Esztergom és Vidéke, 1900

1900-06-07 / 44.szám

csak annak illusztrálására vetünk ide néhány eszmét. Ilyen például, hogy a városi sziget boldogult királynénk, a természet rajongó kedvelőjének emlékére : >Erzsébet sziget't-nek neveztessék el. £ lap vetette fel először azt az eszmét, cikkezett, ágált is mellette, hogy a vízivárosi kisdunai vashíd Kolos-kid nevet kapjon. A közönség azonnal reagált, acceptálta a nevet, használja, sőt maga a hivatalos város is, anélkül, hogy a hidelnevezés hivatalos formában, a bíboros főpap beleegyezésének kikérése után, megtörtént volna. Az úgynevezett Lőrinc-hidat pedig állandó Dunahidjain tervezőjének emlékére legmegfelelőbben a *Baros-hid* elnevezés illetné meg. A Buda-utca elnevezéséről épp a legutóbbi számában volt szó s azzal a kérdés megoldottnak tekinthető. De itt van mellette a Kis-piac, Lőrinc-utca, Duna-utca, Anna-utca, Góhér-utca, Ároksor stb. De nincsenek-e itt: Deák Ferenc, Petőfy Arany Jénos, Batthinyi Lajos stb. A sötét kapu csak Rudnay-út lehetne, a papnevelde előtt elterülő tér Szelepcsényi-tért. A bazilika fenséges plateau-ja Pázmány-tér, az új kanonokházak előtt való tér Esztergom várostroma vitéz poéta-harcosának emlékére > Balassa Bálint-tér«. A jobboldali kanonokházak előtt az utca >Scitovszky Jánost, a baloldali » Vitéz János utca stb. stb. Mivel e tervek csupán a pillanatnyi utángondolás szülöttjei, csak annak bizonyitására vslók, hogy a kiküldendő bizottságnak éppen nem lesz nehéz a lehetetlen nevü, vagy anonymus utcák és terek megkeresztelése, — vagy átkeresztelésétolakodó kézelőjét, a mire a járó-kelők azt a megjegyzést tették, hogy hivatásos tanító, mert karjaiból is C betűket alakit a kisdedek oktatása céljából. Ambrus úr ellenben Cicclle kisasszony bájaira gondolt, valahányszor karjainak C formáját a tükör előtt tanulmányozta. Ciceile kisasszony, a ki a nap túlnyomó részét az ablaknál szokta eltölteni : mikor észrevette Ambrus urat, viszszavonult a fehér csipkefüggöny mögé, és gúnyos nevetéssel vicsorította fogsorát, melyet azonban az ablakra tekintgető A. Szeder Ambrus úr nem láthatott meg. Ambrus űr azzal a szándékkal indult, hogy bemegy Cicelléékhez, és számon kéri a történteket, de kapunál elhagyta a bátorsága, és nem ment be. Taglalt menetben az ablak előtt járt egészen addig, mig beesteledett; aztán minden szóval nevezhető eredmény nélkül hazament, és levélíráshoz fogott, melynek megszólítása: »Imádott Ciceile Nagysám 1« volt. A levélben szivgyötrelem, kétségbeesés, oroszlánketrec, revolver, kötél, tőr, méreg és sok más hasonló annyi változatban fordult elő, hogy immár egy nagy ivet egészen megtöltött, de A. Szeder Ambrus úr abban a nézetben volt, hogy még mindig csak a bevezetésnél tart. Félbehagyta hát és lefeküdt. (Vége köv.) hez történelmi alakot, eseményt találni. Éppen azért, mint emiitettük, a tizenkettedik órában, e nagy történeti esztendőben, még egyszer kérjük az érdemes tanácsot: ne ejtse el kérelmünket, amely anyagi áldozatokkal nem jár, a szellemieket az arra alkalmas férfiak, a bizottság tanácskozásaiban való részvétellel, szívesen meghozzák s a terv megvalósítása mégis erkölcsi előnyére válnék városunknak. Memor. Óvónőképzőnk 'erdekében. Esztergom, junitti 6. Vannak Esztergomnak oly speciális kérdései, melyeknek megvalósulása a város egyetemét kiválóan érdekli, azonban azoknak létesítése nem a város közönségének hatáskörétől íügg, hanem azétöl, a kit a gondviselés e város főurává tett: Esztergom érsekétől, a hercegprímástól. Ezen magas hivatás betöltői, habár egyik-másik várossal talán nagyobb mértékben éreztették is szerető jósa* guk és nemes gondoskodásuk megnyilatkozását, mindazonáltal Esztergomnak is juttattak annyit, a mennyivel maradandó alkotások emlékét hagyták örökül. Vagy építmények, vagy kultúrintézmények, esetleg alapítványok létesítésében találjuk fel az alkotásnak reánk maradt Örökét. Ezek tehát szembeszökő tanabizonyságai annak, hogy Esztergom hercegprímás! székhely lévén, mint ilyen, érdemes arra, hogy róla el ne feledkezzenek. Kétszázat jóval meghaladja immár azon ovóképesitővel