Esztergom és Vidéke, 1899

1899-07-02 / 53.szám

es AZ „ESZTERGOMVIDÉKI GAZDASÁGI EGYESÜLET" HIVATALOS LAPJA. Megjelelik Vasárnap és csütörtökön. JELŐFIZETÉSI ÁRAK : Egész évre — — — —- 12 kor. — fii. Fél évre — — — — — 6 kor. — fii. Negyed évre — — — 3 kor. <— fii. Egyes szám ára: 14 fii. Felelős a szerkesztésért: MUNKÁCSY KÁIxMÁNLaptulajdonos kiadókért: DR- PROKOPP GYULASzerkésztőség és kiadóhivatal: (hova a kéziratok, előfizetések, nyiltterek és hirdetések küldendők) Szécttcrtyi-tér, SSO. szánj Kéziratot nem adunk vissza. MS>Balassa Bálint sírja. Esztergom, július I. Nem mutatja jel, nem beszéli el a késő utódoknak emlék, hogy a szerelmes, nyugtalan vérű gyarmati és kékkői báróhoz, az első magyar dalköltőhöz Esztergomnak is van köze. Pedig az a kéz, amely megalkotta >A végek dicséreti «-t, amely megörökítette szépséges Ungnad Kristófné nevét s akinek az Istenes énekekben mindég háborgó, de mély vallásossággal eltelt lelke nyilatkozott meg, az a kéz Kékkő városában tapsikolt ugyon először, de a toll, a fegyver, a lant itt Esztergomban esett ki belőle. És ez itt a föld, amelyet a nagy trubadúr lángoló^ nemes vére megöntözött. És nem mutatja jel, nem beszéli el késő utódoknak emlék, hogy halálában a mienk volt, hogy a török ágyúgolyó itt sújtott le a vérrel jegyzett tizenhatodik század ez egyik érdekesebb alakjára, aki együtt volt büszke főúr s vakmerő kalandor, egyik kezével irta az epedő, lírikus epistolákat a temesvári hős aranyfürtü leánykájához: édes, szemérmetes Losonczy AnikóAz .Esztergom és lile" tárcája. gonfctti'-dalok. Színes pihe módra Egyre szálltának A konfetticskék, e Posta-madarak. Az egyik haragról Hozott levelet, . A másik azt súgta: sSohase szeret!« Én nyugton álltam a Rezgő hárs alatt: Hazudnak ezek a Posta madarak 1 Konfetti-esőben Csókesőre vágyom, Legyen az percre bár, De ne legyen álom. Hulljon a konfetti Édes valóságban, Hulljon a csőkeső, Tapadjon az ajkad Az ajkamra lágyan. * Egy szó, mint száz, nem tart örökké Soha «emmi a nap alatt, Elfogynak még a konfettik is, Mik betarkázták hajadat. Mik gyöngéden tapadtak hozzá, Ugy irigyelve egy a mást, Hogy mindnek ez a selyemsátor Ad enyhe, illatos lakást. hoz, a másikkal pedig barna fürtöket simogatott, megdalolta a lengyel citerás leányt s a gyémántkoronás hercegasszonyokat, csillogott, szerepelt az udvarban, majd sinylett fogságban, kóborolt letörve a lengyel testvérek között, panaszkodott, kacagott, dúskált a jóban, koplalt kenyér nélkül, sziveket keresett verssel és karddal egyaránt. Ő elmúlt, de megmaradtak utánna a dalok, az énekek, amelyeket az ellenséges fegyver nem tudott megsemmisíteni, elpusztítani. Bennök él, megelevenedik és élni fog ez a különös, jellegzetes, érdekes fia korának .. Az irodalomtörténet egyik legelőkelőbb lapja marad az övé •, nem volt lant Csokonáig, Petőfiig, amely melegebben, szenvedélyesebben, szerelmesebben szólott volna az övénél. Nem lesz neve feledve, mig érzés, melegség lesz a magyar szívben ; nem lesz feledve sehol.. . Hát csak Esztergomban legyen ? Olvasom a fővárosi lapokban, hogy odafenn mozgalmat indítottak, körülnéztek s úgy találták, hogy aj mult nevezetes, nagy fiainak csak igen kis része nyugoszsza köztök örök, álomtalan álmát. És a lelkes iroda| lombarátok, az igaz poézis átérzői ; odamutattak a gyarmati és kékkői ; báróra, akinek félszázados porait j nem őrizi, boritja méltó emlék . . . Szózatuk nem volt pusztában el| hangzó szó ; mindjárt meleg visz! hangra talált. > Balassa szive min! dég az országért dobogott, az ország |szivének is dobognia kell érette.