Esztergom és Vidéke, 1897

1897-02-14 / 13.szám

nek a városi tanügyi adóminisztratiójában legilletékesebb szava és tanácsa lehet, másrészt meg abból az egyszerű okból, hogy igy az esetleges államsegélyhez könnyebben juthassanak. De nálunk az elbizakodottság ily tekinteteknek tért nem enged, sokkal tulhajtottabb az önbizalom, semhogy a kir. tanfelügyelő tanácsára és pártfogására szorulnának, — pedig nagyon sok esetben áldását élvezhetnék. A múltban példul egy földmivesiskola felállítását állami uton szorgalmazta Bartal Rezső, csupán helyiséget kért hozzá. Mi lett belőle ? Valamint sok más életrevaló törekvésből : semmi, mert rá sem hederittek. Most ismét küszöbön áll a kérdés megoldása, melyet miniszteri rendelettel reánk oktrojálnak, — de már nagyobb költségvetéssel mint azelőtt. Tehát helyes volt-e az akkori indítványt mellőzni r Őszinte sajnálattal veszünk tudomást Bartal Rezső távozásáról s midőn fáradozásaiért hálás köszönettel adózunk, nem kívánhatunk egyebet mint azt, hogy távoztával helyét hozzá hasonló tevékenységű tanfelügyelővel töltsék be és akkor tanügyünk további felvirágozására joggal száitmhatunk. Őrszem. Városi közgyűlés. — Február II. — A csütörtöki városi közgyűlésen a képviselők elég nagy számban jelentek meg, bár nem oly nagy számban, mint azt a napirenden levő fontos kérdések után elvártuk volna. S a megjelentek között is sokan voltak, akiket nem a megkapott tárgysorozat csalt fel a tanácsterembe, hanem egy általánosan elterjedt hir, amely a közgyűlés folyamára nagyobb szabású szenzációt helyezett kilátásba. A szenzáció, amely elé több városi tisztviselő nagy aggodalommal nézett, elmaradt s a közgyűlésnek csak olyan unalmas, szürke, zavaros képe volt, mint a városházi közgyűléseknek rendesen. A gimnázium, a reáliskola s a Lőrinc-utca régóta vajúdó ügyében mégis történt egy egy lépés, ha mindjárt bizonytalan gyermeklépés is s ennek kierőszakolása is vajmi nehezen sikerült. Már most a város minden jó polgárának igyekezni kell azon, hogy ez a lépéske megint hosszú időre ne az első és utolsó lépés maradjon s ha szép szóval nem lehet, továbbra is erőszakolni kell a folytatólagos lépéseket. Félünk azonban, hogy kevés ilyetén , gondolkozású polgárunk fog akadni, legalább megdöbbentő, cinikus közönyt tapasztaltunk csütörtökön is a város vitális érdekei iránt. Érdemleges felszólalást alig hallottunk, a néhány szónok legfeljebb jelentékeny külsőségeken nyargalt, anélkül, hogy fáradságot vett volna magának az ügyek meritumába is belebocsátkozni. Meghozták volna teljes lelki nyugalommal a legképtelenebb határozatokat, ha nem akad mégis egy-két férfiú, aki irányt adva megóvja a nagyobb blamageoktól a tisatett képviselőtestületet, amely megszokta, hogy mások gondolkozzanak helyette s kényelemszeretetében vakon acceptál minden elfoghatatónak látszó bár magában véve abszurd ideát. Hogy a tárgyak, a fontos tárgyak kellőképen előkészítve lettek volna, arról természetesen szó ezúttal sem volt s az elnök megelégedett azzal, hogy a pénzügyi bizottság eszmecseréjét azon nyersen odadobta a zöld asztalra s minden igyekezete odaterjedt, hogy minél gyossabban átcsengetyüzhessen a sok Scylla és Charibdis között. S bár a propozicióit .leszavazták, teljes megelégedéssel trónolt továbbra is székében; hiszen a tárgysorozat egy-egy ponttal mégis csak megfogyott. Nem kételkedünk, szívesen belenyugodott volna abba is, hogy az összes tárgyakban való határozathozatalt február 25-ikére halasszák, hogy igy tizennégy napra újra frei gavallér legyen. Egyetlen irányban tanúsított élelmességet és buzgó törekvést: kibújni mindig minden felelősség alul. Külön ki kell emelnünk azt az igazán botrányos indolenciát, amelyet a 200,000 forintos kölcsön égetően sürgős ügyénél tapasztaltuk. Határozathozatalt akartak provokálni s még csak csak érdemesnek sem találták pókhálópiszkos aktacsomagaikból kihalászni azokat az okmányokat, amelyek