biró növendékek száma, akik ezen életrevaló, messze vidékekről szívesen felkeresett intézetben nyertek alapos kiképeztetést, a kik áldó szívvel, és hálás érzülettel vannak eltelve a hercegprímás, jóltevőjük iránt, — mert szerény anyagi körülményeikben, az ingyenes ellátás kedvezményét — melyet leginkább tanítók és szerény javadalmazásu kisebb hivatalnokok leánygyermekei élveztek, aligha nélkülözhették volna. Ezen növendékek a szélrózsa minden irányában nemcsak a kisdedek ápolását végzik, hanem mint a magyarosodás úttörői, számottevő nemzetiségi missiót töltenek be. Ezen képzőből kikerült növendékekből számosan vannak, a kik a tanítói pályán műkődnek — mert az intézet vezetése oly kezekbe van letéve, amelyekben az üdvös irányítás és okszerű nevelés — ha nem is bevallottan — de két irányban mozog, olyan irányban t.i., hogy a növendékek szükség esetén megbírják helyüket állani a tanítói téren is, legalább addig, mig a miniszteri döntvény értelmében szerzendő tanítónői kvalifikációt el nem érik. A képző megnyitásakor együtt találkozott növendékek lelkes csoportja az idén: 1900 aug. 15-én, ismét ellátogat Esztergomba, hogy egyrészt kat. hitvilágának kegyeleti adóját leróhassa, másrészt pedig azért, hogy a jótétemény áldásaiban őket részeltető cgyháznagy által végzett egyházi ünnepségen megjelenhessenek, s azt, a ki iránt Őszinte hálával viseltetnek, a ki az ő tanulmányuk elvégzését lehetővé tette, az ünnepség folyamán Ő Eminentiáját láthassák; végül azért, hogy a velők kitartó buzgalommal vesződő tanári kart viszont üdvözölhessék. Ezen évfolyambeli lelkes női csoport megjelenése eszünkbe fogja juttatni, hogy a kisdedovóképzőben Esztergom mily fontos intézményt nyert, melyet manapság szűkített formában látni: lelkünkben a visszaesés, a visszafejlődés gondolatát ébreszti fel, a mi legjobb tudomásunk szerint elkerülhető lett volna. Elkerülhető, amennyiben az a hercegprímás áldozatkészségén vajmi keveset, vagy talán semmit sem könnyített, mert az évfolyam kevesbitésével szemben, a tanári kar fizetése az azelőtti maradt, de a kultúra és Esztergom közönsége az egyik évfolyam beszüntetésével meglett csorbítva. Hogy a kultúra mennyiben szenvedett hátrányt, azt az által lehet bebizonyítani, hogy az általánosan érzett tanitóhiánynak pótlását ezen intézkedéssel hátrább tolták. Igen is hátrább, mivel a jelenlegi rendszer mellett félannyi képesített óvónő szerezheti meg a tanítói hivatás elnyerésére szükséges kvalifikációt. Holott az égető szükség azt parancsolná : bárha négyszer annyi tanerő léphetne a működés porondjára! Mert noha igaz az, hogy a főváros igen sok, más foglalkozásban levő képesített tanítónőt számlál, — de ha bármelyíköket faluhelyre való pályázatra szólítják, inkább marad egyéb foglalkozása mellett, semhogy vidékre menne. Persze, ha a fővárosban tanítónői állások üresednek, arra már fölös számmal jelentkeznek, úgyannyira, hogy a protekció megszerzésében még a kabinet-iroda, sőt a külügyminisztérium ajtaján is kopogtatnak. Ily módon alkotni ítéletet a tanítónők tul nagy számáról: határozott tévedés. A vidék még mindig erősen nélkülözi az arravaló erőket \ ez okból mi sem volna kívánatosabb, mint az esztergomi igen jól vezetett kis de dovó képzőt eredeti állapotába visszahelyezni. Egy alkalommal kiegészíteni a tanítónőképző 3. és 4.. évfolyamával akként, amint azt az állam a maga hasoncélu intézeteinél tervezi s kettőnél már életbe is léptette. Hogy ha már az egyházmegye központján férfkanitóképző Ő Eminentiája kötelezettségéből főnállhat, miért ne sorakozhatnék e mellé a tanítónőképző is oly alapon, hogy a jelenlegi kisdedovóképző egyúttal szerves kapcsolatba hozatnék az ezt folytonosságában kiegészítő tanitónőképzővel ? Bizonyos áldozatot mindenesetre kívánna e változtatás, amelyért Esztergom közönsége örök hálával és mély érzéssel jutalmazná az ily értelemben megnyilatkozó nagylelkű, egyháznagyi gondoskodást. Aki ismeri Esztergom első és díszpolgárának fenkölt szellemét és a nemes alkotások iránt nagy apostoli hajlamát, az cseppet sem kételkedik abban, hogy