Esztergom és Vidéke, 1899

1899-08-06 / 63.szám

várról, Balassa-Gyarmatról. Igazán csodálhatjuk, hogyan fedezték fel ezek a mi forrásainkat, amikor mi annyira megteszünk mindent, hogy a város határain túl valahogy tudomást ne vegyenek róluk. Azaz, mégis akadt egy testület, egy intézet, még pedig komoly, mindég kalkulussal dolgozó pénzintézet, amely mint reális üzletkötő, szinte megbotránkozott, hogy egy ily szép, ritka tőke teljesen gyümölcstelenül hever. És megvette mindenekelőtt a Malya-fürdőt. Azután megszaporította a forrásokat ujak fúrásával és,az idén elkészült szép uszodája. (Erre is azt mondották a vének és farizeusok, megtépvén köntösüket: »vízbe dobják azt a pénzt.«) Odatévedt fővárosiak elragadtatva lubickoltak vizében s mondották, hogy a pompás fürdőért hálául minden reklámot megcsinálnak neki Budapesten, ahogy ma már alig akad kiránduló társaság, amely a Malya-kertben stációt nem tartana. Biztosithatjuk a kételkedőket és nagy konzervativjeinket, hogy ez az uszoda nagyon jól ki fogja fizetni magát és a belefizetett összeg bezzeg nem olvadt el a vizben! Es éppen igy kifizetné magát, ha az egy valóságos fürdőteleppé kibővittetnék. A hely meg van hozzá, forrás bőségesen, csak a tőkét kellene előteremteni. A jelenlegi fatelep bevonásával egész a »Fürdőig* kellene kitérj edni »Esztergom-Hé víz-telepnek, mely feltétlenül meghozná városunknak az idegenforgalmat és a részvényeseknek az osztalékot. A részvényeseknek, mondjuk, mert e biztos vállalkozást idegeneknek nem szabad általengednünk s nem tudjuk, a Takarékpénztár, amely ez utóbbi időben különböző nagy vállalatokba fogott, vállalkoznék-e erre is, ámbár ezt óhajtnók millió ember közül egy sem ért rá, vagy nem tudott gondolni arra, hogy messzemessze egy völgyes falucskában értük hervad egy liliom-szál, hogy annak a fehér arca, mind fehérebbre válik, hogy belőle mind izzóbban világlanak elé nagy fekete szemei . . . Ma pedig jön a férfi. Csönd volt a szobában. Ez a csönd elszigetelte a a két embert egymástól, Magdolna egyedül volt az érzéseivel, gondolataival, azok különösen meleg, ragyegóan szines ábrándokkal foglalkoztatták. Fenyőillatban gyönyörűeket álmodott, álmait a sárga madárka föl-föl csengő éneke kisérte; ez a hang azután hoszszabb percekig ezüstösen végigcsilingelte a mély, nesztelen csöndöt és ekkor szólalt meg a nénje: — Magda lányom . . . Kedves kis lányom . . . — Édes néném . . . — Magda, te itt fogsz engem hagyni . . , — Néném te velünk . . . jösz . . . — Magda csak menj ... a te boldogságod az enyém is . . . — Hármunké ... — Légy boldog mint a milyen jó vagy . . . — Édes néném . . . legjobban. Ez az intézet már eléggé megmutatta, hogy nem csupán a kölcsönök adását tartja feladatának, hanem van praktikus érzéke, bátorsága, de szerencséje is egyéb jöveeelmi források felkutatásában és kihasználásában. »Esztergom—Héviz«-nek létesülni kell s mi bizonyosra vesszük, hogy az egész város jéléte, vagyonosodása erősen emelkedni fogna általa. Azért vetettük fel az eszmét, amelynek érdekében egyhamar nem is tesszük le a tollat. Egyelőre csak az előrelátó, modern gondolkozású polgárok figyelmébe, megfontolásába ajánljuk a tervet. Memor. §. Az esztergomi Hamlet. Igazán jól esett nekünk is, a közönségnek is, hogy néhány hónapig nem kellett foglalkoznunk a polgármester úrral. Beteg volt, fürdőzött, szabadságon volt; hagytuk békében. A mai nappal azonban szabadsága lejárt s e körülmény állit ama kényszerhelyzet elé, hogy újra viszszatérjünk a megunt, kellemetlen témára. Nem hittük, hogy lesz még szükség reá, mert hirtelen visszavonulásakor bizonyosra vettük, hogy mikor egyelőre ideiglenesen elhagyta a polgármesteri szobát, amelyet kifelé és befelé egyaránt s oly igen kompromittált, főleg azért cselekedte, hogy hidat