Esztergom és Vidéke, 1898

1898-06-12 / 47.szám

VÁROSI ÉS MEGYEI ÉRDEKEINK KÖZLÖNYE. Megjcleqik Vasárnap és csütörtökön. JSLŐFIZETESI ÁRAK \ Egész évre — — — — 6 frt — kr. Fél évre — — — — — 3 frt — kr. Negyed évre — — — 1 frt 50 kr. Egyes szám ára: 7 kr. Felelős a szerkesztésért: MUNKÁCSY KÁLMÁN­Laptulajdonos kiadókért: DR- PROKOPP GYÜlfA­Szerkesztőség és kiadóhivatal: (hova a kéziratok, előfizetések, nyiltíerek és hirdetések küldendők Széctyerjyi-tér, 830. száiq. Kéziratot nem adunk vissza. Néhány szó a Kovács­patakról. — Levél a szerkesztőhöz. — Esztergom, június II. Igen tisztelt Szerkesztő ur ! Csak természetesnek találom s csak elismeréssel szólhatok becses lapjának arról a nagy érdeklődésé­ről, állandó figyelmességéről, amely­lyel városunk fiatal, illetőleg leendő nyaralótelepe s bájos kiránduló helye iránt viseltetik. Nagyon is méltányolni tudom mind azt az előnyöket, (hiszen elég e tekintet­ben az idén városunkba rándulok megtizszeresesedett számára rámu­tatni,) amelyek ez Isten jókedvéből teremtett szép liget révén közvetve Esztergomra hárulnak. Szeretem, büszke vagyok e helyre én is, de mert igazán szeretem, nemcsak a fényességet keresem benne, hanem az árnyat is ; nemcsak a virágokat látom, de a gyomot is, hogy módo t találjak az árnyak elűzésére, a giz­gaz minél alaposabb kigyomlálására. Nem kételkedem, hogy tisztelt Szer% kesztő úr is a jó szüle szeretetével viseltetik a Kovács-patak iránt, aki nemcsak dicsér, de ha kell ócsárol is s éppen ezért bizonyosra veszem, hogy helyet enged alábbi, legjobb szándékból, éppen a liget minél telje­sebb felvirulása érdekében tett sze­rény megjegyzéseimnek. Hogy az uj igazgatóság, amely egy hajóroncsot kapott örökségbe, teljes buzgalommal, minden lelke­sedéssel, nagy ambícióval látott hozzá awrack tatarozásához, kijaví­tásához, ujjá alkotásához, magam is mint egyik részvényes, nagyon jól tudom, csak abban nem helye­selhetem eljárásukat, hogy minél rövidebb idő alatt, minél nagyobb anyagi eredményt óhajtván produ­kálni, a túlságos filléreskedés politi­káját követik, mivel ha ideig-óráig tetszést aratnak is, útját vágják a jövőben való nagyobb eredmények­nek. Ez a nagy spahrmeiszter-szisztéma megbosszulta magát már a szállo­da-építésnél is. Nem tettek ott egy krajcár felesleges kiadást, házilag verték be az utolsó szeget. S mind­ezért igen megdicsérnők az intéző­séget, ha pl. irodai helyiségről, rak­tárokról volna szó. Ámde a kovácspataki épület hom­lokzata (és mily ízléstelen kivitel!) a »Nyaraló Szálloda* cimet viseli. Ez pedig oly cim, amely a közön­séget több követelményre jogosítja fel, mint pld. a »Hotel garni.« Egy nyaraló szálloda — kaszárnya sty> lusban! Ha magán vállalkozó emel egy ily dísztelen, nem vonzó épü­let, semmi közünk sincs hozzá, de fel kell szólalnunk, ha egy csecse­mőkorát élő vállalat cselekszi meg azt, amelynek tudnia kell, hogy né­hány száz forinttal több befektetés a jövőben uzsorakamatokat hoz, az a néhány tizes pedig, amelyet meg­takarítottak a pallérstyllal, elriaszt egy-két kövér forintocskát. Alkalmunk volt nem egy családdal beszélni, akik azért rándultak le a Kovács-patakhoz, hogy ott lakást keressenek. Olyanok voltak, akik zaj nélkül, magukban, jó levegőn akar­nak eltölteni néhány hetet s szíve­sen áldoznak, ha a pénzük révén kényelmes buen retirot szerezhet­lek. Nos, ezeket a jó kundsehafto­kat mindenkorra elveszítette az uj szálloda. Mert ha már minden tal­palatnyi tér kihasznáíhatása kedveért mellőzték is a társalgó- és olvasó termet, ami az ily szállodákban egyik elemi követelmény, legalább a drága lakásokban erkélyekről, egy tágasabb fedett verandáról kel­lett volna gondoskodni, ahol a ven­dégek esős napon is élvezhetik a levegőt, amelyet drága pénzen fizet­nek meg. Halljuk az ellenvetést: »Hisz, ott a vendéglő !