Esztergom és Vidéke, 1900

1900-03-01 / 16.szám

ImÉRfiOM és VIDÉKI AZ „ESZTERGOMVIDÉKI GAZDASÁGI EGYESÜLET" HIVATALOS LAPJA. XJegjeleijik Vasárnap és CSÜtÖrtÖkÖll. Felelős a szerkesztésért: Szerkesztőség és kiadóhivatal: „ , , ' MUNKÁCSY KÁLMÁN- (hovaakézirato^előfizetéselL,nyiltterekésbirdetésekMldendök) pLOFIZETESI árak '. F^évre- "" - "" - ~~ — "~ — !

6 kor" - S* Laptulajdonos kiadókért: Széchenyi-tér, 330. SXáiP. Negyedévre ^- fi] 3 kÜr. - fii! D R- PROKOPP GYUlíA- ^ a*™* v,.„a. H*. Vezeklés. Esztergom, február 28. „Az én országom nem e földről való." „Adjátok meg az Istennek, a mi az Istené és a császárnak, a mi a császáré.

u ímhol két nevezetes mondat az Istenember ajkáról, a kinek emlékezetét ma vezeklő gyászszal az emberek milliói ünneplik. Az első mondat a világ erkölcsi, a másik politikai filozófiájának adott fordulatot. Az emberiség fejlődése és életberendezése a római cézárokig a dinamikus hatalmon és a földi élet gyönyörűségei közt való tobzódáson alapult. Még az istenek is leszállottak a földre, a hegyek színes rengetegébe, kies völgyek ölébe, virágos mezők ligeteibe, patakok fodrozó vizébe s eltelten emberi vágyak fékezetlen nagyságával, a gyűlölet és szeretet, a harag és a vesződés vérforraló, szilaj csatáit vívták egymásközt és az emberekkel. Minden tekintete a szemeknek, a mely nyugvó pontot keresett; minden dobbanása a sziveknek, a mely vágyakat teremtett; minden lüktetése a vérnek, aj mely kielégítést keresett: a föld gyönyörűségeire volt irányítva. Költők és művészek, tudósok és mesemondók, bölcselők és gyakorlati, politikusok: mind, mind a föld és a földi élet adományaiban ku-, tatták az emberiség boldogulását s, keresték az emberiség végső célját.; Innen van, hogy az ókor történelme a gyűlölet és marakodás, az irgalmatlanság és vérbegázolás folyton ismétlődő jeleneteinek egymásutánja.! Minden nemesebb indulatot, minden , nagyobb gondolatot és minden erőt a földi gyönyörűség hajszolása foglalt le a maga számára. A kik a hatalom, magasságára jutottak: azok jártak e marakodó harcban elül s a világra j szóló dus lakomák tobzódó hatalmasai, oldalukon a láncra vert rabok ezreivel, az elfogyasztás anya- j gának tekintették a földet egész

1 mindenségével. A szegények panaszával tele lett a föld és a levegő, siralmak és fájdalmak nyögései

