Esztergom és Vidéke, 1899

1899-10-01 / 79.szám

Esztergom, 1899. XXI. évfolyam. 79. szám. Vasárnap, október I. ESZTERGOM es AZ „ESZTERGOMVIDÉKI GAZDASÁGI EGYESÜLET" HIVATALOS LAPJA. Megjelelik Vasárnap és csütörtökön. J-LLŐFIZETÉSI ÁRAK '. Egész évre — — — — 12 kor. Fél évre— — — — — 6 kor. Negyed évre — — — 3 kor. Egyes szám ára: 14 fii. fii. fii. fii. Felelős a szerkesztésért: MUNKÁCSY KÁLMÁNLaptulajdonos kiadókért: DR- PROKOPP GYUbA. Szerkesztőség és kiadóhivatal: (hova a kéziratok, előfizetések, nyiltterek és hirdetések Szécljenyi-tér, 330. szánj Kéziratot nem adunk viasza. r-^~ A megyei kőfaragó-ipar hanyatlása. Esztergom, szeptember 30. Egyre több oldalról halljuk, hogy vármegyénk még nem régiben virágzó és gazdagon jövedelmező kőfaragó-ipara rohamos hanyatlásnak indult. Első hallásra szinte hihetetlennek látszik, miként lehetséges ez, holott az épitkezés nemcsak a vidéken, de főleg a főváros területén óriási arányokat öltött s igy ez iparág stagnációjáról szó alig lehet. Igen, szó se lehetne, ha a Karszthegységnek fehér márványa nem dominálná a piacot. A budapesti építési vállalkozók immár szóba se állanak vármegyénk kőfaragó-mestereivel, mert nekik nem a vörös, hanem a fehér márvány kell, melyet a mi kőfaragóink csak úgy szállíthatnának, ha valamennyien egy konzorciummá alakulva, a Karszthegységben bányát bérelnének s a nyers anyagot hazaszállítva, itt feldolgoznák, vagyis a fehérmárvány versenyében aktive részt vennének. A divat hatása megrontotta, szinte tönkretette jövedelmező üzletüket s vörösmárvány termékeikkel annyira vissza vannak szorítva, hogy a leggyötrőbb aggodalommal néznek a bizonytalan jövő elé. Mikor észrevették, hogy tömeges és előnyös kínálatuk dacára sem reflektálnak reájuk, tanácskoztak helyzetük javítása felett s e részben lépéseket tettek az iparkamaránál, sőt Brutsy János kamarait tag, ugyanott ügyükben pártolólag felszóllak, de kedvező eredményt az adott viszonyok között elérni nem lehetett. Szomorú helyzetükben tudakozódtak az iránt is, vájjon a szállítási tarifák emelésével, továbbá nagyobbfoku vámtételek beállításával nem lehetne-e a fehérmárvány beözönlését csökkenteni. Lépésük hiábavaló volt, mivel a kormány beavatkozása — habár a jóakarat ennél nem hiányzott — ügyüknek kielégítő sikert nem Ígérhetett, amenyiben a Karszt-hegység azon a territóriumon fekszik, mely a vám| közösség gyűrűjébe tartozik. Budapesten pedig tucatszámra épülnek a diszesebbnél-diszesebb paloták saját szemük láttára, a nélkül, Az .Esitep és Wi iíúi S^iVünk sorsa. Mi forralja borecetté, Must, ha erjedt Mi forralja gyűlöletté, A szerelmet t Egy parányi, belehintett Kenyérmorzsa. Csak egy rossz szó, egy tekintet Szivünk sorsa. Zempléni Árpád. Dákó Kázmér életéből. — Az cEsztergom és Vidéke« eredeti tárcája. — (Vége.) Szigorú arccal megkérdeztem a jámborabb kinézésüt: — Mi a baja ? — Megvert ez é — mutatott a dühösebb arcura, aki hatalmas szál legény volt. — Nem igaz! hazudik! ő vert meg engem — orditott emez fogcsikorgatva ; azt hittem, kész volna ebben a minutumban szétszaggatni mindkettőnket. Kissé meghökkentem. Jobb lesz — gondoltam — ennek a pártjára állani, mert még esetleg baj érhetne. Most tehát én is a jámbor arcura rivaltam : — Hogy merte megverni ? hallja ! Be lesz csukva hatvankilenc napra !! Érti ! (Nem tudom mi uton jutott eszembe épen a hatvankilenc nap ? Valószinüleg a szabómnak járandó 69 frtról.) — Nem leszek én kérem — szólt ez — mert csakugyan ő vert meg, — tanúim vannak . . . — Hazudós gazember! Eltörted a kezemet — s hogy szavainak nagyobb hangsúlyt adjon, fenyegetőleg hadonázott állítólag eltört kezével, melyet én még mindig elég épnek találtam arra, hogy vele egy csapásra tönkre tegyen. Ezen tapasztalattal gazdagabban, kétszeres erővel kiáltottam a jámbor arcura: — Gazember ! Be lesz csukva ! hallotta ?! Mehett! ! kommandiroztam vérben forgó szemekkel. A szegény jámbor nem mert visszaszólni, két dühös és elszánt ellenfelet látván maga előtt; megfordult és elment. — No barátom! jól végeztem vele, mi ? — fordultam ezután a dühös arcú hoz, kinek emberevő ábrázata némileg engedett dühös kifejezéséből. — Köszönöm a szivességét a tekintetes urnák, nem leszek hálátlan — felelte. hogy abból az esztergommegyei kőfaragó-mestereknek legkisebb jövedelem, vagy