Esztergom és Vidéke, 1900
1900-02-08 / 10.szám
AZ „ESZTERGOMODÉIG GAZDASÁGI EGYESÜLET" HIVATALOS LAPJA. i .. ' .. .i I i- • i —— i—— .„ i. i Mi . _i • in un ———Ma Megjetepik Vasárnap és CSÜtÖrtÖkÖn. Felelős a szerkesztésért: Szerkesztőség és kiadóhivatal: p L őFizE^É^ ÁRAK MUNKÁCSY KÁLMÁN- (hova a kéziratok, előfizetések, nylltterek és hirdetések kflldendft) fitton- ~-~_ ^~~ 1 6 kll' - « Laptulajdonos kiadókért: Szécl>CI>yí-tér, SSO. SZáu>. Negyedévre ^ 9L % *"'~ * DR PROKOPP GYULA- —ot ***** í*t . Bécsi cipő, karisbadi cipő. Esztergám, február 5. Igen tisztelt Szerkesztő ur! Állandó figyelem mai kisérem e lapok hasábjait s igy örömmel szerezhettem magamnak meggyőződést arról, hogy különösen szivén viseli az iparososztály s első sorban: a kisiparosok általában bizony még mindég elhanyagolt érdekeit. Szeretettel és jóindulattal foglalkozik minden ügyükkel, keresi nagyobb boldogulásuk elősegítésére az ujabb, alkalmas módokat, s nem hallgat soha, amikor ugy véli, hogy egy szava is hasznára válhatik iparosainknak. Csak teljes elismeréssel emiithetem, hogy ily komoly sajtóorgánum ennyi teret szentel e valóban derék s nehéz viszonyokkal küzködő osztálynak, amelynek a gyárüzemek hegemóniája óta megélhetése egyre problematikusabbá válik -, — csak teljes elismeréssel emiithetem hogy e lap mindenkor és mindenben első sorban és kizárólag a magyar ipar pártolása, fellendítése mellett foglal állást, hallatja szavát. Mindezen okból fogva reményelem, hogy e, kiválóképpen a kisebb iparosok érdekében papírra vetett néhány aktuális soromnak is lesz a lapban helye. Nagyon jól tudjuk, látjuk valamennyien, hogy mint általánosságban mindenféle, úgy városunkban is az iparososztály a század folyamán vagyonban, erősségben, számban injkább megfogyatkozott, mint meg| növekedett, egyes szakbeliek, pél! dául: kékfestő, szürszabó, tímár — I jUgyszóllván egészen megszűntek. A | többi iparüző jövedelmét is nagyon ' megcsappantotta az erős konkurrencia és főleg a gyári termelés, mely nagyobbára külföldi, osztrák, ha hitvány is, de olcsó produktu! mokkái árasztja el az országot Váirosunkat is ! És pedig egyre fokozottabb mértékben anélkül, hogy a város lakosságának száma csak észrevehetőleg is növekednék, avagy vagyonossága emelkednék •, évről-évre feltűnő módon szaporodik a különféle üzletek száma; a kereskedőcégek az utóbbi években valósággal megkétszereződtek. Ez a gombaszerü üzletszaporodás pedig az adott körülmények között egészséges és természetes semmiesetre sem leheti. Látjuk is! A legtöbb kérészéletű, csak könnyelmű próbálkozás, szélhámosság, amely, egyre-másra vétkes — nem vétkes bukással végződik. Az utolsóelőtti felvonásként azonban a kereskedő a sülyedező hajóról potom áron kidobálja árucikkeit, amivel ismét csak szolid kollégáit károsítja meg. A divatáruüzletek nagy részében már évek óta tartottak raktáron 'gyárilag készített cipőket is, amejlyek természetesen jóval olcsóbbak, mint a kézi munkájuak, de ez üzletekben nagyobb készlet nem volt, (választék alig, természetesen ki! csiny a kereslet is, úgy hogy cipéjszeink meg nem érezték az állitóilag > karisbadi c, vagy x-y-i fiókrak| tárak létezését s ezeket többé-kei vésbbé egymásután beszüntették. ! Ujabban azonban komoly veszeI delem fenyegeti iparosvilágunk nagy .kontingensét képező egyik osztályt: a cipészosztályt s éppen a gyári cipők ellensulyozhatatlan konkurrenciája révén. Rövid hónapok lefolyása alatt . két hatalmas, nagy cipőraktár nyilt: ^a bécsi és most a karisbadi\ Ezek '. semmiesetre sem sorolhatók egy .kategóriába a már emiitett néhai fiókraktárakkal, amelyek 40—5o darabból állottak. Fényes helyiséigek, elegáns berendezés, pazar reklám-képek, mindet igérő plakátok, állandó hirdetés és emellett óriási választék, tetszetős forina, olcsó ár, férfipáholy, nőipáholy stb. Azt hiszem, hogy a jó pár ezer cipőskatulyából már eddig is elég sok fe,Esztep és Vidéke" tárcája. i Oszi éjszaka. Hol járok vájjon f Mély tengerfenéken t Mi vesz körül f Nem zöldes fényű hab ? Mi rezdül fönn végetlen messzeségben, Mint uszó fátyolrongy $ Talán a nap? Falon, t tőn átszivárogva lágyan Árnyék talán e sápadt, tompa fény? És kóborolva cél nélkül, hazátlan, Éjféli vándorszellem lettem én ? Pásztor Árpád. A csákó. Vaui " •'iiöjiiW'> * 'ja vs* '• frtczi rn*/*t Irta: MARTOS FERENC. November elsején a hivatalos lap meghozta Péteri Bélának hadnagygyá való kinevezését, utasítván őt, hogy jelentkezzék állomáshelyén, a 3. számú honvéd gyalogezred parancsnokánál. Önöknek nincsen fogalmuk a tiszti kinevezés