Esztergom és Vidéke, 1900
1900-05-31 / 42.szám
ESZTERGOM és VIDÉKI AZ „ESZTERGOMVIDÉKI GAZDASÁGÚ EGYESÜLET" HIVATALOS LAPJA. Megjelelik Vasárnap és csütörtökön. Felelős a szerkesztésért: Szerkesztőség és kiadóhivatal: , 1 MUNKÁGSY KÁLMÁN- (hova a kéziratok, előfizetését, nyiltterelt és hirdetések küldendők) ELŐFIZETÉSI ARAK : | Eeész évre — — — — 12 kor. — fii. Laptuiajdonos kiadókén: Széchenyi-tér, 330. szám. Fél évre— — — — — 6 kor. — fii. "w*™ K„^, I ta 4r ...T4 ai . 8k4, '-,u- DR- PROKOPP GYULAKét kjnyvelő.*) Esztergom, május 29. Paradicsomi jólétben fürdünk, úszunk a boldogságban ; városunk kincses tárháza bőven futja a költekezést, próbálgatódzásokra még mindég jut elég költség. Gavallér nemzet vagyunk, minek takarékoskodjunk hát, a mikor van miből költeni; a nagy személyzet emeli a tekintélyt, megerősíti a hatalmat, növeli az emberben a büszkeséget, táplálja a hiúságot, díszes keretet ad a képnek. Ez megérdemli, hogy szórjuk a pénzt, hiszen van miből, a jövedelmi források kimerithetle- I nek, szegénységtől, nyomorúságtól 1 nem kell félnünk, az adózó polgárság megbírja az apró költségeket s dönti a pénzt a kasszába, és csupa öröm, megelégedés és boldogság duzzasztja az emberek keblét, hogy a sok feleslegből az úri kedvtelésekre is juttathatnak valamicskét. Igy kell lenni a dolognak. Más- j . *) Mint megígértük, közöljük e cikket is-. A : magunk álláspontját lapunk legközelebbi számában fejtjük ki. A szerk. ként nem is lehet. Azt csak a közönséges polgári ész nem volt képes felfogni, hogy városunk milyen rettenetes gazdag, s hogy itt csupa jólétben fürödnek az emberek. Mi azt hittük eddig, hogy városunk nehéz anyagi viszonyokkal küzd, hogy jövedelmi forrásai kiapadóban vannak, hogy polgársága szegény és a megélhetés nehéz harcát vívja ; kereslete nincs, kereskedelme, ipara pang, forgalmáról beszélni alig lehet ! . . . Mennyire gyarló emberek voltunk, hogy ezt észre nem vettük s folytonosan csak a takarékosságról, a ' nehéz viszonyokról beszéltünk, és a közigazgatás egyszerűsítését hanjgoztattuk, mikor van miből költeni s a közjövedelmek kellően kiak| názva még nincsenek, a közigazgatás pedig csak ugy jó, ha minél | szövevényesebb s minél jobban össze van kuszálva, igy legalább ! megfontolhatlan lesz s a világ bá' mulatát kelti fel. | Ostobaság volna tehát, ha váro| sunk azt az elvet követné, hogy : takarékosan kell bánni a szellemi erőkkel, nem kell több ember szellemi erejét igénybe venni oly dologban, a mit egy erővel is meg lehet csinálni. Minek hevertetni a szellemi erőket! Városunk közigazgatásában ez a fő elv. Minél jobban össze van gabalyitva a közigazgatás, s minél több ember csinálja, annál jobban fél tőle a közönség. A félelem pedig már a tiszteletnek egyik jele. No, meg ha valami hiba^esik a kréta körül, hát nem lehet majd olyan hamar megtalálni, a mi a kedélyek nyugalmára ismét csak áldásos jótétemény. Városunk bizonyára igy gondolkozik. Ha körültekintünk a városházában s látjuk azt a nagy apparátust, a melylyel bennünket, boldog halandókat közigazgatnak, akkor más következtetésre nem juthatunk, mint hogy rettenetes jó viszonyai vannak a városnak, hogy ezt megbírja. De sőt némelyek, úgy látszik, abban a véleményben vannak, hogy még többet is megbírunk, mert egyre pozitív alakban jelenkezik az a terv és az az óhajtás, hogy az adópénztárosi állás helyett két könyvelői állás rendszerittessék. Tehát újra két új állás s megmaradna természetesen a kis dijnokhadsereg, amely egyre szaporodik. Sőt e részben már formulázott indítvány is van szövegezve. Hogy személyszaporításokhoz mit szól majd a közgyűlés, arra egy csöppet sem vagyunk kíváncsiak, de hogy a város polgársága olyan nagyon érezné a közjólétnek örömeit, abban egy kicsit kételkedünk; mert ha csakugyan nem vagyunk bőségben, akkor valóban hova is jutunk ! ? . . . Mikor az egész ország a közigazgatás könnyítéséről, a munka egyszerűsítéséről és szükségtelen szaporításáról beszél, vájjon be fogja-e látni egyszer városunk, hogy ez az adósság csináló rendszer, a mely itt uralkodik, mire vezet ? . . . Egy másik képviselő. íz .Esztergom es Hifiié 1 tárcája. Az énekek éneke. j Irta: CSÁKÁNY SÁNDOR. A mint künn járok áz erdőben és a vadon sűrűségnek buja pompája bizsergő mámorral vonja be agyamat és csak a vérem lüKtetését érzem, a mint tágult tüdővel szivom magamba a timia-illattól balzsamos levegőt, akkor, a gondo- j latnélküli