Esztergom óhaja elöl mereven el nem zárkózik, mert egész lelkével azon van, hogy a város emeléséhez hozzájáruljon. Mindezek után azon vigasztaló reményben vagyunk, hogy kegyelmes főpásztorunk a jelen közleményben foglaltakat elfogadja s ahhoz képest Esztergom közönségének maradandó örömet, leánygyermekei közül, a nevezett intézet bővítésével többnek kenyeret biztosit, amit ez uton is kérve kérünk. Egy veterán polgár. másután tartják ünnepségeiket a jubiláris év alkalmából. A tanitóképezdét az óvónőképző követte, majd a vízivárosi zárda került sorra, amíg a főgimnázium — alkalmas helyiség hiányában — nagyszabásúnak tervezett emlékünnepét őszre halasztotta, amikor már az új, fényes díszteremben mutatkozhatik a közönség előtt. Kedden délelőtt a vízivárosi-zárda lobofódiszt öltött. Egymás mellett lengett a nemzeti, a prímási, a pápai lobogó. A porta belső ajtaját drapériák fedték, virágok rejtették, a diszterem ajtaját, hátsófalát ízlésesen ékesítették a sárgafehér szövetdiszek, amelyek közepét a Patrona Hungáriáé, Szt. István és Szt. Imre pálmaágas képe foglalta el. Alattuk a pódiumon félkörben, plasztikus csoportozatban, mint egy eleven liliomos kert, foglalt helyet a fehérruhás kedves leánysereg. Mindegyik mellén nemzetiszin kokárda. Közönség, bizonyára a nála szokatlan időpont miatt, kevesebb volt, mint rendesen, bár távolmaradásával kiváló szellemi élvezettől esett el. Az első sor főhelyén Boltizár József érseki vikárius és Kruplanicz Kálmán főispán neje foglaltak helyet. Ott láttuk Bogisich Mihály, Kit' tenberger István, Klinda Teofil kanonokokat, Vimmer Imre polgármestert, B. Szabó Mihály vái megyei főjegyzőt, dr. Kereszty Viktor udvari káplánt, dr. Kap* csák Imre kórházigazgatót stb. Őszinte örömmel láttuk, hogy az érdemes íőnöknőt súlyos baja meg nem viseltéé, az ő szokott nagy szeretetreméltóságával sürgött-forgott vendégei között. Az ünnep főrésze Keményfy Kálmán intézeti hitoktató emlékbeszéde volt, Midőn Esztergom közönsége 1892-ben megbizonyosodott a felől, hogy a megüresedett prímási székbe Vaszary Kolos ül, az akkori polgármester egy válogatott deputáció élén sietett az egyháznagy üdvözlésére. Olyan leereszkedő, atyai közvetlenséggel párosult, nyájas, mondhatni családiasán bizalmas volt a fogadtatás, hogy a tisztelgő küldöttség tagjait majdnem ifjúi elfogódás lepte meg, főleg ama jelenet alatt, a mikor az egyháznagy a polgármestert magához ölelve, azt hangoztatta, hogy ezen ölelés az édes viszontlátás reményében egész Esztergomnak szól. Az őszinte szeretet ezen nyilvánulása igen-igen jól esett Esztergomnak, annál is inkább, mivel az uj főpásztorról feltételezték azt, hogy mint e város egykori lakója, annak viszonyait közelebbről ismervén, — hathatós befolyásával érdekeinek előmozdításáról is fog gondoskodni. A dús javadalmazással ellátott egyháznagy az aránylag szerény jövedelmű főapátsági állomásból csak nemes, áldott, jó szivet, de telt tárcát nem hozott, a miből jogelődje Örököseinek követelését kiegyenlíthette volna; — azért is megkettőzött takarékosságra lett utalva, hogy a támasztott igények hálózatából valamikép is szabadulhasson. Dacára ennek a nem kedvező helyzetnek, az ő nemes szive és kulturérzéke mégis uj alkotások megteremtésére gondolt. Gazdag segítő forrást nyitott egyrészről a szegényeknek, másrészről csakhamar felépítette a kisdedovónők képzőjét, s abba tisztességes fizetéssel tanerőket alkalmazott, közel negyven képzőbeli növendéknek ingyenes élelmezést nyújtott s Esztergomot egy, a korkövetelte és a kor színvonalára helyezett kulturintézménynyel gyarapította. SÍZLEK:. Esztergom, június 6. Consummatum est. Üres a tűzhely, nézi az ellen, S ajkáról tán a sóhaj ellebben: »Hol van az anya, hol van az apa S a gyerekeknek játszócsapata? Merre bujdosnak? Utlan utakon, Biztatva hívja őket a vadon. Hol éhtől űzve, szomjtól csigázva, Hallhatják szavunk: Miénk a búr nép, miénk a háza! c Itt dőzsölnek most győzelmi torba, De kardjukon rajt már a csorba, Mit helyre nem hoz az aranybánya. Napos. Kilencszázados ünnepségek. A helybeli katolikus tanintézetek egy-