Esztergom és Vidéke, 1900

1900-10-14 / 80.szám

ESZTERGOM és NDÍKÍ AZ w

ESZTERGOMVIDÉKI GAZDASÁGI EGYESÜLET" HIVATALOS LAPJA. \Jegjelepik Vasárnap és csütörtökön. Felelős a szerkesztésért: Szerkesztőség és kiadóhivatal: , MUNKÁCSY KÁLMÁN- (hova a kéziratok, előfizetések, nyiltterek és hirdetések küldendői) ELŐFIZETÉSI ARAK: : Egész évre — — — — 12 kor. — ni. Laptaiajdonos kiadókén

: Széchenyi-tér, 330. szám. Fél évre— — — — — 6 kor. — fii. < Negyedévre ^- ^ ^ 3 kor. - fii. DR- PROKOPP GYUlíA- ™-~t.. .« ,«H 1 Városi ünnepek. Esxtergom, október 12. Az egész oktávában minden napon ismételten is visszatért emlékezetem oda, a kir. város fehér oltárához, láttam előtte a nemesen egyszerű katafalkot s megelevenedének lelkemben azok az erős érzelmek, mély benyomások, elvonultak szemeim előtt, mintegy szomorú kinematoszkopban azok a setét és magasztos képek, amelyek ma egy hete, a szombati rekviem alatt, ugyszóllván ismeretlen elevenséggel és hatással festődtek meg képzeletemben. Ott voltam minden október 6-iki gyászmisén, a ferenciek templomában, úgy mint a kir. városban, azomban hasonló elfogódást nem éreztem, a sötét mult végzetes határkövénél való megállás úgyszóllván pillanatnyi volt s a hazafi fájdalmat elnyomta a hazafi bosszúság, hogy a világtörténelemben páratlan nemzeti eseményre tizen, tizenöten ha visszaemlékeztek, s egyegy ima elmondására mégis gondoltak. Mert az emberi természet hozza magával, hogy az általános örömnek, úgy mint a közös gyásznak ünnepeit nemcsak az érzés, de a külsőségek, a keretek, az .általános megnyilatkozás teszik nagygyá, felemelővé, illetőleg törpithetik össze. Ahogy ezért volt évről-évre kevesebb a kegyeletes megemlékező az üres templomhajóban. íme, most: ott a hivatalos város, nagy számú intelligencia, a polgárok első egyesülete, a városi képviselők császárkabátban és kék posztóban és mindenekelőtt, bár mily elcsépelt frázis, de találó: a nemzet reménye, az ifjúság! . . És ott lett volna bizonyára á hazafias vármegye is, ha egy díjnok feledékenysége a meghívót a kézbesítőkönyvbe nem temeti. Október 6-ika az idén hivatalos városi ünneppé lett, ami hogy megtörtént, abban kétségkívül nagy ré;sze van a gyűjtött misealapnak, I amely természeténél fogva minden I időkre biztosítja a kegyúri város I jelenlétét a kegyúri alapítvány-miI sén s nem kételkedünk benne, hogy ami az idén csak hevenyészett, de sikerült kezdet volt, állandóan szépen fog fejlődni. Hazafias ünnepekkel kell és lehet legjobban fentartani és fejleszteni a hazafias érzést, a nagy multak emlékeinek úgyszóllván megrögzitésével, mert természetszerűleg, minél jobban távolódnak ezek tőlünk, annál jobban halaványódnak, ha gondos kézzel fel nem frissítjük színeiket. Különösen örülünk annak, hogy az ünneplésbe az ifjúság is bevonatott, mert erős, tudatos, megingathatván hazafiúi szellem máskép alig fejlődhetik, mintha annak magja a gyermeklélek legfogékonyabb talajába lesz vetve. Október 6-ika az idén városi ünneppé fett; tegyük azzá március 15-ikét is ! Mondani fogják : »hiszen az az most is.« Örömmel konstatálom, hogy amióta a főgimnáziumi ifjúságnak újra ünnepe az, amióta az ipartestület tagjai impozánsabb számban vesznek részt benne, főleg az aranyjubileum óta, meg van annak a városi ünnep karaktere, ámde emlékezzünk vissza, hogy volt idő, nem is olyan régen, amikor az ifjúság ki nem ment, az iparosság sem koszorúzott s ünnepi szónok sem beszélt, mert nem volt kinek. Az idők folytonos forgandóságában ily szomorú intervallumok ismét elkövetkezhetnek. De nem szabad elkövetkezniük, mert a közömbösség néhány éve rendszerint sok hamut hagy hátra a hazafias érzés tüzében. Október hatodika ünnepét — új karakterében — állandósítva látom, de ilyennek szeretném tudni március tizenötödikét is ; — a fekete dátum mellett egy pirosat. S ezt elérhetni vélem az által, ha annak mindenkori megünnepléiz .Esztergom ss HM tárcája. Álon*. Az éji mécs pislogón égve, Sápadt fényt szór a sötétségbe. Késő éj van. Kicsiny szobámat Benépesítik szálló árnyak, Amelyek mind oly ismerősek. Halkan, titokban, csendben jőnek, Szemem lehunyva is, csak látom, Érzem, tudom, hogy ez nem álom . . . * Óh, látlak jól fehér ruhádban, Hogy elfősz, — tudtam, te rád vártam, Tudod, mint akkor, ott