Esztergom és Vidéke, 1899
1899-09-21 / 76.szám
ESZTERGOM es TIME AZ „ESZTERGOMVIDÉKI GAZDASÁGI EGYESÜLET" HIVATALOS LAPJA. M e JlJ e l ei Úk Vasárnap és csütörtökön. ^LÖFIZETÉSI ÁRAK I " Egész évre — — — — 12 kor. — fii. Fél évre— — — — — 6 kor. — fii. Negyed évre — • — — 3 kor. — fii. Egyes szám ára: 14 fii. Felelős a szerkesztésért: MUNKÁGSY KÁIiMAN Laptulajdonos kiadókért: DR- PROKOPP GYUltA. Szerkesztőség és kiadóhivatal: (hova a kéziratok, előfizetések, nyiltterek és hirdetések küldendők) Széchenyi-tér, 330. száin. -jM Kéziratot nem adunk vissza, s-^A megyei tisztikar fizetésrendezése. Esztergom, szeptember 20. A szeptember 29-iki őszi megyei közgyűlés napirendjén lesz a vármegyei tisztviselők létszámának szaporítása, valamint fizetésük rendezésének kérdése is, amelyet az e célból kiküldött független kis bizottság már kidolgozott. Hogy a fontos ügy tárgyalásának ideje közeledik, itt is, ott is különféle hangokat hallunk, amelyek nem túlságosan kedvezők a mozgalommal szemben, amelyek éppen ezért hozzászólásra késztetnek bennünket is. Köztudomású dolog és hosszú fejtegetésre nem ssorul, hogy az ország törvényhatóságainak tisztikara — kevés kivitellel — a szó szoros értelmében a kenyérért küzd. A ki meghallotta, mert meghallani akarta, azokat a jajkiáltásokat, melyek a közvélemény hőmérőjében, a sajtóban ez oldalról időközönkint felhangzanak, a ki látni akaró szemekkel körültekint a közéletben, azt a nyomornak gyakran álszeméremből a hivali tekintélylyel történő leplezgetése meg nem téveszti s az nem fog bennünket túlzással vádolni. E viszás állapotok megértésének kulcsát a megváltozott viszonyok nyújtják, Ma a közigazgatási pálya nem nobile officium többé, mely a földi javakkal bőségesen megáldott birtokos osztálynak nemesebb becsvágya kielégítésére ad alkalmat, hanem kenyérszerző pálya, melyen a vagyontalan tisztviselő is nélkülözések és súlyos áldozatok árán megszerzett legjobb tudását, szorgalmát, iparkodását, szóval életerejét ajánja fel a hazának s ettől ezért cserébe méltán elvárhatja, hogy, ha nem is a jólétet, de legalább a megélhetés feltételeit biztosítsa néki és családjának. És hála a méltányos és igazságos gondolkodásnak, a legtöbb törvényhatóság nem is zárkózott el a kor intő szózata elől s tisztviselői fizetésének javításával igyekezett máris könyiteni ezek súlyos helyzetén. De szivünk elszorul, ha vármegyénk tisztviselőinek mostani fizetési táblázatát nézzük, s azt összevetjük városunk mindenki előtt ismert, Az .Esztergom és Vidéke" tárcája. Ninon dalaiból. Eddig, ha édes, megcsókoltál, Be kellett hunynom a szemem, Ha átkaroltál, átfutotta Szivemet titkos félelem. Mióta hűséget fogadtál, Csókodra arcom felragyog, Ha nem csókolsz meg, nem karolsz át, Lehangolt, félétik, bús vagyok. Szentessy Gyula. Jancsi és Juliska. — Az »Esztergom és Vidékes fordítása. — I Jancsika egészen kis fiu volt. Iskolába járt, s mikor elindult otthon, tüskönbokron keresztül gázolt, fára mászott, kirabolta a madárfészkeket, epret, mogyorót szedett. JÓSZÍVŰ, engedelmes fiúcska volt; de a mint magára maradt, kitört belőle a vad természet, s oly virgonc, pajkos lett, mint a mókus. Egy napon, hogy az iskolába ballagott s a kis táskáját, melybe az anyja kenyeret és almát tett, magasan dobálta, találkozott Juliskával, ki épp ugy, mint ő, az iskolába igyekezett. Juliska sirt. Bevallotta, hogy megbüntették s ő még a levesét sem ette meg, hanem megszökött hazulról. Éhes volt. Jancsika odaadta a kenyeret és almát. Juliska hálából megölelte. Nem sirt többet s a gyermekeknek kedvük kerekedett játszani. Játszottak. Ide-oda kergetődztek, birkóztak s egymást a fűbe dobták. A tanitó ur, ki az előadás előtt sétálni ment, meglátta őket és szigorú hangon igy szólt; — Gonosz gyermekek vagytok! Hát ez játék ? Komolyan kell játszanotok. Miért nem kérdezitek egymástól, hogy ki tudja a Loire mellékfolyóit, vagy hogy mi az alany, az állitmány ? Féletc, félek, hogy ennek nem jó vége lesz. (Megrázta fejét) . . . azután ... azután . . . Micsoda? Fiu és leány együtt? A kis fiu az egyik oldalon, a leány a másikon. Jancsika te erre mégy ; Juliska te meg arra . . . II. Bucsu volt. Esteledett, meggyújtották a gyertyákat s kezdődött a tánc. Jancsi, a ki tizennyolc, Juliska, a ki tizenötesztendős volt, legszebb ruháikat vették fel s az első zeneszóra ott forogtak a párok között. A családtagok ott ültek