Esztergom és Vidéke, 1897

1897-02-18 / 14.szám

A vízvezeték. Esztergom, február 17. A hercegprímásnak a város iránt érzett jóindulatáról már nem első izben volt alkalmunk meggyőződni. Igy legutóbb is élénk tanújelét szolgáltatja az érdeklődésnek a hercegprímás ama készsége, mely egy uj, tágasabb s az egész város vízszükségletét kielégíteni képes reservoire megépítését helyezte kilátásba. Sajnosán tapasztaltuk, hogy a prímás ezen ujabb nagylelkű adományának kilátásba helyezése sem a városházán, sem pedig azon kivül, a város egészséges ivóvizet nélkülöző képviselői között nem talált a kellő medeg fogadtatásra; — sőt mintha a városházán egy nagy és általános sóhajtás keletkezett volna, a következő szöveggel : »Uram Isten, nem elég a sok gondunk, — most még vízvezetékkel is vesződjünk !< Hát szívesen beismerjük, hogy bizony a városházán most sok fej fő, — nemcsak a farsang kétes örömeinek utóhatásaként, de ama lelkiismeretfurdalás eredményképpen is, hogy hátha akad valaki, aki a homokba dugott orrokhoz tartozó fejeket megkopogatja. De ez nekünk egyszerűen nem imponál. Mi csak pusztán adófizetők s nem városi tisztviselők, — de még csak nem is városatyák, egyszerűen konstatáljuk azt, hogy a hercegprímás hajlandó nekünk vizrezervoirt építtetni s amiközben ezt a nagylelkűséget méltó háládatossággal konstatáljuk, egyszersmind keressük a vizvezetéket, vagy legalább azt, hogy hát már most három hét óta mit tett az érdemes magisztrátus arra, hogy ebből a vízvezetékből legyen is valami ? Es ismét megkapjuk a szokásos feleletet, melynek ellenkezője már szinte megdöbbentő hatással lenne idegeinkre ; — de igy megadással bólintgatjuk a fejünket, megértvén, hogy a szokásos albizottság nemcsak hogy nem tanulmányoz, de a vízvezeték ügyében még eddig egyáltalán semmit sem tett. Tegyük föl, hogy a váci püspöknek támad egy ilyen áldásos gondolata, mint a mi prímásunknak. Hát akkor a« ottani polgármester először is azonnal rendkívüli képviselőtestületi gyűlést hiv össze, melynek tárgya semmi egyéb, mint a püspök rendkívüli adományával szemben a város által tauusitandó hála miképpen való nyilvánításának a megbeszélése. S bizonyos, hogy ez a hálanyilvánitás, amennyiben az ily eljárást a vett jótéteményhez méltónak lehet nevezni, inpozáns és méltó kifejezése lesz a nagylelkű ajándék elismerésének. Mi történt nálunk ? Nem akarunk valótlanságot állítani, tehát fölteszszük, hogy a polgármester ur, amikor a primás ajánlatának a hírét vette, szalonkabátot öltött s miután a hasonló kényelmetlenségen átesett, még másik két tisztviselő urat is maga mellé ültetett, s a >Ferkó* bakraülésével jelképzett I-ső rendű parádé kifejtése mellett a primási palotához hajtatott. Ott valószínűleg elrebegte kis köszöntőjét s egy íélóra múlva már alkalma nyilt a polgármesteri szobában, ingujjban fogadni valamelyik külföldi cég csodálkozó kiküldöttjét. Egyéb ebben az ügyben semmiesetre sem történhetett; mert ha legalább egy monstre — deputáció ment volna a prímáshoz, e körülmény hihetőleg nem kerülte volna ki a figyelmünket. De végre is a hála manapság nem egyéb, mint egy magasabb értelemben vett szertartás s nem tartozik mi reánk, — lévén az a polgármester, egyéb tisztviselő s városi képviselő urak lelkiismeretének külön kérdése. Egészen más értékű reánk nézve az a kérdés, hogy a hercegprímás nagylelkű ajánlatának minket érdeklő része mikor és mi módon reálizáltatik ? Mert bármiféle járvány suhanjon végig az országon, ez a mi darék városunk mindegyiknek megadja a maga 10, 20, 50% adóját. Ha nem is egészben, de nagyrészben a készséges adófizetés okául az egészséges ivóviz hiányát is lehet vennünk. Az indiai pestis valószínűleg fölkeresi Európát is-, Magyarország sok vidékén fog hálás talajra találni, de aligha van az