jelentőségéről. Péteri, aki most, husz éves korában végezte el a Ludovika-Akadémiát, a testi és lelki sanyaruságok nehéz iskoláját s akinek atyja, sót nagyatyja is a katonai pályán szolgált, midőn ezüstcsillagos gallérral, hosszú csörgő karddal lépett ki a korzóra, ugy érezte magát, mint I. Napóleon az austerlitzi csata után. Egész lénye sajátszerű változáson ment át : lépése, mely még altiszt korában előírásosan merev, dobbanó volt, előkelő, sima csoszogássá alakult, köszöntése, régebben feszes, most hanyag, gavalléros biccentéssé változott. De az aranyzsinór ragyogása nemcsak szivét dobogtatta meg, komoly körvonalait tárta fel egyúttal egy fényes katonai karriernek. Ugy tetszett, mintha már felét megtette volna az útnak ama bizonyos marsallbotig. S komoly önérzettel várta a nagy napot, melyen első hivatalos bemutatkozását végezi uj följebbvalóinál, akik sorsát a jövőben intézik. A bemutatkozás napján ködös, borús idő volt, az utcán valóságos sártenger. Péteri, nehogy vadonatúj, tükörfényes cipőjét besározza, kénytelen volt inasának hátára kapaszkodni, aki Így szállította a kapualjából a kocsi feljárójához. A kaszárnya udvarán ismétlődött ez a lovaglás, a kocsi feljárójától Krepelics századom hivatalos küszöbéig. A küszöbön megállt egy pillanatra Péteri hadnagy s még egy pillantást vetett egyenruhájára, villogó hüvelyű kardjára, hófehér keztyüire és sötét csákójára. Kopogott az ajtón. Harsány kiáltás hangzott: Szabad! Benyitott s a következő pillanatban mereven, mint a cövek, feszitett izmokkal, szabályos vigyázz-állásban megállott a százados előtt, szalutált és hangosan mondta: — Százados urnák Péteri Béla hadnagy alássan bemutatja magát s jelentkezik a századnál való szolgálattételre. Krepelics százados jóságos arcú, negyven éves férfiú volt, kissé elhízott testén túlságosan feszült egy ócska zubbony. Háttal egy rossz pokróccal letakart ágyhoz támaszkodva, hivatalos ridegséggel hallgatta végig a hadnagy mondókáját. Amikor az befejezte, igy szóit hozzá: — Remélem, hogy jóravaló tisztet nyertem hadnagy úrban és igyekezni fog kiérdemelni a megelégedésemet. A fiatal tiszt urak azt hiszik, hogy a katonaság mulatság, parádé. Pedig a katona komoly, munkás ember. A katona mulat is, ha kell, dolgozik is, ha kell. A katona általában mindent csinál, ha kell. A katona ... az katona. Értette? — Igenis, százados ur. — Akkor jó barátságban fogunk maradni. Előre mondom, hogy kártyázást, lumpolást, adósságcsinálást nem tűrök a tisztjeim közt. Az ilyesmit civil megteheti, a katona nem. Ehhez tartsa magát, hadnagy ur. Egyébként, — itt a százados rideg hangja barátságossá lágyult — hadnagy ur előtt szép példák állanak. Katona-családból való, a papája, a tábornak ur, valóságos mintakép . . . adja át üdvözletemet kedves papájának, a tábornok urnák, ha hazamegy. Ezzel kezét nyújtotta a hadnagynak, aki csákóját, melyet ezideig szabályosan jobb kézzel tartott, oldalához szorítva, átkapta baljába, hogy a százados kézszorítását elfogadhassa. De a hirtelen mozdulat folytán a csákó kiesett s nagy robajjal gurult az ágy alá, hol nyomtalanul eltűnt. A hadnagy fülig pirult, zavarodottan kapkodott a csákó után s az ágy mellé ugrott. De a százados udvariasan visszatartotta. — Hagyja csak, hadnagy ur, ne fáradjon. — Bocsánatot kérek, százados ur . . . — Miért? Majd előhúzza a legényem. , — Ne méltóztassék alkalmatlanságot I szerezni . . . hiszen magam is megtalálom, — No persze — mosolygott jóakarattal a százados — hogy otthon azután elmondja a tábornok urnák, milyen udvariatlan ember az a Krepelics százados ! Azt sem tudja, mi illik ! Ugy-e ? — A világért sem, százados ur. i — Bizza csak rám a dolgot, hadnagy ur. Borzasztó hangon, melyre a hadnagy ! csaknem megtántorodott, kiáltott most a százados : ! — Robicsek! Kínos csend követte a kiáltást. A szá1 zados pár másodperc malva ismét kiáltott. Erre sem hallatszott felelet. — Disznóság — dörmögött a százados. — El fogom csapni ezt a semmire, kellő fickót. Amikor szükség van rá, ' soha sincs kéznél. Robicsek! — kiáltott | most már dühösen, félig felszakítva az i ajtót. — Megbolondultál, te fickó, hogy mersz nem itt lenni ? I A hadnagy bátortalan hangon szólalt meg: — Bocsánat, százados ur . . . miután a legény nincs itt . . . talán majd én magam, ha megengedni méltóztatik . , . — Maga makacs ember, — szólt a százados, szürke szemével idegesen hunyorgatva. — A csákó az én ágyam alá , esett és az én kötelességem azt fölemelni. Ugy látszik, ezt maga nem érti ? — Igenis nem, százados ur. — Akkor ne szóljon bele. (Vége köv.)