hiánya miatt a belügyminiszter a kölcsön felvételének megerősitésétmegtagadta s amelyek hiánya — határozathozatal esetén — hónapokra terjedhető ujabb elodázást okozhatott volna. S mikor számon kérték tőlük ezt a mulasztást, még ők berzenkedtek. Az utolsó pontnál dr. Helcz valamint dr. Földváry bőven kioktatták a polgármestert hogy a közgyűlés csak nyilvános ülésben határozhat, vagy választhat, hogy a jelenlevők választanak és határoznak s az efféle újmódi választási formát, milyet az elnök ur kieszelt és javaslatba hozott a törvény nem ismer és megnem enged. Az elnök ur csak egyet mosolygott és nem vette észre, hogy ilyen blamázsnak még egy falusi birót sem szabadna érni az elnöki székben. Miféle megnyugvással szavazhat meg a képviselőtestület a polgármester vezetésére százezreket ? ! A bizottságok választási módjára különben igen élénk vita támadt Brntsy János úgy vélekedett hogy egészen a véletlenre nem lehet hagyni a bizottságok alakítását, mert a szakértelem más-más helyen érvényesül jobban és mindenkit a maga helyére kell állítani. Dr. Földváry pártolta Brutsy véleményét, de azt ajánlja, hogy ugy mint edig tapintatosan össze kell egyeztetni a kívánalmakat s mindenki abba bizottságbajusson, a hol dolgozni tud is és akar is. Egyes bizottságokat azonban lehet szavazatlapokkal választani is. Bódy Bódog minden bizottságot szavazatlapokkal kivánt választani, dr. Weisz Sándor szintén ily értelemben nyilatkozott s bizik a közgyűlésben, hogy minden melléktekintetek nélkül, mindenkit képességei és munkakedve szerint fog a bízottságokba elhelyezni. Végül oly zűr-zavar támadt, hogy senki sem tudta már tulajdonképpen mi legyen, — legkevésbé az elnöklő polgármester, aki egész kedélyesen feloszlatta a közgyűlést és dr. Feichtinger harsány kérdésére, hogy mi hát a határozat ? mosolyogva adós maradt a felelettel. No ha még ezt a kérdést is össze zavarják és nem alakítják meg helyesen a bizottságokat, vagy ebbe is politikát kevernek, akkor azután igazán befellegzett és mi is azt mondjuk jöjjön a kormánybiztos! Egy kis jóakarattal, tapintattal ezt az egész kérdést el lehetett volna kerülni, amint eddig ismeretlen volt. Minden jobb érzésű ember bizonyára megbotránkozva távozott a közgyűlésről, amelyről részletes tudósításunk itt következik : A napirend előtt. A napirend megkezdése előtt az elnöklő polgármester bejelentette, hogy a körünkben időző hercegprimás pénteken ünnepli hatvanötödik születésnapját, miért is indítványba hozza, hogy déli tizenkét órakor a tanács tagjaiból s az azokhoz önként csatlakozó képviselőkből álló küldöttség tisztelegjen az egyházfőnél, hogy a város jó kivánatait tolmácsolja. Javaslatát természetesen acceptálták. A napirend előtt fölszólalt Pach Antal, meginterpellálva a polgármestert, vájjon van-e tudomása arról a méltatlan hírlapi támadásról, amely a város egyik derék tisztviselőjét: a mérnököt érte s ha igen, mily módon adhatna a közgyűlés a megtámadottnak elégtételt. Maiina Lajos bejelentette, hogy a mérnök a cikk megjelenése után azonnal fegyelmi vizsgálatot kért maga ellen, amelyet ő azonban — kellő ok hiány — el nem rendelt. Az egész támadás különben oly kaliberű, hogy nem érdemes foglalkozni vele. Szervezési szabályok. Következik a napirend. A főjegyző fölolvassa azokat a módosításokat, amelyeket a belügyminiszter a városi szervezési szabályrendeletben keresztülvinni meghagyott s amelyeket annak idején lapunkban részletesen ismertettünk. A kivánt módositások megtétettek, csak néhánynak elhagyása iránt fognak kérvényezni a belügyminiszternél. minden. Marcel bántó, hallgatag, igazságtalan, heveskedő lett. Nem tudott belenyugodni boldogságának megsemmisültébe s halálra gyötörte az asszonyt. Folytonosan gonoszságokat, kajánságokat gondolt ki. Nem engedte néha, hogy Louise elmenjen hazulról. Máskor meg, ha az asszony hazajött, ugy vallatta, mint valami biró, hogy hol járt, mit csinált. Utána