1 hangzottak mindenfelé s a császár neve és hatalma összeforrt, egygyé lett az Isten nevével és hatal• mával. Ekkor hangzott föl a szent föld berkeiben a Názáreti szava: az én Drszágom nem e földről való. Az üdvösség virágai nem itt teremnek meg, a szívbéli megnyugvás és lelki boldogság nem föld szülöttei. Minden fáradozás a föld gyönyörűségei után hiúság. A fájdalomban és szenvedésben kinlódóknak, a tobzódásban megcsömörlötteknek ez a mondás egy uj világot nyitott meg: a tisztaság s a nemes törekvéseknek csillagok fölé helyezett uj világát. Más szivet kaptak az emberek s benne más vágyakat. A másik mondás pedig a császárságnak az istenség magaslatára helyezett tekintélyét megdöntötte, a mikor elválasztotta a földi hatalmat az istenség hatalmától s ez utóbbit eléje helyezte. Ez vitte bele a világ politikájába az emberi szabadság gondolatát és törekvését. Ma az egész emberiség összes ktíz- j eleiméi ismét a földi örömök és a földi hatalmak megszerzésének szolgálatában állanak. A filozófiai elv,! a mi a sziveket eltölti: kizsákmá-; ayolása mindennek, a mi kezünk ügyébe esik, másokra való tekintet nélkül; a végső cél pedig a konc. És a nagyok, a kik a hatalom polcára jutottak, a földi istenség erőit hirdetik, szolgákat gyűjtenek maguk köré s egyik kezükben bilincset csörgetve, a másikban a jogtalan hasznokat kínálva, uralkodnak. Nagyon itt az ideje, hogy a Názáreti világot megfordító szavainak újra megadjuk a maguk nagy jelentőségét s a történelem legnagyobb és legmagasztosabb eseményéről a magunkba szállás vezeklő érzetével emlékezzünk meg. M. II farsang-vég. — Február 24—27. — Isten veled hát bál vidám zenéje, Ahol a tobzódás dicső erény; Isten veled nyirettyük ujongása, Gyűrött gallérok, megsebzett szivek. Isten veled ölelkező keringő, Szép téli hajnal, lumpokon merengő ! Emléked hervad, mint a báli rózsák S belőled nem marad, csak az adósság. Esztergomban a hamvazó szerdai harangszó csakugyan a farsang végét jelenti. Hogy először felhangzik a templomokban a >Keresztények sírjatok e fenségesen komor áriája, megáll a cigány táncra hivó vonója b JEnturgon és Vidéke" tárcája, Ferikémnek. írnék verset naponta Akár százával én, Elzengeném tenéked, Hogy csak csak teérted élek S mi szépet jót leírhatok, Leírnám mind neked, Oly szépen, mint a játszi napsugár, Mely a tavaszi égről földre száll. Talán majd elmerengnél A szép dalok felett, S mig keblemhez szoritnám Mosolygó szép fejed. Hosszan elnézve arcodat, Édesen, boldogan — Látnám, hogy dalt hiába irok én, Szebb vagy te, mint a legszebb költemény!. Lovas Gyula. Elveszett boldogság. Szegényes kis szobában, egyszerű faragott asztal mellett ültek : a férú és az asszony. A gyerekek már aludtak a kis ágyban, s az egyiknek látszott mezítelen, sovány karocskája, a mint végigfektette a dunyhán. A lámpájuk csak gyenge világosságot terjesztett, és e mellett javította az aszszony a gyerekek szakadt ruhácskáit; — az ember vacsorát evett. Egyszerű volt a szobájuk nagyon, de mindenütt meglátszott a jó háziasszony szorgos keze, csak úgy ragyogott minden . . . A férfi megtörülte munkától izzadt, gondtól ráncos homlokát, és durva hangon kérdezte : — Te, Rózsi, megint kerülget az az ember ?! A hangjából kiérzett a féltés, de az asszony csak szomorúan mosolygott rá. — Gyerek vagy te, János, gyerek ! . . Nézz rám . . . kinek kellenék én már most ? . . — Azután sóhajtva tette hozzá: — Bezzeg régen ! . . A férfi végignézett a halavány, sovány asszonyon, a kinek arcát végigszántották már a szenvedések barázdái, és hirtelenségét megbánva, — engesztelőn szólt: — Igaz ! . . Bocsáss meg! . . Durva voltam . . . Nagyon felbőszitettek az irodában ... Majd odament .hozzá, a fejét felemelte, és jóságos szemeibe nézve, kérdezte: — Ugy-e, nem haragszol ? . . Az asszony nemet intett, és sóhajtva folytatta munkáját. Szép asszony lehetett egykor, de a a bánat és nélkülözések nagyon megviselték. Csak ragyogó, nagy szemei maradtak meg pompázatos szépségéből ; nem tudták megtörni a könnyek. Lámpájukban fogytán volt a petróleum. A láng pislogni kezdett, mire lefeküdtek, Sötét lett. — Az ablakon benézett a holdsugár, és fénye odaesett a tölgyfaasztalon levő kis ingre. Az óra barátságosan ketyegett a nagy csendben, a melyben a kis alvók lélegzetvétele és horkolása hallatszott. Az ember ágyában kezére támasztotta fejét, és áUzólt az asszonynak : — Alszol, Rózsi ? . . Az asszony nemmel felelt, mire a férfi beszélni kezdett: — Régi időkön jár az eszem . . . Hej, Rózsi, tizenöt év előtt boldog idő volt még . . . Emlékszel-e ? . . Az ilyen csöndes éjszakákon, mikor ágyban fekve pihente ki Gádor János fáradtságát, — ilyenkor szokták előfogni ilyes visszaemlékezések. — ... Gyönyörű leány voltál; nem akadt párod a városban. Mintha most is úgy látnálak . . . Barna arcodat fekete haj vette körül, villogott a hajad, mint a sötét acél, és ha nevettél, piros ajkaid gyönyörű sor fogat mutattak ... a frissen hasadt harmatos rózsa lehet olyan üde és kívánatos, mint az ajkad volt ... A szemed, hol szeliden, ábrándosan nézett, hol meg ragyogott, mint egyj fekete csillag: — elveszett, a ki (belenézett . . . — Én szerettelek, de talán szerettél te is, ugy-e ? ... No csak egy kicsit ?!.. O, bolond a fiatalság; verseket irtatn hozzád; rosszak voltak, de az érzés igazi, szivből jövő . . . Nem volt nap, hogy ne láttalak volna, hogy meg ne szorítsam pici kezed, mely olyan gyöngéd volt, olyan puha, mint a tulipán szirma. — Talán harmadéves jogász voltam... igen, harmadéves! . . Kitűnően végeztem ez évet is . . . Mikor hazajöttem, az egész város ugy emlegetett bennünket, hogy szép pár leszünk ! . . — Emlékszel, Rózsi ? i . . . Az asszony sóhajtott, és férje tovább mesélt: — Te szépséged teljében pompáztál, mint mikor a bimbó rózsává feslik . . . Gyönyörű, formás leány . . . Egy este sétára mentünk a patak partjára. — Holdvilágos nyári este volt ... a levegő tele a nyári nap melegével, és a szellő édes ingerlő szagokat hozott messziről- Mellettünk folyt a patak, a pici hullámocskák csobogása egybevegyült a békabrekegéssel, és a parti fűzfák zúgásával, és a fűből a föld meleg lehellete szállt föl, a mit mohó élvezettel szítt a tüdő . . . A nyár teremtő melege úrrá lett az I

ember idegei fölött, s forralta, tüzelte szerelemre a vért. — Kigyúltak főlöt.