országban még egy másik város, amely alkalmasabb melegágya volna e fekete rémnek, mint Esztergom. Közel egy évtized óta sürgeti már a miniszter a város közcsatornával való elláttását. Annyi bizonyos, hogy ez által városunk egyszerre a ' legegészségessebb talajú hasonló municipiumok sorába emelkedne ; de a 200000 forint kiadás mindenkit elrémít, akinek ez ügybe beleszólása van, — megmaradunk [tehát a Kis Duna kikotrásának testté soha sem válandó igéjie mellettVan azonban bennünk annyi keleti fatalizmus, hogy azt is az államtól és majd csak akkorra várjuk, ha a Dunaszabályozási munkálatok Esztergom alá érnek. De addig is nincs egyébről szó, mint csak annyiról, hogy tegyük az egyik lábunkat a másik elé, hogy lépjünk egyet. És mi nem tesszük meg azt a lépést, hanem mivel az egyik alma az ölünkbe esett, türelmesen várjuk a másikat is ; addig nem eszünk, inkább koplalunk, mert:: »Allah nagy és Mohamed az ő< prófétája U Milyen különös is az, hogy ha a csizmadia rosz bört ád a csizmához senki sem csináltatja nála a lábbelijét, ha a lakatos még jobban elrontja a zárt, ahelyett hogy kijavítaná, mindenki kontárról beszél s dehogy bíznák rá még a tyukketrecnek a reteszét sem. Csak egyszer adjon a pék peszmeg kenyeret — ott hagyják csakhamar s más pékhez járnak a vásárlók. De a városházán, ebben a nagy harangöntő műhelyben 1837 óta egyebet sem tesznek, mint harangot Öntenek. Hol a forma görbe, hol salak az érc, majd hirtelen hűtik, akkor megreped, majd nedvesség kerül hozzá, akkor felhólyagzik ; szóval ötven esztendő óta. nem birták megtanulni a harangöntést. Kérjük már most szeretettel a város érdemes adófizető polgáraitó^ hogy miért alkalmaznak ahhoz a munkához mégis annyi hajdút? Az Jjztep és fiié" tárcája A tekintetes ur. — As ^Esztergom és Vidélte« tárcája. — Izmos, vállas ember volt tekintetes Szalánczi István nemes ur; királyfenyő a sokaságban, ha ment; öblös szavú harang, ha szólott. Kemény dereka, csontjai, szép öreg íeje büszke kincsei ma is a múltnak, mely örömökben futott el töle. Nem igen hagyott valamelyes látható nyomokat rajta marása hatvan évnek; kicsit megnehezedett, annyi. Lustább, megreszkedő a járása, lágyabb a térde, vastag karjaiban petyhüdtebb az izom, s kilobbanóban szemeiből eleven tüze a vérnek. Kopottabb, szürkébb ő rajta minden. Szegényes állapotban vagyon házának tája is, mióta pokol pitvarába került utolsó falusi jószága, S egy ormótlan pesti bérház olcsócska két szobás lakásában húzódott meg. Ha egyedül volna, bánná a tatár. Majd csak végig bujkálná életét valamiképpen holtig. Sohase tudná meg régi gazdag barátai közül egy se, hogy él-e még váljon az öreg Szalánczi Pisti, vagy csendes ember már ő is. Itten van azonban a fia, — meg hűséges kutyája : a vén Jóska legény. Fia, a szép, ifjú Szalánczi László, huszonhat éves, okos becsületes, gyöngéd fiatal ember ; soha se érintette még egyetlen homályos célzással sem a vígságos multat, mely miatt sokat sirt szegény, sápadt édes anyja, a szenvedő asszony. S öreg szolgája Jóska, a jó, az ebhüségü Jóska, ki megosztja vele bukását bánatát, szegénységét, s perel a tejhordó asszonyokkal, ha kevesebb tejet találnak hozni reggelenként vagy egy fél nieszellyel, semmint ő nekik dukál. Körülnézvén a szegényes lakás két kicsi szobájában, melyből mintha kikívánkoznék a régi faragott bútor — sokszor megkapta fejét a keserűség. Ingerülten, haraggal bámult bele a levegőbe, — ellenséget keresett, akibe belekössön, de nem volt senki. László fia a minisztérium valamelyik aktákkal megrakott asztala mellett görnyedt, az öreg Jóska künn dohogott a konyha padkáján, s magában dunyogott valamit a Szalánczi kastély egykori pompájáról, az Isten tudja . . . Megroskadt elé-elériadó keserűségében a tekintetes ur: törpébb lett fél fejjel tőle