Esztergom és Vidéke, 1899

1899-12-31 / 104.szám

ESZTERGOM és VIDÉKE AZ „ESZTERGOMVIDÉKI GAZDASÁGI EGYESÜLET'

4 HIVATALOS LAPJA*. Megjelenik Vasárpap és csütörtökön. JSLŐFIZETÉSI ÁRAK '. Egésf érre — — — — 12 kor. — fii. Fél évre— — — — — 6 ker. — fii. Negyed évre — — — 3 kor. — fii. Egyes szám ára: 14 fii. Felelős a szerkesztésért: MUNKÁGSY KÁLMÁNLap tulajdonos kiadókért: . DR. PROKOPP GYULASzerkesztőség és kiadóhivatal: (hova a kéziratok, előfizetések, nyiltterek és hirdetések küldendők) Szécoeqyi-tér, 330. szánj. ~$M Köziratot nem adunk viasza. Uj év. — Éjféli gondolatok. — 1900. január i-én. Csak számod az uj, te magad. A tenger-időn kicsi hullám. Mely társaitól el se szakad. F. Megkondult az éjféli óra ! Tompa ütése ma nem a kisértetek, a lázképekkel tarka magánynak idejét jelzi csupán, de a végtelen idők egy nagy határát, melyet nem emberek, de emberöltők ismét elérhetetlenül várnak visszatérni. — Ez újév nem olyan, mint a többi, nem olyan hullám az idők tengerén, mely társitól el se szakad; ez más, ez nagyobb, hatalmasabb : egy lezajlott, — romba dőlt század elmúlását jelzi s az emberek több és nagyobb reménynyel várják az uj nap felkelését, mely már egy uj, — titokzatos század, a XX-ik első sugarát veti szerte. Elmúlt! A kalapács 12-ik ütése befejezte a »nagy« századot, melyet élő emberi szemünkkel még betekinteni tudunk, mely oly hatalmas volt, hogy túlszárnyalta erőben és szellemben minden elődjét az emberiség tudásának és fejlődésének betetőzése s oly nyomokon vezette a véges emberi elmét, hogy nem egyszer döbbenve áll meg eredményei előtt. Az emberi szellem egységessé tette a földnek minden népeit, bevilágított az északi pólusba ugy, mint Afrika sötét pusztáiba s az emberiesség fogalma, legyőzve tizenkilenc százados akadályait s széttörve az ember természetes jogának utolsó bilincseit, mint többé el nem veszíthető kincse a földnek, mint teljes egészében kialakult köztudat, meg van, él, irányit s örök tényezővé lett. Az egyenlőség szabadság és testvériség véres harcainak gyümölcse megérett, a nagy szellemek álma betelt. A századvégi ember elfogódva tekint rád, titokzatos uj szám, zsongó szívvel hallja az óra első ütését, hisz te benned mi már mind, a kik ma élünk, nem ujak, csak öregek lehetünk, s éhes szemmel pillantunk fátyolod alá, vájjon küzdelmeink és eredményeink megbiztositását, kifejlesztését, kiegyenlítését takarja-e az ? Van-e méhedben érlelő erő, hogy a mi megfogant az emberiség javára, meg is szülessen ? Légy üdvöz te titokzatos év-száz, légy üdvöz te uj szám, melylyel újra két emberöltő élni fog, akármit hordasz is magaddal, csak a fényének árnyéka ne légy ! Az idő tengerének hullámai megszakadnak ma, az emberi elme egy nagy XX számot állit eléjük, hogy azon tul uj erővel induljanak megint. Talán uj vihar jön, mely az egymásba omló apró hullámokat fölveri, vagy a fenséges nyugalom, melynek érlelő csendjében minden kis év meghozza majd a nagy emberiség haladásának egy-egy sikerét. Ki tudja ! ? Hozd meg szeretett hazánk nagyságát és erejét, szabadságának teljességét, hisz »megbűnhődte már e nép« . . . Hozd meg ami kis városunk boldogulását, régi fényét, reményeinek teljesülését! S. Az év