Esztergom és Vidéke, 1897

1897-02-28 / 17.szám

azon alapszik, hogy az udvarról csatornák segélyével friss levegőt vezet a tervező a kályhák alá, — a megromlottat pedig a falban alulról fölfelé futó, s a tető fölött nyiló aknákkal vezeti el, amelyeken 2 nyílás van; a padlóhoz közelebb fekvő és zsaluval szabályozható a téli, a mennyezethez közel levő pedig a nyári szellőzésre szolgál. Nem találtam azonban elegendő tágasaknak és még kevésbé jól elhelyezetteknek ezen aknákat. Közvetlenül a füstkémény mellé kell azokat tenni, hogy télen azoktól felmelegedve, erősebben működhessenek. Legyenek tágabbak, mert ha ilyenek maradnak, csak az emeletről szivják ki a levegőt, s a földszintről csak kevéssé. De ezen kívül arról is kell gondoskodni, hogy nyáron legalább egy-egy petróleum lámpával is melegithetők legyenek szükség esetén; hisz tudjuk azt, hogy a kémények csak akkor szívnak, ha melegebb bennük a levegő, mint. a szobában, nyáron pedig a fal hűvös, tehát az akna melegítéséről gondoskodni kell. A termek fűtésére a régi kályhák szolgálnának. Ez hiba. — Jól szabályozható és olyan uj köpenyes kályhákra van legalább is a tantermekben szükség, melyeket kívülről lehet táplálni. — Igy elesik a fűtőanyaggal a tanterembe hozott por és piszok, és az ellenőrzés is egységesebb, egyszerűbb. Az illemhelyek elegendő számmal és jó tőzeg-szerkezettel vannak tervezve. Hiba azonban, hogy az ülőkéket a tervező az ablak elé teszi mert igy nagyon szenved a világosság az egész helyiségben; ezen azonban könnyen és egyszerűen lehet áthelyezéssel segíteni. — Még hagyobb hiba azonban az, hogy az emeleti illemhelynél egyáltalán nincsen gondoskodva előszobáról. Ennek okvetlenül lenni kell még akkor is, ha a tőzegrendszer a teljes szagtalanságról kezeskedik is. Végül hagytam az egész épület beosztását. Sajnos, itt nem mondhatok hízelgő véleményt, mert az egész intézetnek legfontosabb termei, a tantermek célszerűtlenül vannak (persze egészségtani szempontból) elhelyezve, mert éppen a ferencrendiek székházától elsötétített traktusra van tervezve a tantermek legnagyobb része, vagyis 10 körül 6, s ez utóbbiak körül is 4 a földszintre esik. Már pedig világos, hogy olyan épület átellenében, amely magasabb az utca szélességénél, elegendő világítás egyenesen képtelenség. Ehhez járul még az ablaknak túlságosan csekély száma is, ami még kedvezőtlenebbé teszi a visszonyokat. Ide, kivált a földszintes részbe valók az igazgatósági helyiség, a szolga és portás lakása, — amelyek megint a tervben a világítás szempontjából legjobb részbe — a Bottyán utcai földszinre helyeznek. Éppen igy a világítás szempontjából igen jó helyre vannak az alig látogatott muzeumok téve, — a folyton teli tantermek pedig a sötét részbe. — A diszterem, a fizikai múzeumra ugyanez áll, ezek helyére — mint jól világított és levegővel körülvett helyekre kellet volna azon termeket tenni, ahol a gyermekek szemüket naponta, órákon át használják. Szerencsétlenül van megválasztva a rajzterem helye is. Egyenesen délnek nézvén ablakai, világítása a déli órákban — a direkt beeső napsugarak miatt túlságos erős lesz. Függönyt pedig még n«m találtak ki idáig olyat, amely a rajzteremnél miaden követelménynek megfelelne. Egyáltalán a beosztásnál nem arra kellett volna nézni, hogy az építészeti, tehát a kívül levő szemlélőre ható dolgok tetszetősek legyenek, hanem igenis arra, hogy a tanulóknak elég világos termeket adjunk, hogy ezek az iskolázás által ugy is nagyon elővett és gyönge szervezetüket ne legyenek kénytelenek még a hiányos világításból származó veszedelemnek is kitenni. Szinte hallom az ellenvetést, hogy hát mondjam meg azt is, hogy kellenne jobban csinálni az egészet! Hát