építsen magának a tisztességes s végleges visszavonulásra. Jó barátai megmondották neki, az utolsó közgyűlések, amelyeket vezetett, vagy legalább vezetnie kellett volna, eléggé meggyőzhették róla, hogy kis játékait végleg eljátszotta s a tanácsterem elnöki székében nincs többé keresni valója. Feltettük, hogy van benne annyi önérzet : felkel a székből, amelyet betölteni teljesen képtelennek mutatkozott s nem várja be, amig kirántják alula s ő a földre esik. Hittük, hogy távolléte alatt, a csöndes magányosságban, amikor elég ideje nyilik komoly kontemplálásokra, És szakadozottan, madárdal között, illatos levegőben, föl-fölhangzott a gyorsan egymást kergető szólás, a feleletet nem várták, beszéd beszédbe olvadt, megtelt lelkükön könyitettek: a nagy áradozás lassankint halkult belé a csöndbe. Szánkócsörgés hangzott be kivülről a szobába. Magdolna összeborzadt, halovány arca pirosra gyúlt ki. Odament az ablakhoz. Még nem a >vőlegény* jött. Valami utas haladt erre az útjában, De Magda most már ott maradt az ablaknál . . . Magdolna ott az ablak előtt, most ezekben a percekben épp oly világitóan fehér volt, mint az a hosszú, széles mező, mely az ablakon túl elterült előtte és jeges havas takarójáról a fehérség színjátéka idecsillogtak feléje. A téli hideg nap, a kék égről nyilt arczal tekintett alá a földre. Ragyogása végigfutott a havas világon, beleolvadt a szűzi tiszta hóba. A két világosság visszaverődéssel át és átjárta a levegőt: az is könnyű, világos volt. Magdolna reszkető lelke átölelte odakünn a nagy fehérséget; az érintetlen tisztaság gyönyörű viszhangra kelt benne . . . Révész Béla. megszólal jobbik esze, meg elszunynyadt önérzete s megteszi, amivel ma már egyedül tartozik szülővárosának, ami mint polgármesternek, immár utolsó kötelessége : visszaadni mandátumát azok kezébe, akik bizalommal, reménységgel, de meg gondolatlanul, előrelátás nélkül adták neki azt. Sajnos, nem cselekedte meg. Mikor határoznia kellett, hogy elfogadja-e mai állását, vagy marad biztos, nyugodt, kényelmes hivatalában, akkor is hónapokig töprengett; úgy látszik, ezt a szisztémát, akarja gyakorolni most is, de ezúttal nem tűrhetjük a huzavonát, mert az a város, a polgárság kárával jár, s csak férfiatlanságának szomorú jele. Beteg ; a legjobb alkalom lemondani; a vezetésre való képtelenségéből nincs felgyógyulás. Felsőbb helyen elejtették ; csak a napokban lett ez világosan tudtára adva, a tisztikar nem tekinti már fejének, a képviselőtestület megértette vele, hogy minden bizalma megszűnt iránta. Mire vár még ? Biztosithatjuk, hogy a képviselőtestület úgy elő van készülve, hogy ha még egyszer szemben állanak, irgalmatlanul elseprik. Lejárt minden taktikázás kora. Nincs ily bukásra szüksége, de arra a pár havi gázsira sem, amelyet habozása révén esetleg még felvehet. Figyelmeztetjük : tegye meg a legrövidebb idő alatt kötelességét s ne várja be, hogy a szél-utcai házzal morális szempontból is kelljék foglalkoznunk. Sáros ez a téma, de mert nem várhatjuk be, hogy szerencsétlen, gyenge és kapkodó keze még jobban tönkre tegye a várost, a végső esetben az elől sem fogunk kitérni. S nem várhatunk sokáig . . . Esztergom, augusztus 5. Kánikulában. A Kukorica és a Krumpli Csüggedten felsóhajtanak : Oh ég ura, adj már esőt, mert Eléget bennünket a nap. Ha fürkészhetlen bölcseséged Kesztölcnek tótot is adott, Oh, hozd meg akkor krumpliban is A szükséges áldozatod Mert mi a tótnak legfőlebb csak Szállást adunk, melyből kitúr, De már a mindennapi krumplit Tőled várja, hatalmas Ur. Hasonlókép kövér malackát Ha küldöttéi a földre le, A kukorica nem közömbös, Mert ez az ő eledele. Hallgasd tehát meg, oh Teremtő A krumplit és kukoricát, S mellettük szóló tőt bratyit, meg A szegény ember malacát. És kérelmökre, bajaikra