megrendelés is jutna. Ilyetenkép tétlen várakozásra utalva, csak szomorúan emlegetik helyzetük tarthatatlanságát és hajdan szépen jövedelmező üzletük válságáról panaszkodnak. Süttő, Piszke, Nyerges-Újfalu márványbányáiban nincs elevenség többé, kényelmes fészkeivé váltak a ragadozó madaraknak, amelyek bizonynyára igen elégedettek, hogy a beköszöntött kényszer-munkaszünetben nekik zavartalanabb élet jutott. Az eddig túlnépes téli kőfaragótelepek súlyos kalapácsütései már nem zavarják a csendet, legfőlebb egy-két megmaradt kőfaragó-inas ríkatja a vésőt gazdájával együtt, a kinek nem kell többé a vörösmárványon lépcsőméreteket tenni, mert annak szükségességét a modern izlés a fehérmárvány javára megszüntette, Jelenlegi megrendeléseik leginkább kis városok épitő iparosai részéről történnek az épülethomlokzati szegélykövekre nézve, de e megrendelések oly csekély mérvűek, hogy jóformán szót sem érdemelnek. A legkiterjedtebb bányaüzemet illetve bérletet a Holdampj^testvérek birják, de senki sem várja job-! ban a bérletszünetet mint ők, mert az esztergomi káptalannak fizetett circa 10000 frt bérleti összeg legfőlebb arra jó, hogy a munkájuk gyümölcsét kizárólag a bérleti öszszegre fordítsák, maguknak pedig csak a kilátástalan, haszonnélküli vesseny marad osztályrészül. A Budapesten lakó kőfaragók teA ketősbjei alakítottak maguk között egy konzorciumot, mely az emiitett Karszt-on bányát nyitott s igy szerencsésen beeveztek a szükségszerűnek mutatkozó verseny vizébe és szépen prosperálnak, mert az olasz-dalmaták szállítmányainál jobbat tudnak produkálni. A vörös, tartósság tekintetében, messze fölötte áll a fehér márványon s a kikészítésnél is jóval csekélyebb munkaerőt igényel, — de hát a divatossá vált szín nagyban emelte emennek kelendőségét, noha fél annyi idő alatt elkopik, mint az esztergommegyei vörösmárvány. Nincs más hátra, mint a budapesti kőfaragók példája szerint eljárni és az esztergommegyei kőfa— Most adja elő panaszát, fölvesszük a tényállást — és ő híven elbeszélt mindent, azután jól megrázta kezemet és eltávozott. A hivatalos óra letelvén, én a jól végzett munka édes tudatában bandukoltam hazafelé ; útközben még ábrándosabban s még szemtelenebbül mosolyogtam a járókelő hölgyek szemébe és különös, ezúttal nem ért veszedelem. Másnap, midőn az irodába beléptem, a >princi« már ott ült és szorgalmasan dolgozott valamely fontos periraton. Jómagam is rögtön belemélyedtem a munkába. Az irodában oly csend volt, hogy csak princim szuszogása és a tollak sercegése hallatszott. Az ünnepi csendet váratlanul megszakította egy látogató. Nem voltam kiváncsi a jövevényre — princi nem szereti, ha kiváncsi vagyok — de annál jobban hegyeztem füleimet. — Hát megfizettem már a 150 frtot Tóbi Jánosnak, itt a nyugta, legyen szives eltenni a tekintetes ur, én nem tudom úgy megőrizni, — szólott a jövevény ; — a hangjáról rögtön megismertem tegnapi kliensemet. — Micsoda 150 frtot ? — kérdezte principálisom. — Hát azt, amelynek irányában tegnap is itt jártam és a fiatal tekintetes ur az mondta, hogy meg kell fizetni; itt az irás is róla — és ezzel átadta a kritikus irást. A pirinci pár pillanatig vizsgálta és hirtelen nagyot kiáltott : — Szerencsétlen, miért sietett ugy a fizetéssel, hisz itt az áll, hogy ő tartozik magának . . . Kinos csend követte szavait. A hajam szálai — világosan éreztem — kezdettek egyenként az égnek meredezni. — Mit tett ön ? — fordult e kérdéssel hozzám a princi. Fejemet mélyebbre dugtam az akták közé és onnan rebegtem ! — Én ? én . . . kérem ... én hát . . izé . . . úgy olvastam, azaz hallottam, de ugylátszik — izé . . . bocsánat — hogy rosszul hallottam, azaz hogy olvastam ... — és feleletem végső szavai a májusi zefir suttogásává váltak. — No Dákó ur! ilyen bakot lőni . . . Ha Tóbi nem hajlandó szép szerével visszaadni a pénzt, más módon nem segíthetünk, önnek kell megtéríteni! — Én? . . megfizetni ? . . . százötven frtot ? Igen, kész vagyok, két frtos havi részletekben ... — itt hangom ismét elhalt. A világért sem emeltem volna felébb a fejemet. A szegény károsult pedig búsan vakargatta a füle tövét. — Mikor lesz az kifizetve ? mikor f mikor ? — sopánkodott. Épen valami harmincadszor sóhajtotta: > mikor ? mikor ?« — midőn a kinos jelenetet megszakította az én tegnapi jám-