Esztergom és Vidéke, 1898

1898-01-27 / 8.szám

VÁROSI ÉS MEGYEI ÉRDEKEINK KÖZLÖNYE. Megjelelik Vasárnap és CSÜtÖPtÖkÖn. Felelős a szerkesztésért: Szerkesztőség és kiadóhivatal: , . MUNKÁCSY K Á b M Á N- (hova a kéziratok, előfizetések, nyiltterek és hirdetések küldendők ELŐFIZETÉSI ARAK : pf^évi?- ~~ - ~~ - ~ — ~~ 3 fít ~ kí' Laptmlajdonos kiadókért: SZCC^epyÍ-tér, 330. Szállj. Ne^íVre kr! D R- PRO KOPP GYULA- Kéziratot nen, aauu, vi^a. ^. A hazafias főkáptalan. Esztergom, január 26. ... És zengtek a hozannák, dobogott a hazafi sziv, szinte má­moros örömben ringatódzott az egész ország, amikor a napilapok fekete betűi egyszer azt a piros hirt hirdették széjjel a világba, hogy a nemzet megkapta, amit régóta kért, sürgettett évtizedeken át ered­ménytelenül, csak biztató Ígéretek­kel kielégítve : t. i. a magyar kato­nai iskolákat. Volt már egyszer ily hasonló láz: a Ludovica-akadémia alapítása­kor, sokáig tartott az s a főpapok, a mágnáscsaládok, akiknek csak módjában állott, azzal igyekeztek hazafias örömüknek kifejezést adni, hogy egymásután alapították az örökös helyeket az újonnan szerve­zett intézetben. Az öröm most sem volt kisebb, kevésbbé tartós, ami azonban ez­úttal elmaradt s amit époly szo­morúan, mint szégyenkezve vagyunk kénytelenek konstatálni, az, hogy az alapítványi helyek alkotására — bár nagy áldozatba nem kerülne — csak a törvényhatóságok és a váro­sok gondoltak, a mágnáscsaládok, a főpapok, a főpapi testületek kö­zül, akik dús jövedelmük mellett meg sem érezték volna, senkinek sem jutott eszébe, hogy a vagyon is kötelez. Azaz, hogy rosszul mondottuk; nem : «senki. > A honvédelmi mi­nisztérium már összeállította az ala­pitványttevők lisztáját, amely azt mutatja, hogy a törvényhatóságokon és városokon kívül mégis akadt három alapitványttevő : két nemesi család és az esztergomi főkáptalan. A mi főkáptalanunk hazafiassága általánosan ismeretes, semmi szük­ség sincs reá, hogy mi felfedezzük azt. Tudjuk, hogy többsége mindég oly férfiakból állott, akiknél Isten után mindjárt a haza következik s j akik mellett a közéjük tévedt más i érzelmű teret nem talált magának. ' A főkáptalan hazafiságát adott j alkalmakkor tettekkel is igyekezett ; demonstrálni s soha nem feledkezett 'meg arról, hogy nagy vagyonához | mérten a hazafias és humanitárius törekvések mindenkori istápolója legyen. S épen ezért amily szomorú megdöbbenéssel konstatáljuk, hogy a nagy vagyonú és hazafiasnak is­mert főpapság ezúttal késik az éji homályban, éppen oly örömünkre szolgál kimondani, hogy mégis az esztergomi főkáptalan kivételével, amely hazafias fáklyájának fényét ezúttal is fennen lobogtatta. | A főkáptalan ez alapítványáról azon­ban még egy más szempontból is csak a legnagyobb elismeréssel szólhatunk. A főpapi testület ugyanis már elkészített alapító levelében kikötötte, hogy az alapítványt < első sorban gazdatisztjeinek jelentkező fiai élvezhessék.* Gondolom, e lapok hasábjain egy ízben — talán ép ez alkalomból — már említve is volt, hogy a mai földesurak kvalifikált, jövedelmükben megcsappant gazdatisztjeiket ma sem 1 tekintik másnak, mint annak idején \ a botos ispánokat, sőt talán még | rosszabbaknak, akiknél elegendő ok | a bizalmatlanságra, a gyanúra, ha | jó kabátot hordanak, gyerekeiket is­j koláztatják, sőt — horrendum dictu |— talán nevelő, vagy nevelőnő is akad a pusztai házban. Es az ily gondolkozás alul ugy a világi, mint az egyházi földesurak körében kevés kivétel van: nekik a gazdatiszt szükséges rossz s ily vélekedés szerint bánnak is vele, elfeledkez­vén arról, hogy végre ezek az em­berek azok, akik ha mindjárt puha kenyeret is esznek, de első sorban működnek közre azon, hogy ők osztrigában, fácánban és rajnai laza­cokban duskálódhassanak. Az esztergomi főkáptalan ebben is dicséretreméltó kivétel. Gazdatiszt­jeihez mindég humánus, elismerő, szinte atyai gondolkozású volt s ily bánásmód azután meg is termi mindég a maga hasznos gyümölcsét. E gondolkozásmód tanúbizonysága az emiitett alapítólevél, amely az alapítványi hely élvezésében a gaz­datisztek fiainak nyújt elsőbbséget. Mindezeknél fogva kedves köte­lességünknek tartottuk, hogy haza­fias főkáptalanunknak a nyilvános­ság nevében e helyütt is őszinte köszönetet mondjunk. b JMerp is lile" tárcája Dóra. — Az íEsztergom és Vidéke* eredeti tárcája. — Éjfélre járt már az idő és még egyik se aludt. Dóra asszony