* ; És ezt a bájosan megvesztegető okosjkodást teljes jogcímnek találják, hogy magukénak vindikálják a Kri|ván havasa aljáról a nagy halotI tat ... És mert komolyan akarják, szinte látom, mint emelkedik fel a hófehér, szivemblémás kőmau Izoleum, amelyben Anikó lovagját | nem fogja háborgatni többé semmi | sem. ket életükben, vagy halálukban magukénak neveztek ? . . . Nem elég, hogy a főváros — mint a láng a pillangókat — ellentállhatlan erővel húzza, csalja, vonzza magához a szellemi felső tízezret, még a halott nagyokat is elvigye azoktól, akikhez emezek tartoztak, akiElfogynak még a konfettik is És velük együtt fogy a rim; Hullong immár a rózsalevél S a szél süvöltöz odakinn. Ha a rózsaszirma Újból integet S júniusi csillag Járja az eget: E papirkarikák Mit súgnak nekem: Örök gyűlölet, vagy Örök szerelem ? Boldizsár. Az utolsó levelekből. Az cEsztergom és Vidéke« eredeti tárcája. — Ebben az életben én már mindennel végeztem, mindenkivel leszámoltam, nem tartozom senkinek semmivel . . . Nem búcsúzók sirva, hidegen megfontolva lépésemet, egészen nyugodtan halok meg. Oly jói esik majd megválni ettől a szürke ködös világtól, hol minden árny és minden szenny; oly jól esik majd pihenni, nyugodni és nem hallani semmit abból, ami történik a földön idefenn. Megfojt ez az ólmos levegő. Ezek az égen bolyongó fekete fellegek kétségbeejtenek. El, el, messze; szabadulni vágyom, talán nem bűnöm, talán csak szerencsétlenségem ez nekem. Könyörögtem, kértem: rám nem haligattak, kérdéseimre soha nem válaszoltak és most, hogy ajkam véresre harapva a kíntól, hallgatok, meg nem értenek . . . Bűnöm, hogy nincs reményem, nincs bizalmam, nincs hitem, ezért bűnhődni kell, én bűnhődöm, és fizetek nagylelkűen életemmel . . . Hazudni nem tudok, őszintének lenni nem érdemes, mert nem tudok elérni semmit, nem tud megérteni senki . . . Lelkifurdalásom nincsen ; nem érzek semmi fájdalmat, ellenkezőleg nevetni szeretnék, ha tudnék még nevetni, a mint elgondolom, hogy ez a kegyetlen, irgalmatlan > világ* talán mégis csak meg lesz lépetve, talán mégis csak sajnálni fogja, hogy megváltoztattam a sorsot, hogy meghaltam ily fiatalon, mert nem hittek nekem . . . Szemeim lázban égnek, vadul ver a szivem és oly jól esik elgondolni, hogy nemsokára már nem fog fájni semmisem. Kit vádoljak az örökkévaló szine előtt, mivel védjem magam, ha majd vádolni fognak engem? . . Ha majd kérdőre vonnak, hogy miért haltam meg, miért oltottam ki életemet saját kezemmel. Mondjam-e majd akkor, hogy bolyongtam árván, elhagyottan! Mondjam-e, hogy meghaltam, mert zokogtam, hosszú napokon át egyedül . . . Mondjam-e majd, Olvastam e lapok hasábjain a jogos, teljesen helyén való panaszt, hogy városunk közönségének nincs kulturérzéke, nincs fogékonysága, hálaérzése a mult amaz eseményei, ama kimagasló alakjai iránt sem, amely események és szereplők Esztergom nevét csillogó, fényes betűkkel vésték be a történelem márványtábláira. Az első magyar király született itt; itt hajtotta Vajk fejét a szent viz alá : hol a szobor, vagy egy tábla, a mi jelentené ? ... Mi árulja el, hogy már Geyza vezér legszívesebben a mi erdeink balzsamos levegőjét szivta ? . . . Bakats Tamásnak egy szertefoszló képe van csak. Van-e Vitéz János emlékéből egyéb, mint sírkövének a régi templom romjai közül kiböngészett töredékei ? És a kulturérzék hiányára vall, hogy mind e nagy feledékenységet, vagy közömbösséget szegénységünk! kel akarunk menteni. . Nincs olyan | szegénység pedig, amely menthetné. hogy ajkam hányszor haraptam véresre a kintól, mondjam-e, hogy hányszor hajtottam a hideg ablaküvegre forró fejemet, zokogva keservesen. Mondjam-e, hogy küzdöttem, fáradtam céltalanul hiába . . . Mondjam-e, hogy ellentállottam a rossznak, a gonosznak és mégsem hittek nekem, mégsem bíztak bennem . . . Vádoljam-e a társadalmat, az emberiséget, védjem-e magam az ő hibáikkal, mentegessem-e magam az ő gyarlóságaikkal ?! Nem, én nem fogok megtenni mindebből semmit sem !! Nyugodtan íogom majd mondani: — Tudom Uram, bünt követtem el. A mit Te adtál, azt én elvetettem, a büntetést a mit reám mértél, én el nem viseltem. Te tudod, hogy nem viselhettem azt el, Többre tartottak képesnek, mint a menynyit tehettem, erősnek hittek, és én tisztában voltam gyengeségemmel. Jó barátaim elárultak, a kiket szerettem, azok nem törődtek velem, nem hittek nekem és nagy bánatomban nem vigasztalt engem senkisem. Küzdöttem, fáradtam és hiába volt minden! Bocsáss meg nekem, oh Uram ; én meghaltam, mert nagyon szerettem és nagyon sokat szenvedtem. — Igen, csak ennyi lesz az én védelmem, nem fogok vádolni halálomért senkit sem ... Oh, néha szinte sajnálom, hogy meg kell halnom igy, meg nem értve, ifjusá-