« Igen, de az ily nyaralók részben épp a ven­déglők potpourijától irtóznak leg­jobban, részben az abban való kény­szerű időzés költségeit is felesleg­nek tartják. Az^ pedig igen jól tud­ják, hogyan tisztelik a pincérek az oly vendégeket, akik órákig a ven­déglőben időznek egy csésze kávé, vagy egy pohár sör mellett. A szál­loda vendégeinek érdekében külön­ben a fedett átjáró folyosónak is mielőbb létesülnie kell a fogadótól a vendéglőig. Sok célszerülenség van továbbá a fogadó beosztásában is. Egyetlen íz Mrai és fiié" Ml Virágéi} ek. Hány szép virág hullatja szirmát Rideg magányban, egyedül; A sors kietlen tájra tette, Melyet mindenki elkerül. Illatja van, csodás, megejtő, De senki rája nem akad; Ki járna be egy szál virágért Kopott, szegényes tájakat. S ha akad is, aki letépi, Ha már sokáig várva várt, Akkor sem, aki érdemes rá, Csak aki éppen arra járt . . . Gáspár Kornél. Mantegazza Jirágregéibol" — Az »Esztergom és Vidékc< fordítása. — 5. Mákvirág regéje. A jó Isten sokkal gyakrabban leszáll a földre, mint mi azt hinnők, s hogy mi azt nem vesszük észre, annak két külö­nös oka van. Először, mivel szemeink alkotása olyan, hogy velők a földi dol­gokat megláthatjuk, a természetföíöttie­ket azonban nem ; és másodszor, mivel a jó Isten, kinek azt az ezermiliárdnyi világot, melyet semmiből teremtett, mind kormányoznia kell, sok évszázadok alatt csak egyszer látogathat el egy bolygóra vagy naprendszerbe. Elképzelhetitek te­hát, mikor kerül sor a mi bolygónkra, erre a jelentéktelen, alig lájtható atomra. E nehézségek dacára, melyek sze­meinknek nem engedik meg, hogy a jó Isten látogatását észrevegyék, egyszer újra leszállt körültekinteni, hogy a Föld meg van-e elégedve azzal a soknemű élettel, melyet a már oly messzeségbe tünt teremtés napján rajta szét hin­tett. «SzÍvemből üdvözlöm !» kiáltá eléje a Fold, a mint a jó Isten leszállását észre­vette. «Mely szerencsés szél hozta isteni fenségedet oly sok évszázadok után ha­tártalan birodalmának e jelentéktelen atomjára ?» «Az, hogy szeretném hallani, meg vagy-e elégedve azzal a tömérdek te­remtménynyel, melyekkel szárazfölded felszinét s tengereid mélységét benépe­sitettem ? <Fenség, ha a Sok ugyan annyit je­lentene, mint a Jó, bizonyára nem pa­naszkohatnám, mert a miként a csilla­gászok és a bölcsészek beszédéből hallom, semmiféle más világrészen nem nyüzsög bujább sokaságban az élet, mint raj­tam. » «És az nem tetszik neked ? Nem tesz az téged boldoggá, hogy külsődben és bensődben oly sok lábacska dobogását, oly sok szárnyacska csattogását érzed, oly sok életét, mely körülenyeleg és melenget ?» «Nem tagadom, hogy ez a csiklando­zás néha jól esik s hosszú életem unal­mát néha felderíti; de ez a sok teremt­mény gyakran viseli magát úgy, hogy inkább élősdinek, semmint udvarias ven­dégnek volna nevezhető s ugyancsak gyakran kell vakaróznom, mert az a folytonos ugrándozásuk örökös viszke­tegséget okoz.» A jó Isten szivéből kacagott a Föld­nek ezen a közönséges, nem épen illendő megjegyzésén : «De kedves Földem, hiszen épen a csiklandozás a jó kedvnek első forrása. Jobb' szeretnél talán olyannak lenni, mint a Hold, kiégett tűzhányók hideg salak­jának s megdermedt lávájának, mely a végtelen űrben kering egyetlen egy fű­szál nélkül, mely hűsitené egyetlen egy élő teremtés nélkül, mely kötve volna hozzá ?» «Nem, nem. a világért sem.» «Nos tehát? «Nem magam miatt panaszkodom én, nem a teremtmények sokasága miatt, melyekkel e bolygót benépesitéd, hanem az ő saját érdekükben. Miért kényszeri­tetted őket, hogy egymást falják fel ? Miért nem egyéb az én egész felszinem egy óriási vágóhidnál, a hol a növény­evők a füvet, a húsevők a növényevőket nyelik el s az ember mindent felemészt, mig végül kegyetlen gúnyképen az élő­lények legkisebbiké, a mikrobák, az embert ölik, meg a ki pedig a legna­gyobb ?» E kérdésre a jó Isten nem kacagott, hanem csak szomorúan mosolygott, mint aki egy mélyen alatta állóval beszél, a ki őt nem érti meg. »Látom, hogy te is osztod az embe­rek egyik hibáját; a rövidlátóságot s nem látsz tovább az orrodnál. Nekem a világ valamennyi teremtménye, a legkisebbtől a legnagyobbig, a leggyengébbtől a leg­erősebbig, a legostobábbtól a legoko­sabbig nem más mint szerv, különféle sejtjei egy szervezetnek ; ezek kicserélik nedveiket és erőiket, egyik a másiknak szolgál vele, egyidejűleg ad és kap. A halál csak a kifáradtak elpihenése s bölcsője egy újabb, sarjadzó életnek.« A Föld csóválta a fejét, mintha neki más lenne a véleménye, de szerénység­ből leküzdte ellentmondási vágyát s csak ennyit mert mondani: »De hisz az ember, a kit te vala­mennyi földi teremtmény fölé helyeztél, kinek a világot uralni s mindig boldog­nak lennie kellene, sír és szintén meg­hal, mint a többi élőlény, a kik pedig méltóságra és értelmiségre nézve sokkal alacsonyabb fokon állanak.« slgaz, hogy az ember sir és szintén meghal, de a bölcs a halált nem találja félelmesnek s hogy sírnia kell, annak ő maga az oka. Szabad akart lenni, sza­badon akart választani a jó és rosz kö-

Next

/
Thumbnails
Contents