Esztergom és Vidéke, 1899

1899-07-27 / 60.szám

ahol a magyar nemzeti törekvések érvényesülésének egyenesen útját állja a nemzetiségek magyarellenes munkálkodása. Minden józaneszü ember belátja, hogy Magyarországon minden vi­déknek szüksége van a magyar nemzeti szellem fejlesztése érdeké­ben egy-egy erős központra. Olyanra, mely nemcsak magába szívja a fő­városból kisugárzó erőket, hanem ezeket kihalászni, a salaktól meg­tisztogatni és továbbítani is képes. Ilyen központok teremtéséről egy­szerűen megfeledkezett eddigelé a magyarállamhatalom kormányzati böl­csesége. Mi következései voltak a nemzeti intézmények alkotása körül észlelhető egyoldalúságnak ? Az, hogy Budapest rohamosan fejlődik. Hogy Budapest úgyszólván magába szívja a nemzeti organizmus fizikai erejét. Hogy az ország összes vidékeiről minden érvényesülni törekvő erő idetolakodik. És minthogy Buda­pestnek még nincsen meg az az erős és egységes magyar nemzeti közszelleme, a mely képes volna magyarra tenni mindent, ami benne összegyülekezik: még a vidékről idesereglő nemzeti elemek is gya­korta elvesztik nemzeti tulajdonsá­gaikat s feloldódnak a kozmopoliti­kus áramlatban. — Ennélfogva nem is igaz az, hogy a magyar főváros rohamos fejlődése egyenesen hasz­nára van az általános magyar nem­zeti kultúrának.. Az meg, hogy a vidéki erőknek a fővárosba való tolakodása nem növeli, hanem el­lenkezőleg gyöngiü az ország köz­gazdasági erejét: egészen bizonyos. Vidéki központokat kell tehát teremteni ! Erre kell törekednie az államhatalomnak is. De okosan ám ! Nem hebehurgyán. Nem ugy, hogy az államhatalom áldozatokat hozzon és ezekkel fizetgesse egyes vidéki vá­rosok politikai szolgálatait. Nem ugy, hogy kedvezésképpen oszto­gasson egynémely városnak intéz­ményeket azért, hogy ezeket lekö­telezze. Nem ugy, hogy a városok koldulgatni legyenek kénytelenek. Nem ugy, hogy a vidéki városok közönsége cserébe odaadja a kor­mánynak politikai függetlenségét. És főképpen pedig nem ugy, hogy intézményeket adogasson oda, ahova nem valók, s városokat szutenáljon, melyek erős nemzeti központok ki­alakulására mindenféle mesterséges kedvezés mellett sem alkalmasak. Nálunk eddigelé ilyen irányban történt a vidéki városok állami tá­mogatása. A támogatás nem volt egyéb, mint politikai kortes-szolgá­latok jutalmazása. Magasabb szem­pontok, nagy nemzeti érdekek, igaz önzetlenségtől áthatott bölcsesség nem vezette kormányainkat. A vidéki viszonyok alapos isme­rete nélkül, — csak kicsinyes egyéni érdekek és hiúságok sarkantyúzták kormányférfiainkat az ebbeli tevé­kenységben. Ezért maradoznak el a vidéki városok. Még azok is, melyek min­denképpen hivatva lennének arra, hogy nagy nemzeti központok le­gyenek és nagy nemzeti missziót végezzenek. — Változtatni kell az irányzaton. Uj rendszert kell meg­honosítani Magyarországon a vidéki városok fejlesztése dolgában. Olyan rendszert, melynek vezető szellemé­ben összeforrjon az államhatalom áldozatkészsége a kormányok becsü­letességével, önzetlenségével és iga­zán magyar nemzeti törekvésével. Aucun. dással vágják a fát, mint jeles elődeik s valahányszor bemennek Modorba, csak éppen olyan részegen támolyognak haza, mint az ősapjuk a régi jó világban. Tehát a főfavágótelepet nevezik itt a »Sand*-nak, amelyen Modor városa né­hány villát épittetett a városi nyaralók számára. Ezen a >Sandc-on van egy kis kápolna s ennek a környékén volt a búcsú. S hogy a iSandc-on búcsú van, azt mindössze abból tudtuk meg, hogy a kis kápolnának az ajtaja fenyőfalombokkal volt feldíszítve s hogy mellette egy mé­zeskalácsos sátor állott. Hopp, majd el­feledtem a legfontosabbat: a kápolnába vezető fasor elején egy régi feszület áll. Ennefc a tövében ült egy (és nem több) koldus, egy becsületes tót ember, kinek abbeli erényét, hogy a könyöradomá­nyokért pipázva imádkozott, emlités nél­kül nem hagyhatom. Mikor aztán úgy délután két órakor már a litániának is vége volt, elkövetke­zett az a bizonyos egy szál cigány s nagy komolyan