éktelenül hány­kolódott as ágyban, egyszerre azután ki­tört belőle a keserűség : — De jó lett volna lefekvés előtt va­csorázni 1 Teodor ásított egyet, azután mogor­ván dünnyögte: — A kapitalisták ezt meg is szokták cselekedni. Az asszonyka hallgatott egy pillana­tig, azután megszólalt : — Bizony Isten, éhes vagyok. Teodor végigsimitotta a sötétben a felesége haját. — Nincs nagyobb kincs a jó étvágy­nál. — De enni is kellene. — Nem azért él az ember, hogy egyék. Pláne ha nincs mit. Az asszonyka megint forgolódott. A hangjában fojtott szemrehányás reszke­tett, mikor megszólalt : — Próbálhatnál már valamit. A festő az ajkába harapott, azután azután nagyon halk, el-elfuladó hangon mondotta: — Csak egy kevéske türelem még, édes kicsi Dórám . . . Csak amíg a Szerelem herceg elkészül. Majd meglátod, ebből lesz valami. Érzem. Az a zsűri, amely ezt a képet visszautasítani merné, a sa­ját halálos ítéletét mondja ki. Majd meg­látod Dóra. Az aszszony kebléből kitört egy szkep­tikus sóhaj. Kedvetlenül mondotta : — De addig . . . — Mit csináljak ? Hiszen csak ha egy képemre is akadna vevő ! Odaadnám a vászon, meg a festék árában. Idővel ez­reket nyerhetne rajta az a valaki. Hol az ördögbe is marad az az angol, aki ilyenkor jönni szokott. E helyet cég­tábla ajánlatokkal üldöznek. Istenem ! Csak nem festhetek firmatáblákat! In­kább éhen halok. Egy szót se szóltak többé. Dóra asz­szony a feje fölött a párnán Összekul­csolta a két kezét és nyitott szemmel meredt belé az éjszakai sötétségbe. Dél óta nem evett. A feje kissé szédült és valami tárgytalan düh szorította össze a torkát. A szemeiben könyek égtek. Igy feküdt mozdulatlanul, mig valami zsibongás fogta el az egész testét. A fe­keteség, amely körülvette, sürü szürke köddé változott, amelybe elmosódó kör­vonalú alakok mozogtak. Artikulálatlan zúgást hallott olyanformán, mint a tá­volban robogó kocsi dübörgése. Csak j ugy féligmeddig hallotta, mikor a festő í halkan dünnyögte : j — Hát csakugyan olyan nagyon éhes [ vagy Dórám ? * A hatalmas előcsarnok falait csupa ragyogó márványlemez borította. Már­ványból voltak a karcsú, aranyos fejű oszlopok is. A széles lépcsőket süppedő piros szőnyeg takarta, amelyet fényes sárgaréz-rudak szorítottak le. A levegő meleg volt és mámorítóan illatos. A szög­letekben a kettős oszlopok közén és a hófehér márványrácsozat mentén vastag­levelű kaktuszok és sötétzöld pálmák diszlettek. A magaslatból, valami látha­tatlan helyről könyü muzsikaszó hangjai hömpölyögtek alá és az aranypaszo­mántos, fehér frakkos inasok kétrét gör­nyetek Dóra előtt. Dóra nem is tudta, hogyan került ide. Egy kopaszfejü, lángvörös szakállú, igen előkelő és fényes ur jött eléje moso­lyogva. Ezt az urat Dóra azonnal meg­ismerte. A Szerelem herceg volt, akit Teodor festett; a mindig hevülő és min­dig dorbézoló Szerelem herceg, aki gyé­mántos hintóban ragadta el a szegény ember fiiatal asszonyát. Dóra egy kicsit összerázkódott. Mintha a lelkiismeret furdalta volna. De Iste­nem ! elég volt már az éhségből és sze­relemből igazán nem lehet megélni. Mit ér a boldogság, ha mellette didereg és éhen hal az ember! Szerelem herceg odalépett hozzá, mélyen meghajolt előtte és a karját nyújtotta neki. Közben pedig a fülébe suttogott: — Nagyon okosan tetted, hogy eljöt­tél. Minek is nyomorognál te, aki ki­rálynénak vagy teremtve, aki arra szület­tél, hogy hatalmasak heverjenek a lá­baid előtt és hősök viaskodjanak sárká­nyokkal egy mosolyodért. Hisz te vagy a szépség királynője ! Dóra elpirult és szégyenkező tekintet­tel nézett végig kopott egyszerű ruháján, amelynek szövete már zöldbe játszott. A herceg észrevette ezt a tekintetet és még forróbb hangon súgta a fülé­be : — Hogy a ruhád egyszerű, azzal ne törődj. Hát van-e ékesebb szövet, mint a te kibomlott hajad ragyogó palástja, van-e fehérebb hermelin, mint a te vál­lad hava és vannak-e csillogóbb gyé­mántok, mint a te szemeid. Átölelte Dórát és igy mentek az asz­talhoz, amely dúsabban volt terítve minden király asztalánál. Dórának ra­ragyogtak a szemei, mert istenigazában éhes volt. Mohón evett és piros ajkai ugy fürödtek a pezsgőben, mint mikor két rózsaszirom reszket, remeg a forrás napfényes tükrén. És lángolóra fonott a vére, kigyúltak a szemei. A muzsika hangjára rithmiku­san ringatta a fejét. A haja kibomlott és mint egy aranyos zuhatag elborította

Next

/
Thumbnails
Contents