a zenekar mellett: felelevenítették a mult emlékeit, jósolgatták, milyen lesz az aratás és szidták az adót, mely jobban tönkre teszi a gazdát, mint a jégeső. Mikor az első tánc véget ért, Juliska anyjához sietett, ki igy szólott neki: — Juliska leányom, kérlek, ne táncolj többé Jancsival., Az' apja tönkrement,magának sincs semmije; nagyon szegény legény. Ne udvaroltass hát magadnak vele, mert soha sem mehetsz hozzája. Pénzhez pénz illik. Neked van. Jancsinak nincs. És az este a két fiatal többé nem táncolt egymással. III. János alacsony számot húzott, katona lett. Ott tanulta csak meg, mit szabad csinálni, mit nem. Mikor négy év múlva kikerült, megvolt az életbölcselete : tudta, hogy vannak feljebbvalók s alárendeltek, s hogy a feljebbvalókat arról az aranypaszomántról lehet megismerni, mely kabátjuk ujját disziti. És ez a tudás nagy hasznára volt, miután a kaszárnyát elhagyta, mert az életben is e két osztályba sorozhatok az emberek. Vannak feljebbvalók, kik parancsolnak s alárendeltek, kik dolgoznak. És minthogy János ezt a megkülönböztetést nagyon természetesnek találta, dolgozott. Juliska nem ment férjhez. — Szülei valami szerencsétlen pör folytán mindeméltányosabb kívánságát nem hallgathatta el tovább. S hogy a közgyűlés a kontemplált javaslási módot készségesen acceptálja, ép az elmondottaknál fogva, bizonyosra vesszük. A tárgyalás előtt figyelmeztetjük a törvényhatósági bizottság tagjait, hogy ne feledjék azt sem, hogy a közönség ép e tisztikar eredményes működésének köszönhet oly megtakarításokat, melyek folytán máskülönben reáháramló közterhektől megkímélve maradt s amelyeket felsorolni terünk sincs. És ép azért, mert ez igy van, lehetetlen, hogy a vármegye saját jobbik én-je sugallatára hallgatva, valami módját ne találja ki annak, hogy mikép könnyítsen önfeláldozó, derék tisztikarának súlyos helyzetén. Ez a visszás állapot, gunyjául a méltányosságnak, továbbra fenn nem * állhat s azon segíteni kell minden áron. A vármegye bizottsági tagjai közül azok, kik szívvel birnak s tudnak nemesen és méltányosan gondolkodni, kik azon a téren, hol a vármegye szépet és nagyot alkothat, eddig is mindig vezettek, számtalannüket elveszítették ; Juliska cseléd ' lett, ki kora reggel megfejte a teheneket s bánatosan gondolt arra, milyen rossz dolga is van a szegény leánynak, kinek nincs szeretője. Mikor János ezt meghallotta, nagyon megörült. Bevallotta apjának régi szerelmét s házassági terveit. — Juliskát akarod elvenni ? — mondta az öreg paraszt. Azt a leányt, kinek talán nincs is három inge. Te sem vagy ugyan gazdag, de valami kis örökség vár reád, a zab is jól áll az idén, s ha megígéred, hogy olyan menyet hozol házamba, ki kedvemre van, berendezem a saját fészkedet. Pénzhez pénz illik, fiam, ezt az igazságot nem szabad feledned. IV. Évek multak. János szülei meghaltak s az örökség helyett temérdek adósság maradt vissza. Minden fáradtság, munka hiábavaló volt. Mint az egerek, ugy rágicsáltak a rokonok a kis örökségen s mikor egy napon a házat is eladták, fogta a botot s világgá ment, hogy megkeresse a kenyerét. De a merre csak ment, a szerencse menekült előle; ugy, hogy miután bejárta a világot, visszatért arra a helyre, hol először találkozott Juliskával. Letette a botot, odaült az árok szélére, kinyitotta a tarisznyáját és kivett drága piacával, drága iparával, drága lakásaival, s a szembeszökő ellentét láttára önkénytelenül előtérbe tódul a kérdés: vájjon a vármegye nem adós-e valamivel tisztikarának ? Hisz köztudomású, de minden közgyűlés alkalmával a legilletékesebb faktortól, a főispántól is halljuk, hogy a tisztikar feladata magaslatán áll, s ernyedetlen szorgalommal megbirkózik rengeteg munkájával, melynek tömege rövid néhány év alatt megkétszereződött, sőt megháromszorozódott. Es nagyrabecsülésünk kell, hogy növekedjék e férfiak iránt, kik anyagi gondjaik dacára — mert lehetetlen, hogy mostani fizetésük mellett ezek nélkül legyenek — ily szép példáját nyújtják a kötelességteljesitésnek. Az, hogy a vármegye tisztikara a kiváló kötelességtudással mindig együtt járó szerénységből eddig nem fordult direkt kérelemmel a törvényhatósági bizottsághoz, senkit meg nem téveszthet. A tisztikar tűrte a szegénység gyakran lealázó következményeit s egy jobb jövő reményében hallgatagon tovább dol[gozott, végre is azonban el kellett következnie az időnek, amikor leg-