felgyülekeztek a favágók is a maguk asszonyaik, fiaik s leányaik­kal, a nagy mulatságra. Sajnos, az utób­biak között alig akad szemrevaló s en­nek oka — nézetem szerint — abban keresendő, hogy a favágócsaládok már emberemlékezet óta csakis egymás kö­zött házasodnak. Csakis a legújabb kor­ban történt egy messalliance, amikor egy favágó ifjú nehezen gyulladó szive egy Búcsú Uojnits Dömétől. Esztegom, július 25. Az az általános tisztelet, osztatlan közbecsülés, spontán hálaérzés, amely városunk közönsége Vojnits Döme, főgimnáziumunk volt igazga­tója iránt két évtizeden át szinte észrevétlenül keletkezett, nőtt, fejlő­dött, erősödött: hatalmasan, szépen megnyilatkozott most abból a szo­morú alkalomból, hogy a tanügy e kiváló apostolától, minden közü­gyünk lelkes támogatójától, a leg­korrektebb férfiutói, a leghivsége­sebb baráttól búcsút kellett ven­nünk . . . Hétfőn volt a búcsú. Az ünnepi szónok elmondotta mindazt, amit szivünk érez ; nem is tehetünk sem­mit hozzá, kivéve a kérelmet, hogy egy kis helyet hagyjon lelkében a mi emlékünknek is. A búcsú óráit tudósítónk igy irja le. Az ünnepelt s az ünneplők zöme| az öt és fél órai hajóval ment le a Kovács­patakhoz. A hajó egészen megtelt az il­lusztris társasággal, amely bizonyára még sokkal nagyobb lett volna, ha mindjárt a kora délutáni órákban nem szürkül el az égbolt, nem cseperkél lanyhán az eső. Ott voltak a fürge hajócskán : Andrássy János kir. tanácsos alispán, dr. Mátray Ferenc tiszti főorvos, Mattyasovszky Vil­mos tiszti főügyész, Ivanovics Béla levél­tárnok, Pongrácz Zsigmond tb. t. főü­gyész, Kollár Károly polgárra esterhelyet­tes, dr. Földváry István főügyész, Nie­dermann József rendőrkapitány s a vá­rosi tisztikar majdnem teljes számban, Frey Ferenc országgyűlési képviselő, Pisuth István kir. közjegyző, Walter Károly kir. posta- és távirdafelügyelő, Niedermann Pál kir. tanácsos és Magu­rányi József káptalani, Fiedler Ferenc primási, Mattyasovszky Kálmán takarék­pénztári ügyész, Csupor István primási főerdőmester, Reviczky Gábor primási főpénztáros, Dóczy Ferenc ipartestületi elnök s az ügyvédi, a kereskedő és ipa­rosvilág sok előkelő tagja. Az ünnepelt parázsszemű nem favágó, de szobaleány­tól tüzet fogott. A gyermekek, amelyek a házasságból származnak, elég rendes arcúak, de — mint hallom — szüleikkel együtt még mindig nincsenek végleg be­fogadva a favágó társaságba ! Vigan húzza a Landlert az egy szál cigány, néha-néha egy kis csárdásra is rágyújt s a favágópárok mindezt keve­sebb lelkesedéssel, mint kötelességtudás­sal utána kopogják; valószinü, hogy mindennek majd csak késő este lesz vége. Elhatároztuk tehát, hogy annyival is inkább felmegyünk a tHerrenhaus«-ba, mivel ott, már az előtte való napon ebédet rendeltünk. A modori turistaegyesület a Herren­haus«-t úriháznak forditotta. E fordítás nem magyaros, de nem is felel meg ez épület rendeltetésének. Mert az épület magyar és helyes elnevezése az lUrak háza.« Semmi egyéb, mint egyszerű erdész­lak az az Urak háza, melyben az er­désznek bormérési engedélye van s joga arra, hogy a touristákat jó pénzért enni­valóval s esetleg szállással lássa el. Szép nyírott íagyal-sövénynyel sze­gélyezett utacska vezet hozzá az erdő­ből. Magaslaton fekszik, de kilátás alig van belőle, mert mindenfelől jól elrejti a rengeteg. Oh, micsoda bölcs emberek is voltak azok a modori városatyák ! Ebben a házacskában ugyanis vagyon egy nagy terem, a teremben köröskörül dagadó pamlagok, a közepén pedi egy nagy kihúzható tölgyfaasztal, kö­rülrakva annyi székkel, ahány tagja van a tanácsnak. Nehéz és könnyű időkben egyaránt itt gyülekezett össze Modor szab. kir. város érdemes tanácsa, hogy kipihenje a mu­nicipium érdekében folytatott nehéz munkájának gondjait. Ürügy akadt bőven : forda kijelölés, favágatás, felülvizsgálat, faátadás, búcsú a Sand-on, vadászat stb. Oh, te esetlen lábú tölgyfaasztal, óh, ti vén, de még mindig elég rugalmas kanapék, óh, ti pompás agancsok ott a falakon; megfakult vadászképek s muskátlis ablakok; óh, te szépen zsongó örökzöld szálerdő, mi minden kedves és profánus mesét tudnátok ti mondani a modori komoly tanácsurakról! Nos, és azok a kedves mézeskalácshá­zikók ott bent Modor városábhn ? Talán még emlékeznek azokra a kemény de­rült téli napokra, amikor a tanácsúr nyakába akasztotta a tarisznyáját, vál­lára vette a puskát s nagykomolyan elindult a >faátadásra.