Esztergom és Vidéke, 1897

1897-03-25 / 24.szám

ESZTERGOM I es VÁEOSI ÉS MEGYEI ÉRDEKEINK KÖZLÖNYE. M^ílj derbik Vasárnap és csütörtököd. jpLŐFIZETÉSI ÁRAK I Egész évre — — — — 6 frt — kr. Fél évre — — — — — 3 frt — kr. Negyed évre — — — 1 frt 50 kr. Egyes szám ára: 7 kr. Felelős a szerkesztésért: MUNKÁCSY KÁLMÁNLaptulajdonos kiadókért: DR. PROKOPP GYULASzerkesztőség és kiadóhivatal: (hova a kéziratok, előfizetések, nyiltterek és hirdetések kfild«ndők) Bottyárj János-ütca, Spanraft"l}áz. •^H Kéziratot nem adunk viasza. HÉ— Kérdések felelet nélkül. Esztergom, március 24, A hizelkedőket szeretik a kicsinyek és nagyok, amig az igazmondóra kigyót-békát kiabálnak Esztergomban épugy, mint az eszkimók között. Okos, sőt a kevésbbé okos emberek is már régen kimondották ezt az egyszerű igazságot, mi is tudjuk, de egy kissé érzékenyek vagyunk. Éppen ezért bizonyos lelkiismereti aggódás szállt meg bennünket, amikor a legutóbbi időben itt-ott olyanféle megjegyzéseket hallottunk, mintha mi kötelességszerű hírlapi kritikáinkban nem egészen az igazságosság palettájáról vett színekkel festegettük volna meg a városnak állás szerint legelső embere, a tisztelt polgármester ur képét. A vádaskodás mindig felelősségteljes és sohasem népszerű és kellemes foglalkozás. A közvádló sohasem kap tapsokat, ha mindjárt például a hódmezővásárhelyi boszorkányokkal szemben tesz is eleget kötelességének, amig a legtöbb ügyvéd azzal tette populárissá nevét, keresetté irodáját, hogy pályája kezdetén habozás nélkül, hangzatos frázisokkal védett mindenkit, — Hosztereket is — ha azok védelemért hozzá fordultak. Emberek vagyunk! Mindazáltal alig hisszük, hogy a jó Isten terhére róná az advocatus diabolinak, amiért a bíbornoki konzisztóriumban a praekonizálandó szentek ügyében felszólal. Mi nem szentek ellenében emeltük fel a szavunkat, akik élete elvész a messzi idők és a hagyományok ködében, hanem mint a nyilványosság orgánuma, egy a nyilványosság terén ma működő férfi ellen, akinek erényei a közérdeknek, az egész város boldogulásának hasznára, vétkei, mulasztásai ugyanannak romlására, stagnálására szolgálnak s akinek tettei a jelenben nagyon tárgyilagosan, nagyon közelről és könyen megitélhetők minden kortárs áltál. Bár megvoltunk győződve arról, hogy kellemetlen és hálátlan kötelességünk teljesítésében lelkiismertesen jártunk el, egy szürke, unalmas délután (hogy az >Esztergomi Lapok* által nekünk imputált rovellisztikus hajlamoknak is eleget tegyünk), elővettük a Városházán történtek krónikáját 1896. január 1., vagyis azóta, hogy módunkban áll a vén palota eseményeit figyelemmel kisérni. Elővettük, figyelmesen böngésztük és bizony újra csak arra a lehangoló konklúzióra jutottunk, hogy azt a bizonyos fotográfiát semmiesetre sem csináltuk a lefényképezett úr hátrányára. Sivár, szomorú, semmi reményt nem nyújtó adatokat tartalmaznak a közelmúlt s a jelen e megbízható krónikái. Kétségtelenné teszik, hogy Maiina Lajos polgármester e tizenöt hó alatt a város érdekében édeskeveset, tehát annak hátrányára ugyananyit cselekedett, a vitális nagy ügyek, amelyek megoldása úgyszólván existenciális kérdésünk, az ő vezetése mellett mind beposványosod-! tak s mindegyiknél nagyon világo-1 san kimutatható, hogy az ő mulasztása, vagy gyengesége, vagy befő- j lyásolhatósága, vagy egyéb fo-' gyatkozása szőtte föléjük a hináros halotti szemfödőt. Mivel terünk többet nem enged, most csak a legfontosabb kérdéseket akarjuk felsorolni egy néhány kérdései kapcsolatban. És ha a polgármester ur kedvező feleletet tud adni csak egy-kettőre is közülük, mi készségesen megyünk Canossába. Ellenkező esetben azonban — bármily kevéssé találkozzék is eljárásunk mások tetszésével — bátrak lessünk jogos és kötelességszerű küzdelmünket ellene minden téren tovább folytatni, mert nem akarunk letenni arról a reményről, hogy előbb vagy utóbb mégis kiszedi a sok gyapotot füléből, vagy kiveszik mások. Menjünk tehát betűrendben : Artézi klít. Mult év április 30-án mondotta ki a közgyűlés, hogy a pénzügyi bizottság az artézi kut előmunkálataira haladéktalanul tegye meg a szükséges intézkedéseket. Kitűzte-e az illető bizottság elnöke ezt a témát haladéktalanul napirendre ? Ha igen, mit határozott ez ügyben a bizottság és mennyiben Az ^Esztergom és Vidéke" tárcája, Légyott hármasban. Irta: Szomaházy István. (Vége.) — Az »EsBtergom és Vidéke* eredeti tárcája. — A propelleren kevesen voltak, néhány borkereskedő vitatkozott a fedélzeten, de Szilágyi hadnagy jól sejtette, hogy Roederné odalenn várakozik a kis hajószalonban. Csakugyan ugy volt; a szép asszony csipkés tavaszi ruhájában, vadrózsás szalmakalapjával újságot olvasott a vörös bársonypuffon. Szilágyi gyorsan kezet csókolt neki és az ajtóból előhúzta a nyugtalanul várakozó főherceget. — Nagyságos asszony, szavallta, engedje, hogy egy jó pajtásomat bemutassam . . . A főherceg illedelmesen meghajolt. — Moharos hadnagy, mondta, a 196. gyalogezredtől . . . Roederné furcsa kepét vágott. — Hát maga mit keres itt ? kérdezte csodálkozva. — Szilágyi hadnagy emiitette, hogy Promontorra hajóznak és mivel amúgy is dolgom akadt a Dunaparton, elhatároztam, hogy együtt utazom magukkal . . . — Szilágyi hadnagy emiitette, hogy Promontorra megyünk ? — Oh csak ugy odavetve mondta, vagyis inkább véletlenül elszólta magát. Akinek egyébként ilyen szép niece-e van, annak nincs mit szégyenkeznie a rokonságával . . . Roederné elpirult kissé, majd jobban szemügyre vette a Szilágyi hadnagy barátját. — És maga már megkapta a tiszti kardbojtot! Hiszen három év előtt még talán a pólyából nézett kifelé a hideg önző világra . . . Moharos hadnagy tekintélyes pose-be vágta magát. — Fiatal arc és vén sziv, mondta komolyan, — maga nem tudja, nagyságos asszony, mi rejtőzik a barna katonaköpeny alatt . . . — S a kedves mamája el tudta bocsátani a legkisebb babáját ? . . . Moharos hadnagy sértődve ült le a kanapéra. — Ahol a kort nem tisztelik, mondta szomorúan, ott jobb, ha tisztességgel visszavonul az ember. A kis hajókerekek e közben vígan lapátolták a szürke Dunát, a kerek ablakocskán át sorjában elmaradoztak a budai hegyek, a parti viskók, a folyam piszkos, mocsaras kiöntései. Husz perc múlva vigan futott be a propeller a biztos promontori révpartra . . . Tereferélve mentek el a korcsmáig, amelyben nyáron katonabanda szokott játszani, s amely most még elhagyatva de már csinos tavaszi jelmezben várta az idetévedő budapestieket. Szilágyi hadnagy idegesen kiabálni kezdett. — Hé korcsmáros, pincérek, csaposlegények . . . A gazda kalaplevéve közeledett. — Mit parancsolnak az uraságok ? — Délre legyen rántott csirke és egy tál! fejes saláta. A csirkéket a legifjabb \ nemzedékből válogassák ki, mert külön-; ben gulyáshussá aprítom a konyhai személyzetet . . . — És egy kis jó .karfiollevest nem parancsolna uraságod ? . . A főherceg megbotránkozva rázta meg a fejét. — Csapláros, mily kérdés ez, hát ki nem parancsolna egy kis jó karfiolle- i vest! Roederné csettintett a nyelvével. — Azon felül legyen omletté, de valami jó befőtt is legyen benne . . . És tréfásan könyörögve tette össze a két kövér kezét : — Aztán szerezzen két savanyu almát, de savanyúak legyenek ám, mint az ecet . . . Lajos főherceg ravaszul csiptete a szemével. — Savanyu alma — hm, hát a nagyságos asszony a savanyu dolgokat szereti ? . . . Roederné pirulva nézte végig a tejfölösszájú hadnagyot. — Kis csacsi, mondta aztán jóakarólag. Mig az ebéd elkészül, sétálni indultak a Dunapartra, melyet fütyörésző mun- j kasok kavicsoltak. Az állomásokon még dolgoztak az ácsok, néhány nagy remorqueurre pedig boros hordókat gurítottak. Eleven élet volt a folyam melyett, a vizről vékony füstfellegek száltak az ég felé, a kis propellerek méltóságos lassúsággal tűntek el a pesti part gyárkéményei között. Túlnan, Tétény felé, a személyvonat döcögött tova lassan a magas vasúti töltésen . . . Szilágyi hadnagy operetté-áriákat fütyörészett, a szép asszony pedig a főherceg karjába kapaszkodva lépdelt óvatosan a kövek és a gerendák között. Szilágyi hadnagy bizonyos buzgalommal adta a jókedvű vasárnapi kirándulót, de mikor a fiatalok kissé előrementek, elfojtott haraggal emelgette a karját a felhőtlen égbolt felé . . . — Hova való maga ? kérdezte Roederné a főhercegtől. — Moharosra, hiszen emiitettem az imént. — És a családja még Moharoson lakik? . . — Persze, az édes apám gazdatiszt a főhercegi uradalomban. — És maga a katonai pályán marad ? — Hogyne — az ötgyermekes családapák nem igen adhatják az első szülöttjüket a kenyérkereső pályákra. És a szép asszony ragyogó szemébe nézve, jókedvűen folytatta : — A katona a legnagyobb ur a föld kerekségén . . . Háborúban a dicső halál,