járogatott s mivel semmit sem talált, gyanúsítani kezdte azokat, akikhez Louise járt. Ki tudja, gondola magában, nem fog-e ő mindennap kezet a vetélytársával ? Vájjon nem barátja-e, talán a legjobb barátja? Összeharagu-\ dott mindenkivel. A ház üres lett. Nem járt már hozzájok senki. A külön-szobáját, mint mondta volt, megtartotta. Sohasem csókolta meg Louiset. Soha egy kedves szót nem mondott neki. Hetekig voltak ugy, hogy egy szót sem váltottak. De fájdalma egyre nagyobb boszszura serkentette Marcelt. Szeretőket tartott. Tüntetett velők. Sőt külön megfizette őket, hogy leveleket írogassanak neki, melyeket aztán széjjelhagyott, itt is, ott is. Egész éjszakára maradt oda. Nyilvánosan udvarolt a kétes állású hölgyeknek színházban, lóversenyeken, és névtelen levelekben értesítette mindezekről Louiset. Louise gyöngélkedő asszony volt. Ez a gyötrelmes élet végkép leverte. Marcel észrevette ezt, és csak folytatta . . . Az asszony néha megkisérlette a panaszt, Marcel nem felelt rá. Ha aztán Louise nem tágított, ő merően a szemébe nézett és lassan szótagolva, azt monda : — Ugy cselekszem, amint jónak látom . . . Ha nem tetszik, ott az ajtó. Louise nem mert kikelni. Különben sem lett volna hozzá ereje. Minden szóváltás elbágyasztotta. Igy éltek tiz esztendeig. Marcel könyörtelen volt, Louise türt és egyre gyöngébb lett. Alig hagyta már el a szobát is, Egyszer aztán föl sem kelt többé. Halálán volt. Mikor a pap elment,, magához intette Marcelt és azt rebegte : — Bocsáss meg . . , ha fájdalmat okoztam neked . . . tudtomon kivül történt . . . Ez a rimákodás az első pillanatban meghatotta Marcelt. De miért hazudik ? Miért ez a képmutatás még a végső percben is ? Nem felelt. Louise újra szólt: — Csókolj meg . . . Marcel közel volt hozzá, hogy megbocsátó karokkal ölelje magához. Nem tudta megtenni, emlékei ostromolták. Hidegen csókolta meg a haját. Louise meghalt. * Marcelnek ez a halál olyan fájdalmat okozott, amilyet nem várt. Csak most érezte, hogy Louise olyan kötelékekkel volt a szivéhez nőve, melyekről neki eddig tudomása sem volt. Nem szerelem ez, mondogatá magában, csak a megszokás, vagy talán a hála érzete az első idők boldog óráiért. De bántani kezdte a lelkiismeret. Valójában ő ölte meg azt az asszonyt lassankint. Nem nagyon is rettentően büntette-e meg egy percnek a botlásáért ? Azután, minthogy a bűnös jelenléte nem ujitotta fel többé szivének titkos fájdalmát, eszébe jutott a Louise bájos volta, szépsége, kedvessége, Mindezt ő megvetette, eldobta volt. És most sajnálta az elvesztett csókokat, a szerelem és öröm nélkül való hosszú tiz esztendőt. Boldogtalan volt, elkeseredett. Magányba zárkózott, nem érintkezett senkivel. Egy reggel azonban, amint azzal az orvossal találkozott, aki Louist gyógyította, aki régi jó barátja volt és gyermekkorától fogva ismerte Louiset: kedve támadt beszélgetni vele ő róla, s meghívta ebédre. Amint asztalhoz ültek, dicsérni kezdték az elhunytat. Az orvos ki nem fogyott a magasztalásból. És mialatt evett, a meggyőződés hangján monda: — Nem is tudja, hogy mennyire szerette önt az az asszony! Sohasem fogom elfelejteni azt az estét, mikor az inassal sürgősen hivatott . . . Tizenegytizenkét éve lehet . . . Sietve jöttem el hozzá . . . Fuldoklott. De valahogy mégis kibírta mondani ezeket: >Itt fáj, doktor ur, itt, a mellem . . . De nem akarom, hogy Marcel megtudja . . . Nem sokára haza jön a színházból . . . A hátsó kis ajtón menjen ki, hogy meg ne lássa . . .« Sikerült megenyhítenem s ő csöndesen elaludt. Én pedig csakugyan a hátsó ajtón osontam ki, lopva, mint valami tolvaj . . . De ni, mi baja ? Beteg ? Marcel félig fölemelkedve, körmeit görcsösen belevájva az abroszba, olyan tekintettel nézett az orvosra, melyben az őrület fénylett. Ajka rángatózott. Rekedt hangon kezdett dadogni: — Hát ön volt az az ember ? . . . Ön, az orvosa! ... És Louise aludt, igazán aludt . . . Aludt . . .