« Valami pajkos koldulóbarát figyelte meg, vagy talán az ördög maga. Bizony, már most nem emlékszem, hogy melyik­től hallottam; elég az hozzá, hogy a gazda még alig fordult be a szőlőhegyek közé vezető mély útba, máris újra nyi­korgott a venyigés kapu — de halkab­ban — s valaki besurrant rajta. Nagy­bajszú kuruc volt-e, tarfejű török, avagy plundrás német ? Ki tudná az most már orannyi esztendő után megmondani. D Kollár Károly és Zsiga Zsigmond kísé­retében jött lakásáról. A mozgalmas s gyönyörűen fejlődő telepen Niedermann József telepigazgató üdvözölte az érkező társaságot. A bankett fél 8 órakor kezdődött. Ad­dig sétálgattak, csevegtek, egy kis időre parázs záporesőben is volt részük, amely rendkívül kellemesen felfrissítette a ne­héz levegőt. Az igen Ízlésesen feldíszí­tett, virágokkal ékes U alakú hármas asztal mellett vagy hetvenen foglaltak helyet; az asztalfőn természetesen az ünnepelt ült. Mellette az ünnepségrendező polgármesterhelyettes és a kir. tanácsos alispán. A lakoma a legvidámabb, legkedélye­sebb hangulatban folyt le, leszámítva, hogy a szónoklatok alatt a búcsú könnyei nem egyszer megcsillantak a meghatott szemekben. A vacsora kifo­gástalanul jó volt, Pál barátunk bandája is kitett magáért. A menükártya pedig a következő : Tok tartármártással. Réce, stíriai kappan. Vegyes saláta. Almásrétes. Parféé. Gyümölcs. A hivatalos város levén a búcsuünnep kezdeményezője, a rendezőség az ünnepi beszéd elmondására dr, Földváry István főügyészt kérte fel. Hézagos feljegyzé­seink, sajnos, nem adhatják vissza a szép beszédet teljes, kiváló eszmei és tartalmi szépségében. Azzal kezdette a szónok, hogy Esz­tergom város közönségének lehetnek ap­róbb fogyatékosságai, hibái, de egy te­kintetben mindég kitűnő volt: a hálaér­zésben mindenki iránt, aki közügyeit ápolta. A szeretetet mindég csak szere­tettel fogadta. A hála és elismerés ho­zott minket is ide. Hogy kifejezést ad­junk nagyrabecsülésünknek, tiszteletünk­nek, szeretetünknek közéletünk egy tevé­keny munkása, egy magas nivóju tanin­tézetünk szellemi vezetője iránt. A ren­dezés fogyatékossága folytán nincs itten ugyan mindenki, aki ide vágyott, mégis hiszi, hogy méltán beszélhet Esztergom egész közönsége nevében. Az ünnepelt tizennyolc hosszú éven át fáradhatlan nagy munkása volt a tan­hogy csörrent a kardja, hogy a válla széles és a szeme tüzes volt, arra a barát (vagy az ördög) jól emlékezik. S odafönn a »Herrenhaus«-ban szól a duda, száll az ének, debreczeni bicskával vághatod a halálbüntetés alatt tilos >tabak«-nak maró füstjét. És ebből a füstből kihallatszik az ólomkupák koco­gása, szép tótlányok kacagása, egy-egy lopott, édes csóknak vérpezsdítő cup­panása! Odahaza, Modor városában a kis mé­zeskalács házikóban pedig (igy mond az ördög, vagy a barát) minden csendes, ajtó-ablak zárva; csak hátul, a kiskertben hallatszik egy-egy kedélyes rikkantás. A Bodri, vagy a Szultán kergeti jókedvében a pulykakakast. Ez se veszi komolyan, csak olykor öblöget egyet-egyet s na­gyokat csap a szárnyával a pajkoskodó Szultán felé. A másik kakas meg, az igazi, felröppen a szemétdombra, megrázza a szárnyait s kinyújtott nyakkai, behunyt szemmel nagyot kukorékol. Nem értek baromfi nyelven, de azt hiszem, azt ku­korékolja most ez a kakas, hogy : kutya van a kertben! . . . Tegnap egy asszony ott a >Herren­hausf-ban azt kérdezte tőlem, hogy mi­revaló az a sok agancs ott a falon. — Ezek, asszonyom, a reciprocitás emlékei! Nagyot nézett reám a szép szemeivel; láttam, hogy nem értett meg. Pedig ugy-e igazam volt ? B. Szabó Mihály.

Next

/
Thumbnails
Contents