krónikája. Esztergom, december 30. Hogy az év utolsó napjaiban ismét kezembe kell vennem a krónikairó tollat, sokkal nagyobb Örömmel teszem meg, mint az utóbbi években. Amint végigtekintek kutató szemekkel az utolsó óráit élő esztendő történetén, úgy Iátom, hogy a századzáró év városunkra kedvezőbb volt, mint reményelni mertem. S mig tavaly, harmadéve e napon csak az elégedetlenség, szomorúság, sőt rezignáczió szürke szinét találtam tintatartómban, ma a reménység jegyében kezdhetem meg mindenesetre rövid és hézagos beszámolásomat, sőt nem egy régi reménykedés, óhajtás bekövetkezését is konstatálhatom. Hogy bizalommal tekintek az elkövetkezendő idők, városom nagyobb boldogulása elé, annak mindenesetre főoka, hogy az eddigi veszedelmes dekadencia kétségtelen főelőidézője nem zavarja többé circulusainkat. Új férfiút kaptunk a város élére, tele buzgósággal, akaraterővel, gazdagot tapasztalatokban, egyenes, határozott karaktert le- és felfelé : egész embert. És én bizom benne, hogy november 15-ike, amikór e város közönsége polgármesterévé Vimmer Imrét választotta, krónikás utódom idejében már ünnepi, piros dátum leend. — De megIli .Eszterflom \\ lile" tárcája. patmé. Honnan szerestél szűk, szegény szobádba Keleti pompát, szmirna szőnyeget ? Honnan ez illatosdús kókuszpálma ? 5 a tört-arany kaftán mit rejteget ? Mashallah! Firdusi legédesb álma, Valóra váltva hét felnyílt eget, Kacag szemedből . . . S mind e fény, e [pompa lm, elfér izmos ölelő karomba ! Habtestű húr ím, szép Seherezádom, Színdús Keletről mondj mesét nekem, Míg hófehér karod kígyózva átfon S bogyónyi ajkad mézét ízlelem. E szürke utcán, e rőt pusztaságon Már-már felejtik, mi a szerelem. . . . Szálljunk el innen, tarka lepkeszárnyon, Tündér királynőm, szép Seherezádom ! Hol még a napnak van sugara, lángja, S folyó tűz reszket izzó homokon : Pihen a puszták barnabőrű lánya És üdvözöl baráti hangokon. Datolyáit, hűs sörbetét kínálja, Lágy szőnyegén aztán keblére von. Mindent megad, nevem se tudja bár még, S mig sátrában lakom, hű, mint az [árnyék. . . . Martos Ferenc. A csók. — Az »Esztergom és Vidéke« eredeti tárcája. •— Igen tisztelt Szerkesztő Ür! Ne haragudjék, — ugy-e nem haragszik, — hogy a hét rózsából Önnek egyetlen egyet sem juttattam ; de lássa, ebben a kriminális hideg időben mind elfagytak. — Minthogy pedig a fagyos rózsa még csúnyább, mint a fagyos orr, vagy fül, azért nem küldöttem fagyos rózsát; — pedig, mondhatom, nagyon szépek voltak, s ha közülök csak egyet is a gomblyukába tűzhet, minden kis lány szivén sebet ütött volna. De minthogy arról erősen meg vagyok győződve, hogy gomblyukában rózsa nélkül, is nem egy kis lány szivecskéjét hozá heves lüktetésbe, de sőt azt érzékenyen meg is sebzé — vagy talán nem akar visszaemlékezni ? — inkább elmondom Kegyednek, kárpótlásul az ígért rózsáért, hogy mikép kell a gyümölcs fagylaltot készíteni. Éppen Szilveszterkor lesz egyesztendeje, hogy egy hölgyismerősöm arra a szívességre kért fel: írnám le neki valami jobbféle szakácskönyvből a gyümölcsfagylalt készítési módját, mert ő nem tudja, hogy miből van az, e tekintetben cserbehagyja tudománya. Én a legnagyobb készséggel ragad-! tam meg az alkalmat, hogy a gyöngéd nemet — s főleg ezúttal a gondos háziasszonyt, — ismét valami kellemetlen dologtól — az elfuserált gyümölcsfagylalttól — óvhatom meg. Hogy pedig ezt tehessem, elkértem háziasszonyomtól a „Cenei néni" vagy — most már nem is emlékszem reá határozottan — az „Ágnes néni legjohb szakácskönyvét" és hozzáfogtam a fagylaltok feltalálásáj hoz, illetve felkereséséhez. | Azt nem tudom bizonyosan, hogy minden szakácskönyvben úgy van-e, de ebben a • szakácskönyvben úgy volt, hogy a „csókócskák" megelőzték a fagylaltokat. S minthogy a fagylaltokhoz sok jég kell, már pedig én a jégtől irtózom, hát megmaradtam a csókocskák kellemes régiójában s hagytam a fagylaltok készitétíi módjának leírását egy rekkenő forró nyári napszakra, amikor az embernek nem borsódzik úgy a háta a sok jég hallatára. Szinte elbámultam, hogy milyen tökélyre tett szert mai szakácstudományunk, látván ott azt a sok-sok-féle csókocskát. Csókocskák ! De hát miért épen csókocskáknak s miért nem inkább csókoknak keresztelik — mondja Ön is, — hi<z, ú^y hiszem, az mindegy volna, — s a/.u'án mindkettőnek főkelléke közé tartozik az, hogy meglegyen sütve, azaz hogy az egyik meg legyen sütve a másik meg hogy el legyen sütve, mert ha sületlen, úgy ízetlen is mindkettő. Most látom azonban csak, hogy mily meggondolatlanul beszélek mégis, mert bizony a csók és csókocska között lényeges a külömbaég. Hiszen Szent. Kleofás ! mennyi minden szükséges egy bármily idétlen csókocskához. Hogy ne mondjak többet, egy fél font porcukor, 6 tojás fehérje jó kemény habnak felverve, egy fél font szögecskékre vágott mandula, négyszögű ostya szeletek stb. szükségeltetik legalább is ahoz, hogy ezúttal mandulacsókocskákról beszéljünk; — mig ellenben bármily szerény kis csóknak nincs szüksége ily sokféle kotyvalékra, s ami a fő mégis édesebb akárminő hires szakács, vagy szakácsnő sütötte csókocskánál. Hiszen mi kell egyébb egy csókhoz ? — nem más mint kétszer két ajk — s már is kész egy csók. Mint Temérdek mondja : „Kétszer két ajk. A legdicsőbb kótszer-kbttS négy. Ennyi kell egy csókhoz. S többet ezerhez, se végy." Hogy létezett e a csók a világ teremtése óta, az nyílt kérdés. De akár létezett, akár nem, annyi bizonyos, hogy hagyomány, és pedig szájhagyomány utján maradt ránk és nem hiszem hogy volna édesebb szájhagyomány, amelyet szivesebben szeretnének az emberek citálni, mint a csókot. S amellett ha valaki citálja is, nem oly háládatlan, mint sok más bölcs citátum, amelyből ha csak egy szót is kihagyunk, már is kompromittáljuk magunkat Oh, ez nem fordul elő a csóknál. Legfeljebb megeshetik, hogy nagyon pattantyús természetű lévén, előbb csattan el, mint a kitűzött célpont, s ilyenkor legfeljebb a ruha szélét horzsolja, — oh, de hisz mily boldogság még az is, hacsak a ruhán, hajon szenderül is el a rosszul irányított csók ! En azt hiszem, hogy azok a leiemé nyes római nők, kik férjeiket megcs kolták csak azért, hogy megtudják v jon ittak-e ismét szeszes italt, nemcsak épen a kém szerepét tulajdonították az ajkaknak s igy a csóknak, hanem igenis bizonyára érezték annak mézét és ingerlő, boldogító hatását is. Hogy ki, mi módon definiálja magának a csókot, arról egy végnélküli Lapunk mai száma 6 oldalra terjed.