megmondom. Ugy, hogy ne építsük a régi helyére az uj gimnáziumot. Olcsóbban lehetne jobban felállítani másutt, jobb helyen. — És még egyet. Az a város, amely bencéseknek köszöni egy évszázad óta fiainak szellemi és testi nevelését, — az a város, amelyet a jól vesetett főgimnázium tett hiressé a szülők között, — az a város, — amely bencések véghetlen szorgalmából és nagy tudományból száz éve húzza a szellemi és anyagi hasznot — az a város szűkkeblű és gara-| soskodó akkor, midőn e nemes szerzetnek önmaguk iránt önzetlen tagjainak közönséges kényelméről volna szó. —-Az a régi bencés székház elég kiáltó jel! Az erkölcsi kötelesság szava vájjon nem azt parancsolja-e, hogy a gimnázium kérdését együtt oldják meg a bencés-székházéval ? — S ha igen, akkor a megoldás ne itt, a mai, a régi helyen történjék, hanem alkalmas, uj telken. — A tanárok és az intézet közötti szoros kapocs is az együtteség mellett szól a gyakorlatias gondolkodással egyetemben, — mert még megtörténhetik,, hogy ujabb 20 esztendők múlva meg lesz a jól épített uj gimnázium, de nem íesz bencés, aki benne tanítson. Akkor azután az uj épület szemléletekor majd fölsóhajthatunk, hogy : Adtál uram gimnáziumot, de nincs köszönet benne ! Városi közgyűlés. — Január 25. — A csütörtöki közgyűlés eredményével Maiina Lajos ujabb hálára kötelezte le szülővárosa közönségét. Megkomponálta a szakbizottságokat abból az elvből indulva ki, hogy a szakbizottság tagja lehet mindenki a szakemberek kivételével. Megkonponálta ugy, hogy akiktől fél, hogy kimaradásuk esetén kellemetlenkednének vele, akiket bizonyos körökben portálnak, s belevette négy—öt bizottságba ellenben nagyon érdemes, arravaló képviselőköt mellőzött. Pedig téved a polgármester ur abban, hogy a hangos száj, vagy a thujaág mindenre kvalifikál. S különben is maga alatt vigta a fát. Mert reá kellett volna jönni arra, hogy mivel benne produkáló erő és képesség nincs, üdvös lett volna a helyesen összeállított szakbizottságokban olyan támogatókat szerezni, akik vezetni tudták volna őt ugy, hogy neki csak azok eszmeit, tanácsait kellett volna aceptálni s migés sikereket arathatott volna. Ezuttalazonban nem rekriminálunk tovább, mert bízunk benne, hogy a tarthatatlan állapotoknak rövid idő alatt vége szakad. Mint ugyanis a legilletékesebb forrásból értesülünk, a belügyminiszter annyira megelégelte már a városi mizériákat, hogy a kormánybiztos kiküldetését a maga iniciativájából elhatározta s már a személyre nézve is megállapodott. Ez örömhír közlésével átadjuk a szót tudósítónknak : Az ülés elején az elnöklő polgármester néhány szürke szóval megemlékezett Palkovics Károly volt polgármester haláláról, kinek érdemeit jegyzőkönyvbe venni s a jegyzőkönyvi kivonatot özvegyével közöltetni kérte. Indítványát a gyűlés acceptálta. Következtek a szakbizottsági választások. Elnök javaslatára a szavazatszedő bizottságok tagjai lettek : I. A jogügyinél : dr. Földváry István (elnök), Havas Vince, Dóczy Antal. II. A közművelődésinél : dr. Helcz Antal (elnök), dr. Fehér Gyula, Zsiga Zsigmond. III. A pénzügyinél : Kollár Károly (elnök), Bedé József, Horváth Lajos. IV. A gazdaságinál: Rudolf Mihály (elnök), Nozdroviczky Miklós, Némethy Lajos. V. Az építészetinél : Tiefenthal Gyula (elnök), Hittner András, Fekete Pál. VI. A közegészséginél : dr. Weisz Sándor (elnök), Brukner Albert, Strubly Mihály. VII. A kórházinál : dr. Aldory Mór (elnök), dr. Berényi Gyula, Perger Lajos. VIII. A közjótékonyságinál : Barta Tivadar (elnök), Tátus János, Horváth Mihály. IX. Végül a könyvtárinál: dr. Feichtinger Sándor (elnök), Pach Antal és Brutsy János. A választások tartamára a közgyűlés fölfüggesztetett. A bizottságok megkezdették működésüket