a fák alatt, Mikor először volt, hogy láttalak. Emlékszel rá? Óh, boldog óra t — Mi minden meg történt azóta l — Én emlékszem. A boldog esték, Lelkemet gyakran felkeresték, S ha nagyon fáj érted a szívem, Az emlékimmel csendesítem. Hogy elfőttem, tőlem ne kérdezd, Minek mondjam neked meg én ezt; Minek mondjam, hogy fájt a szívem, Hogy most is még szeretlek híven. En nem panaszlom, ne tudj róla, Mennyire fájt a pásztor-óra, Mikor tudtam, hogy utoljára Figyelek ajkad mosolyára . . . Óh, hallgass még, óh, hadd beszéljek, Hallgasd, mint sír bennem a lélek ; Már mégysz f Ne menj! már adj még [nálam l j — Veled beszélni régi vágyam l . . . Nem tart a köny a szempillámon ? Maradj ! Hadd kérjem tőled számon Szeretsz-e még úgy, mint én téged? Hallod t Egyszerre csak sötét lett. Eltűntek az imbolygó árnyak Felnyitom fáradt szempillámat, S tűnődve elmúlt édes álmom, . . . Sóhajtva újra visszavárom . . . Marton István. Oszi eső. — írja egy nászutazó férj. — Ez nem ősz, ez nyár! A javából való, forró, meleg, sugárzó. — Másodszor nyilnak az akácok és az orgonabokrok ; bóditó illat terjeng a légben s ez nincs ínyemre nekem. Azt tartom: az ősz lej gyen ősz, virágokat sorvasztó, levelet | pörgető, Minek ez a játék ?! Ha odafönn, a mérhetetlen magasságban megfeledkeztek arról, hogy ma már SzentMihály napját irjuk, minket érjen ezért a bosszankodás ? 1 A vadászok kopár tarlón járnak, zúg az avar, — ugy véljük. De voltaképpen másként áll a sor. Mintha tavaszi vetést [gázolnánk s uj rügyet hajtana a vágásban a galagonya. A nyulaknak még akad menedékül egy — egy piros virágos, (nem is piros az, hanem amolyan halavány rózsaszín, mint az alma-Virágé!) vad mogyoró bokor, ahol meghúzhatják magukat. Gyilkos puskacsővel, mért is néznének szembe, szegények ?! És amott túl a dombon, tömött, érett gerezdek mosolyognak le a szőllŐ tőkéről. Áldással kinálják a gazdát, ki éjt, napot egybeöltve fáradott azon, hogy munkájának gyümölcsét láthassa egykor. Szép és kivánatos dolog ez mind, de ez nem nekem való. Az őszt, a virághervasztó, álmokba ringató édes őszt én igy képzelem : Sugár sehol, csak egy atomja se látszik. A felhők majd a földet érik tarajos sarkantyús csizmáikkal. Csak egy könnyű libbentés kell s könynyekre fakadnak hamarost. Nyirkos, hideg szél Ölelgeti a megcsúfított fákat ; durcásan, gorombán, ahogy nem teszi egy szerelmes sem. Az őszi rózsa, a Katóka-virág letörve, csenevészen hever, s az ablakot kipp kopp, csendesen veri az őszi eső. Az eső, az őszi eső, no, né, mit is juttat eszembe, édes ? Ahogy kis fészketekből elhoztalak, még nyiltak a völgyben a virágok. De amolyan szomorú volt minden és mindenki. Az apád sirni akart, de nem tudott. Az édesanyád nem akart sirni; de hat asszonynál, tudod, gyenge az akarat. Sirt bizony ! Csak reánk nem ragadt a szomorúságból egy csipetnyi sem. A vonat, amelyen jöttünk, kittegett, kattogott. De én ezt a kittegést, kattogást csak ugy félálomban hallottam. Hisz talán időm sem volt reá, hogy halljam. Amolyatén melodikus nótapengetés volt az szerintem, semmi más. Ugy, na! A kerekek, amint gurultak a sineken, ritmikus ütemben csak azt hajtogatták : Az-én-szi-vem-so ha-el-ne-feled-jen . . . Sose tudtam, hogy ennek a vasszörnyetegnek is kedve van a nótázáshoz. Vagy csak az én hevesen dobogó szivemben keltettek visszhangot e szavak? Mit tudom én ? Zsongás, zsibongás, — ez volt mi körülöttem rajzott — mikor csak téged néztelek. A szemem mohó volt, felfalt volna egy tekintetével. (Ah, milyen fenevadak ezek a férfiak !) Amint habgyönge kis kezedet fogtam (pedig, hidd el, ugy szorította az enyém a tiédet, mint valami vaspánt!) tudod-e, mi jutott eszembe ?! Én tudom. H°gv igy kéz a kézben haladunk folyton együtt, mig életünk mécsesét el nem koppantja a legkegyetlenebb imperátor, — a halál. Aztán megint mást gondoltam. A hitemben^bizva mondtam. Gyenge vagy, legény, nem férkőzhetik az hozzánk, idomtalan lábaival nem mer átgázolni a szerelem rózsakoszorúján, mely bennünket övez!? Igy beszéltem én. Perzse magamban, mikor a te kis hófehér kacsóidat szorongatta a kezem, akárcsak a vaspánt. Akkor hideg idő járta. Ólmos eső verdeste a kupé ablakának üvegtábláit és ott ültem veled szemben, néztem a te magasari iveit szemöldököket, a ked-