gyönyörűségben érzem, hogy i állat vagyok. Az izmaim feszülésén, az ! érzéseim vadságán veszem észre, hogy j az ember csak a szürke, poros kötömbök között, odalenn a városban ember, j hanem itt, ősanyjának kebelén ^ugyan piperkőc legyen, a ki ne érezze, hogy ő húsból és vérből vagyon s csak másodsorban van benne még valami, a mit léleknek neveznek. Járom az erdőt. Egy napos oldalon haragos zöld lombok sátora alatt kis ér szivárog. Mellette virággal himes gyepszőnyeg, a mely puha és süppedő. Hallom a sok madár édekét, és hallom az énekek-énekét, a fülemüle csattogást. Mint egy kábultságból ébredve, fölneszelek az érzésnyilvánitás e közvetlen szépségére. Nagyon fülembe ütődik a hang és nem tudok .másra figyelni. Mi ez ? Mintha hasonlitana valamihez ? De mihez ? Mint foszforeszkálás, olyan halvány, fénytelen fény gyüladoz emlékemben. S a mint tűnődve töprengve, lehajtott fővel megyek előre, egy gyöngyvirág bokor Ötlik elibém. Ez az ! Meg van ! — Én Sáronnak rózsája vagyok és gyöngyvirág! A gyöngyvirág adta meg a fonalat hasonlatot kutató agyamnak. Most már tudom. Az Énekek-éneke, az ó testamentumnak a gyönyörű szerelmi dala, hasonlít az érzés közvetlen szépségével ehhez a csodás szép dalhoz. — Mint a liliom a tövisek között: olyan az én mátkám a leányok között, [mé szép vagy én mátkám, imé szép vagy. A te szemeid olyanok mint a galambok szemei. A te bajod hasonlatos a kecskéknek nyájához, melyek a Gileád hegyéről Ienyirik a füvet. Mint a veres széna, a te ajkaid olyanok és a te beszéded ékes! Mint a pomagráuátnak darabja, olyan a te két vakszemed a te hajadnak fonatékja között. Mindenestől szép vagy én mátkám és semmi szeplő nincsen te benned! Színméz csepeg a te ajakidról, oh, én jegyesem, méz és téj vagyon a te nyelved alatt. És a te ruhádnak illatja, mint a Libánusnak illatja! Mely igen szép vagy és mely ékes, oh én gyönyörűséges szerelmem! Igy énekei Salamon, az erőtől duzzadó ifju. — Kénszeritelek titeket Jeruzsálemnek leányai, ha megtaláljátok az én szerelmesemet, mit mondotok néki ? Ezt: hogy én a szerelem miatt beteg vagyok -— mondja az imádott leány. — Micsoda vagyon a te szerelmesedben egyéb szerelmesek felett oh, asszonyi állatoknak szépe, hogy minket ilyen igen kénszeritesz ? — kérdik. — Az én szerelmesem fejér és piros. Tízezernél is szebb. Az Ő feje, mint a választott drága megtisztíttatott arany. Fodor haja fekete, mint a holló. Az ő ajkai liliomhoz hasonlók. Az ő szárai, mint a tiszta arany fundamentumon álló, márványkőből csinált oszlopok. Az ő tekintete, mint a Libánussé. Kicsoda amaz, a ki ugy láttatik mint hajnal, szép mint a hold, tiszta mint a nap, rettenetes, mint a zászlós tábor ? Ez az én szerelmesem oh, Jeruzsálemnek leányai ! Igen, ez az! Ez az énekek éneke : a fülemile dal. Az ám ! Az énekek éneke ! Mi is hát az énekek éneke ? A szerelem. * Eszembe jutott, hogy adósa vagyok a Munkácsy Kálmánnak egy tárcával. Hm. Most kellene valamit kigondolni. Ugy éreztem magam, mintha egy váltóm járt volna le; vagy mint mikor egyetlen frakk-öltönyöm zálogcédulaját akkor vettem észre, a mikor már két héttel tul volt a határidőn. Gondolkozni kezdettem. Van théma és pedig örök théma : a szerelem. No jó, hát lássuk. Ozv. Keményné nagyasszony azon töpreng, hogy nem adja egyetlen leányát férjhez, mert akkor a birtok idegen néven lesz. Már pedig ő apja leánya, az apja pedig a gazdag nagy ur, azért hagyott rá csak készpénzt és nem birtokot, hogy a birtok továbbra is az ősi néven legyen. Elő is veszi apjának utolsó levelét és olvassa: Kedves leányom, ne vedd zokon tőlem, hogy birtokot nem hagyok rád. Mikor végrendeletemet megtudod — azt hiszem nemsokára bekövetkezik — akkor fogod olvasni e sorokat. Tudom, rosszul fog esni neked, hogy az apai birtokból, a te lánykori boldogságodnak szinhelyéből nem fogsz kapni semmit. De látod, mégis nekem leszen igazam. A lány olyan, mint a patak. A pataknak csak addig van neve, amig a folyóval egyesül, akkor az is a folyó nevében van. Te is csak addig voltál Szeremlei Aranka, a mig Kémény Györgygyei az oltárnál nem egyesültél; 'azóta Kemény Györgyné vagy. De látod: Szeremlei Elek az marad mindig, a mig él s én és még talán sok apa hasonlóan, nyugodtabb érzéssel megyek az örök megsemmisülésbe, ha tudom, hogy nevem fennmarad, birtokomnak Szeremlei lesz az ura, mintha azzal a gondolattal mennék, hogy fele a Keményé. Egyenlő mérvben szeretlek téged testvéreddel,