Ne nézz száraz szemmel, de sőt; Küldj nekik postafordultával Egy háromnapos nagy esőt. X. Heti krónika. — Egyről-másról. — Nem szabad, nem lehet azt mondani, hogy városunk közönségében hiányoznék a hazafias érzés. Sohasem hiányzott és kiváló alkalmakkor mindég szépen meg is nyilatkozott. Csakhogy ez érzés olyan a lelkében, mint a mozdulatlan, sürü vizű tó. Könnyű, futó szellő nem hozza mozgásba, de alaposan felkavarja egy bele vetett kődarab, felkavarja s magasan felhullámozza. Nagy újságolvasók vagyunk, hát olvastuk szorgalmasan, részletesen az országos Petőfi-ünnep előkészületeit is. Érdeklődtünk is minden részlet iránt s nagy megelégedéssel, komolysággal bóIingattunk a fejünkkel: — Szép, igazán szép ! Igy kell lennie! Jól cselekszik Arad, Brassó, Segesvár, Unyatin és Trepin ; ezt a nagy napot meg kell ünnepelni . . . Igy mondottuk, így gondoltuk, de hogy amit Isten háta megett az unyatini és trepini tót testvéreink megtesznek, hogy nekünk is illenék megtenni: — Isten bizony — nem jutott az eszünkbe. Kánikula volt, és nagy szélcsend. És hiányzott az a bizonyos kődarab, amely felveri a lomha hullámokat. De hogy lelkünk tükrére vetődött az, egy sziporkázó, ragyogóra csiszolt drágakő alakjában, amelynek sugarai szertevetődtek s az ékesszóllás prizmáján csodás szivárványszínekre bomlottak: megmozdult a víztükör. És kigyúltak az arcok, csillogtak a szemek lelkesedéstől és könytől is, ahogy a szónok akarta; zengett az éljen és zúgott a taps. — — Szép, igazán szép ! Igy kellett lenni. Petőfit meg kellett ünnepelnünk. Ne m ; nem vagyunk hazafiatlanok; csak nehézkesek vagyunk s szeretjük a kiskorúságot. Gondolkozzék más helyettünk, rendelkezzék velünk. Mi acceptáljuk a gondolatait, engedelmeskedünk neki. S ha elmúlik a nagy nap szürke, hétköznapi csendességben, bizonyára méltatlankodva mondom én, te ő és valamennyien : — Hát miért nem csináltak semmit! * Betévedtem a temetőbe . . . Nyárnak évadján gyakran megcselekszem ezt. Az ellentét mindég jobban vonzott és megkapott, mint a nyugodt, nagy harmónia, akár szinben, akár hangban. Kopasz fák, száraz ágak, sárga levelek : nagyon beleillenek a hervadas kertjébe. Halálos álom a föld felett és halálos álom a kert alatt; teljes harmónia. De nyáron, izzó sárga napsugárban, amikor a levegő telve a termékenység és a pezsgő élet meleg lehelletével, virág, madár, illat körülöttem mindenütt és e millieuben korhadt fakeresztek, összeázott, megtépett immortellkoszorúk s lenn a mélyben hidegség, enyészet és halál: ez a rettenetes, ez a kinzó ellentét tépi meg, rázza fel a lelket. Betévedtem a temetőbe és végigjártam a halottak városának csöndes utcáit. Jól ismerem valamennyit; minden sírdo mb egy-egy ház benne; meg vannak ott a paloták és a villák, épen úgy, mint az életben. Elhanyagolt, gondozatlan paloták és szerény kunyhók, amelyeket a szeretet és kegyelet mindég diszesen, csinosan tart. Kibetűzöm a háztulajdonosok neveit, nézegetem, mennyire növekedett, épült tovább ez az én néma városom, hogy utoljára jártam benne. És megállok, szinte ijedten, hitetlenül megállok egy egészen új lakóház előtt! . . Elolvasom a nevet, minden betűjét külön és hogy kissé elhomályosodik a szemem : úgy találom, hogy az az ellentét, amelyet leolvasok, már nagyon is kegyetlen, nagyon is erős. Eszembe jut Jókai bájos, szomorú novellája: >heute roth . . .« És látom őt ma, odakünn a bájos ligetben, pirosan, fiatalon, mosolyogva . . Milyen hamar rákövetkezett a holnap ! »Morgen todt.« A fehérség, a megsemmisülés, az elmúlás holnapja . . . Egy percre elborul az ég; elbágyad a sárga sugár. És ebben a percben háborgó lelkem is megnyugszik. Talán jobb így ! A rózsaszínű fátyol, amely arcára borult, még érintetlen, friss, egész volt, úgy is maradt. És később beh gyakran