóknak a párjára vágyott. Átölelte a lány vékony, finom derekát, magához szorította. Erősen, hogy majdnem összetörte. Összecsókolta haját, arczát, vállát s tígy súgta rekedten, lihegve : — Szeretlek . . . szeretlek . . . Elzus elbámult, azután megijedt. Mit akar ez az ember? De fájt a szorítás, undorodott a szenvedélyes csókoktól, megrémült az ittas, villogó szemektől. — Ereszszen — sikoltotta — eresszen el! Nem szeretem . . . félek magától. V. Körülvette a feketeség, az a sürü, barátságtalan homály; ráült a lelkére a köd. _Ment, maga sem tudta hová, mint a kirugdosott eb. Fájt neki valami. A kutyának is fáj, ha bántják . . . Fölért a hidra. Tüzelt egész teste, égető forróság hevítette. A köd nyomta lefelé kábnlt, zavaros fejét . .. Alatta hatalmas, óriási jégtáblák harsogtak Egymás fölé torlódtak fenyegető ropogással, neki vágódtak a hidlábaknak, nagyot reccsenve mállottak szét. Lángolt a teste. Úgy hívogatta valami a jég közé . . . Meghalni, elmúlni, elsiratlanul, mint egy szegény kutyának. De azután eszébe jutott Elzus. Libegett, lobogott a fehér ruhácskája, mintegy nagy lepkének a szárnya. Maga elé képzelte szőke, selymes haját, gyermek arczát, nagy kék szemét, durczás kis száját és nem tudott meghalni, Hisz a másvilágon nem lesz Elzus. * Elzus jó kis lány volt, megbocsátott neki. — Lássa Tamás, csak legyen mindig jó és engedelmes, modta neki s megsimogatta a bozontos haját. Tamás kezet csókolt, épen, mint Cézár. Boldog volt, bogy nem verték meg, nem hajtották ki, oda ülhet a kis lány lábai elé és nézheti kis ajkait. Most már nem mert arra gondolni, hogy megcsókolja. Szerény és alázatos kutya volt ismét . . . Es másnap már megint hordta Elzus után a hattyúprémes muffját. Epen, mint Czézár, a nagy, engedelmes és hü újfundlandi. Akad egy másik példaszó, Mi ránk panaszol : > Szerény koldusnak Csak üres tarisznya való !« Esztegom, ápril 6. „Legyünk szerények . . ." »Legyünk szerények,* szól az intés S mi szépen megfogadva azt, A didergető tél helyébe Nem is kívántuk a tavaszt. Nem kívánjuk, hogy városatyánk mind Közgyűlésekre járjon el, S hogy kormányunknál kegybe jussunk, Azért se könnyez a kebel. Kívánságaink annyi pontját Akasszuk szegre, igy du'^a! ; Hol valamit ígérnek s adnak, Mi ne legyünk a kapun ű. És a közmondást igy betartva, Álarcosok a Kaszinóban. — Elkésett epilóg. — Kedves Don Benfentes Ur! Mordízom teremtettés levelére rögtön megírhattam volna ezt a választ, de nem volt sejtelmem sem róla, ki az a haragos bácsi, és kinek lett volna érdekében a meglepetések érdekességét elrontani. Böjtben nem is illik ilyen tárgyú levelet írni, vezeklés a dolgom, hogy elkárhozott lelkemnek megszerezzem a nyugalmat. Mikor olvastam azt a bús, mérges levelet, azt hittem, hogy a torzonbronz hajú, szakállú, összenőtt szemöldökű és Ádámcsutkás nyakú, szikár fekete bácsi irta. Juj, de meg is szeppentem, — este még az ajtót is jobban bezártam, nehogy megijesszen egy zivataros estén. Szóval rettegtem, amiért oly rossz fát tettem a tűzre, de ez a rettegett alak nem illett bele az én álom képeim közé, tehát találgattam, valjjon ki lehet O ? Addig tűnődtem, míg az ötvenszer elmondandó imához folyamodtam. Nem is kellett annyiszor elmondanom, már kérésem meghallgatva volt. Az álom jótékony tündére elém varázsolta Önt uram ! Álarcos bálban valék ; félénken letelepedtem a „Lady" trónja lépcsőjén, meg sem mertem moccanni, — mintha homlokomra lett volna írva a „Többen kisasszonya név. Fehér egyszerű ruhácskám volt, vártam, hogy valaki pártfogásába vesz, legalább is álmaim hőse. Jött is egy elegáns uri ember, de nem barna, félreismerhetlen gavallér. Karját udvariasan nyújtva, vezetett az étkezőbe s én, — mintha hipnózis hatása ért volna, akarat nélkül követtem öt és lassan neki is bátorodtam. Már a pezsgős pohárral kezünkben, éppen kettőnk egészségéért koccintunk, mikor a pohár csengésre felriadtam — tehát csak álom volt, de édes álom! Meg is fordítottam rögtön a fejpárnámot, hogy Ön is rólam álmodjék. Álmom hősének olyan kedves, nyájas arcza volt, hogy megszűnt most már minden félelmem és egész nyíltan beszélek Önnel, kedves Benfentes Ur! — Igaza van: a „Többen kisasszony" én voltam csak egy magam, van is szüksége egy nőnek segítségre, ha valamit mondani akar, — és igy minden vezeklést migamra is vettem. Negyven napig nem válaszolni egy haragos levélre, ez magában az önmegtagadás netovábbja. — A mint láttam nem úgy tetszett tenni, hogy a megirott levelet egy éjre a fejpárnája alá teszi, és csak reggeli átolvasás után küldi a címzetthez. Az ember éjjel jól alszik, kellemes álmai vannak, reggel mindig jobb kedvű és az én levelem sem haragította volna meg. Lássa kedves uram, amint a következés megmutatta: >& ki haragszik, nincs igaza." Nem volt szükség a tervbe vett ellenőrző bizottságra, úgy a mint akarták, de igen, ha a nők belépésénél az urak, és a teremtés urainál a nők álltak volna, már ez magában felérne egy álarcos-bállal. En ugyan nem ezt akartam tárgyalni, megkaptam érte a magamét, Arra azonban kíváncsi vagyok, mért tetszett megneheztelni a „barackért ?" Egy barack mindig kedves emlékem, mert ezt csak szerető és becéző kéz adhatja. Ma is szívesen venném; meg különben is az őszi barack télen,- nyáron legkedvesebb gyümölcs, s ha szép fehér marad gőzben főzve, az asszonyok büszkesége ; a sárga-barack lekvár egyedül áll a jóságban, no hát mit írtam rosszat ? Mikor kedvem tartja, én bizony írok, különösen ha valami mondani valóm van. Nem teszek én avval rosszabbat mintha elmennék egy igazi „zsúr"-ra s ott cselédekről, udvarlókról, barátnőink gyengéiről tracscsolnék ; nem tettem én ezt titokban, — de azért álmom kedves hőse, tudnék Önnek olyan ebédet*főzni, hogy megnyalná utána a száját, — és nem civódnék velem többé. Különben a legboldogabb húsvét ünnepeket kivan az On kis Többen kisasszonya. U. i. Ha akkor felőlem álmodott, mikor a párnát megfordítottam, tudja ki vagyok.