a különféle hivatalszobákban. Gyorsan beadódtak az ominózus szavazó-cédulák. Egyik-másik képviselő törült rajta egy-két nevet, a legtöbb semmit. Lustaságból, kényelemszeretetből, tudatlanságból, közömbösségből, érdekeltségből, szóval külön— Kicsoda ? Én, Henriette kisasszony ! Vagy talán nem hiszi, hogy szeretem? A leány elpirult. Konyei kiapadtak orcái égő forróságától. Igaz, megőrizte szerető emlékét a szegény Dezsőnek, ki távol övéitől meghalt Ázsiában — de fiatal volt és nem lehetet örökké egyedül, hogy ne csókolja, kezét ne simogassa és ne szeresse senki. Paulin megpróbálta, hogy rábeszélje félig halk suttogással: — Dezső meghalt, ebben már nem lehet kétség. Elég sokáig siratta ön. Elég sokáig volt hü az emlékhez! És azután •— nem akarok mondani semmi rosszat a hallottról, akit nem ismertem — de szabad kételkednem abban, vájjon csakugyan az az ember volt-e, aki Önhöz illenék. Munkásember volt, egész műveletlen ; milyen családi életet nyújthatott volna önnek ? Henriette lehajtotta fejét. — Ah, kiáltott bátorságát vesztve a tanitó, már látom, ön nem szeret engem, csak őt! Jó, hát tudom, mit kell tennem. — Mit, Paulin ur! — Kérem az áthelyezésemet! Henriette megragadta jobbkezét. — Ezt Ön nem fogja megtenni! — Miért nem? — felelte ő, szemét elfordítva. — Nem tenném jól, ha itt maradnék, mikor Önnek az én számomra nincs szive . . . — Nincs szivem az ön számára ? Roszszul teszi, hogy igy beszél. Tudja, hogy jobb érzéssel vagyok ön iránt, mint szabad volna, s hogy boldogtalan lennék, ha ön elhagyna — mint Dezső. Köny szöVött megint szemébe és erős zokogástól hullámzott keble. Paulin magához vonta és lecsókolta könyeit. — Ne sírjon ! Nem bírom nézni, Henrieette, mikor sir. Itt maradok, Még ha nem is szeret, akkor sincs bátorságom hogy elmenjek, s önt soha többé ne lássam. Maradok — halkabban, habozva folytatta, — és később, ha ön egészen bizonyos lett dolgában, — akkor én, — ha megengedi, — megkérdenem édesatyját. — Igen. később — igérem önnek, — boldog leszek, nagyon boldog. S a szeretkezés után való naiv vágytól hajtva, Paulin karjait a maga nyaka köré fonta s odanyújtotta neki ajkát. Tele tűzzel megölelték egymást. Hanem hirtelen fölriasztotta őket egy hátratolt asztal zöreje. Az idegen fölkelt, egy hajtásra kiitta sörét, egy pénzdarabot hajított az asztalra és lassú, bizonytalan lépéssel haladt el a pár mellett, amely átölelve tartotta egymást. Hosszú pillantást vetett reájuk, azután eltávozott. — Csak egy pohár sört ivott, s ugy tántorgott, mintha részeg lenne, szólt a tanitó. — Látta, hogy nézett ránk ? ' Paulin nem felelt, hanem a leány ajakára szorította ajkát, és csókolódzott, és ölelkezett. De pár perc múlva, a leány hirtelen kiragadta magát karjaiból, és Paulin, halott halavány arcának láttára ijedten kiáltott fel: — Mi bajod Henriette? . . . Beteg vagy? — Az az ember, — a koldus, — megismertem a szeméről! Bizonyosan tudom Emlékszem — dadogta. Paulin is elsáppadt. — Ön ismerte ? — Igen azt hiszem legalább, ugy tetszik — nos — hátha ő az ? Nem mondott nevet, de Paulin tudta, kit gondol. Mikor a leány felkelt, hogy az ajtóhoz siessen, visszatartotta. — Henrietté, kérem önt, ne menjen! Ugy érezte, mintha alig kivívott boldogsága szöknék előle, eltűnnék. — Kell, — meg kell néznem, felelt a leány komolyan. És magával vonta a fiatal embert a küszöbre, kezét el nem eresztve, mintha félne, hogy leskelődik reá a csavargó. Hanem az ajtó előtt nem volt senki. Az országúttól jobbra, amerre kutatva jártatták szemöket, hosszú sorokban húzódtak a szunnyadozó házikók. Csak nagy messzeségben, ahol a kék ég beszegte a fehér országutat, ott látták kicsiny, fekete pontot, amely mind messzibbre távolodott . . .