a nagy szálfa ember, s ilyenkor ugy ült ott összezsugorodva a karosszék mélységében, mint aki fertelmes bűnben találtatott. Idomtalan alakokkal telt meg ősz feje fölött a levegő, — kajla fülű csámpás lidércek Öltögették rá nyelveiket, fügét mutató csepp sátánkák libbentek elé a szegletekből. Szalánczi István hallja a hangjukat is. Vére ugy döngött bár halántékaiban, mint egy-egy pöröly csapás, de halottá őket, s még jobban összezsugorodott. Senki sem oka ennek a mostani nyomorúságnak, csak ő. Nincs akit megvádoljon, — ő szerezte, ő eszi de a fia is koplal mellette, ki jobb sorsot érdemelt volna tőle, az édes apától. »A gazembertől . . .« mormogta maga elé szomorú, lakó hangon az öreg nemes s fölkapta riadva a fejét. Meghallották ? Senki. Szalánczi István önmagának mondja ezt a fekete szót és nem vonja vissza. Maradjon fején a szennyje, megérdemli. Rossz ember volt, Nem hallgatott a feleségére; nem szerette a szenvedő, fehér asszonyt, — iszonyodott a panaszkodásaitól, felingerelte a sírása, a hangja, az arca. Az asszony csupa gyöngéd érzékenység, finom, törékeny virág, meglehetett ijeszteni egy durvább lehellettel, — az ő bivaly vére csupa forradalom és buta laz, mely ütötte, vágta, korbácsolta hatalmas szenvedélyeit a belső rossznak: hajrá ? Komédia az élet markolj bele az édességbe, s ragadd meg habzó gerjedezésében a mámort . .. Mire meghalt a felesége, a szegény, szenvedő asszony, a kastélyt se látogatta meg többé a környékbeli uri asszonyok közül senki. Elmaradtak, elkerülték. — Gonosz híre lett parasztos kalandjainak, beszéltek, suttogtak róluk mindenfelé. Ekkoriban vivott párbajt az alispánnal, ki elűzte házából nejét s válópert indított az asszony ellen. Hajlékony, puha macska volt az asszony, fittyet hányt szemtelen kevélységében az egész vármegyének. Három hónapig lakott a kastélyban. Szalánczi szolgálta, büszke volt rá, — ritka király az, akinek szebb szeretője volt valaha, mint neki, — s azután útra kelt az asszonynyal, másfél esztendeig nem hallott róluk senki. Másfél év múlva egyedül érkezett haza, O hagyta-e faképnél az asszonyt, vagy az szökött meg tőle, — mindebből semmi sem került nyilvánosságra. A vármegyebeli urak csak azt tudták meg, hogy Szalánczi veszedelmesen »úszik«, s hogv nem olyan ember, akivel fenn kellene tartani a régi viszonyt. Sok folt tapad a nevéhez, — kár a fiáért . . . Régi piszkos emlékek, el nem múlók ő tőle soha. Itt leng árnyuk a két szobás pesti lakás szük börtönében, kínlódik vesszőcsapasaik alatt a nagy szálfa ember. Hiába jártatja fejét segedelmen, el vagyon ő tőle zárva még a legnyomorultabb ember utolsó védelme is. Ur Isten, hiszen ha magára volna ! Ha nem lenne fia, akit kímélni kell, egyebet ugy sem adhat neki . . . Nem hurcolná bizony egy napig se tovább húsába vágódó keresztjét a nyomorúságnak, — szétloccsantaná koponyájában a velőt, legalább nem verne többet a szive. Meghalni könnyű. Neki azonban nem szabad. Neve bekerülne az újságokba . . . Nem, nem ! Ne tudjon ő róla senki. Csendben elfeledve, titokban pusztuljon el, este vigyék ki holttestét a szük lakásból és éjjel földeljék el, — ez leszen jó a fiának, ki titokban igy is eleget szenved. Nem mutatja, de érzi az öreg nemes, s ilyenkor ordítani szeretne kínjában. Kétségbeesve, mohón ragaszkodik fiához ; egy nap alatt jóvá szeretné tenni mindazt, amit esztendőkön át vétett. Egy este magához intette vén cselédjét, s az mondta neki öblös, mély hangján, hogy határozott : itt hagyja fiát. — Ne tessen bolondozni tekintetes ur, — dörmögte kedvetlenül az öreg, — hová mennénk, instálom, hová ? — Faluhelyre húzódunk Jóska; megélünk ott is. — Meg ám, szénán .... — Van még pénzünk, fiam, biztatta cselédjét a nemes ur, — elég leszen kettőnknek egy darabig. (Vége lcöv.) Abonyi Árpád,