Esztergom és Vidéke, 1897

1897-12-25 / 102.szám

Tudta a leány, kit keres, talán csak abban bizott, hogy ki nem mondja. Sokáig nem tudott szólani, némán néztek farkasszemet. A merev nézésben kifáradt a leány szeme, egyszerre meg is nedvesedett. Valami égni, perzselni kezdett a szivében, egy megnyilt infernum. Elforditotta a fejét, meg is hajtotta, ugy tagolta halkan, kinos erőlködéssel: — Es azt hitte, hogy valamit megőriztem tőle ! Azt hitte, hogy van valami titkom maga előtt? Béla, rettenetesen megalázott! Csókot érzett a kezén, valami melegséget is mintha könnycseppek volnának, de bizonyos nem volt semmiről. Csak egy szót hallott egyre, halkan, erősbödve, zúgva, fenyegetve: „öt!" . . . Talán csak álom volt minden, rossz, nehéz, gonosz álom, mint az a hajdani . . . Derűs, könnyű átlátszó őszi napok jöttek a forró, emésztő, fojtó nyári éjszakákra és ők nap-nap után mosolyogva, felüdülve, mohó kéjjel szívták a megtisztult, enyhe levegőt a fehér szoba ablakában sokáig.

4 Sokáig, amig egy napon be nem köszöntött a november. Egész nap esett idegessé tevő, komor egyhangúsággal, hideg volt a szobácskában és már délután öt órakor sötét. Es ebben a sötétségben újra felszikrázott a fénytelen férfiszem. Amint kéz a kézben, szemben állottak ott az ablakmélyedésben, egyszerre hirtelen, szinte erőszakosan visszahúzódott a férfi. Es rekedten, lázasan kezdett beszélni : — Bocsásson meg, Klára! Maga nem tehet róla, maga nem oka semminek . . . Nem csalt meg, nem hitegetett; — én voltam vak. Vak és képzelődő . . . Sokat megtanultam a könyveimből, csak az életismeretet nem. Sem az élet, sem a sziv ismeretét. Ez az én vétkem, ez a bünhüdésem is. Hát bocssáson meg, Klára! . . . De azokban a foliánsokban nem találtam nyomára annak, hogy az első szerelem — örök szerelem. — A gyermekek tudják, a filozófusok nem. Sok kinos éjszaka után félredobtam a könyveket és a gyermekektől tanultam. Késő, de megtanultam. Es maga is, maga is félreértette a szivét. Mert az „első" emléke is eltűnik egy időre, mint a forrás a hegyekben. Eltűnik, hogy annál hatalmasabban, megerősödve zúgjon később elő . . . Sohase voltunk, most sem vagyunk magunk ! Nem, Klára ! A harmadik mindég itt van mellettünk . . . Most is. érzem, látom ... Es vele megküzdeni mindég gyönge leszek . . . Klára megborzadva, félelmesen kinyílt szemmel, félőrülten vágott közbe : — Halgasson Béla, halgasson ! . . . • Eldobhat, ha akar, megölhet, ha akar, de igy sértegetni hóhérság . . . A férfi lesütötte tekintetét a leány égő szeme előtt, egyszerre csendes lett, meggörnyedt és alázatos: — Hát igazán szeret Klára ? Olyan volt a leány szeme, mint egy haldokló őzikéé. Szomorúan, de nagyon határozottan mondta: — El fogja még hinni! Csókkal, öleléssel váltak el, összefogózva mentek egészen a ház kapujáig. Szeny es, sáros volt odakünn az utca, az iszonyúan monoton esőcsepegés még mindég tartott. A járókelők úgy suhantak egymásután, mintha fekete, nyomorék kisértetalakok kegetődznének. A férfi megrázkódott, a leány karja önkénytelenül lefejlett a válláról. — Nem tudok hinni, súgta és elrohant Klára lassú, nagyon lassú léptekben ment vissza a szobájába. Nem reszketett, nyugodt volt, egyszer mosolygott is. Leült a karszékbe, hátradőlt, szemét lehunyta, karját összefonta. Talán nem is gondolkozott. Csak nagysokára vette észre, hogy a cseléd levelet tett a kezébe. Tőle volt. Úgy tetszett neki, amint forgatta, mintha úgy zizegne, mint az őszi avar. Csodálatosképen a homályban is, amelybe csak a függönyök nagy fehérsége világított, el tudta olvasni: Őrült voltam, bocsásson meg, különben igazán megőrülök. Hiszen a boldogság is megzavarhatja az ember fejét, nemcsak a fájdalom . . . Vessen meg, kínozzon meg, csak ne űzzön el . . . Es most én esküszöm, hogy a multat soha többé nem féltem, soha többé nem említem. Édes Klára, egy óra múlva ott leszek . . . A levél a leány ölébe hullott, két keze is utánna. Es újra mosolygott, az aranyos angyalkákra nézett odafenn a szoba menyezetén, a fejét csendesen ingatva súgta maga elé : — „Soha többé." Tudom, tudom ! Csak holnap, holnapután, mindennap . . . Az óra ütött valamit. — Fél óra múlva itt lesz ! — és felugrott. Megcsókolta a levél minden betűjét, majd csendesen betette szobája ajtaját . . . HL Ott volt a férfi félóránál előbb. Óvatosan nyittott be a betett ajtón, odabenn égett már a kis éjjeli lámpa. Es mintha a fehér ágyon nagy kiterjesztett szárnyú fehér pillangó pihent volna. Klára volt fehérben. Csak a homlokán egy piros csepp. A revolver ugyanaz volt most is; csak a leány keze erősebb, biztosabb, mint volt a gyermeké. A szivén kicsike papírlap négy szóval : — Hát most már hiszesz ? Munkácsy Kálmán. Tévedésre figyelmessé tétetvén, a bölcs magába merül, a ravasz kifogást keres, a bolond pedig szépítgeti. * Valódi nagyság csak az, aki más nagyságot meg tud tűrni maga mellett. Nemcsak a hitnek, hanem a hitetlenségnek is Vannak mártírjai. üsgysia világossági Sötét szomorújáték néhány pislogásban. Goethe titán szabadon irta: KANÓTH. SZEMÉLYEK: Egy berúgott úr. Petróleum-lámpa. Gazolin-lámpa. Holdvilág. Színhely: Marosi-sarka. Idő: 10—11 óra. UV : (Amint a Muzsikház mellett bekanyarodik.) Az árgyélusát! Hát ez meg micsoda? Holdvilág a Marosi körül! (Közelebb érve.) Nem a', három lámpa; de bizony kettő. (A lámpás alá ér.) De bizony csak egy. Mi a csoda ütött ebbe a városba, hogy már az ember sötétben sem járhat! (Elkomolyodik.) Romlik a világ; pusztulnak az erkölcsök ! Oh, hol vannak azok a szép idők, mikor ilyentájban összeakadtunk a bakterrel! Es mi tudtuk, hogy ő a bakter, de ő csak azt tudta, hogy mi be vagyunk rúgva. (Elkeseredve.) Nem és százszor nem. Maradjunk a régiben. (Felemeli a botját és czéloz) Pusztulj, szemet szúró terjesztője a teljesen fölösleges világosságnak ! (A botot felhajítja a lámpa felé, de megcsúszik s a bottal egy időben esik földre.) Gazolin-lámpa: (Az izgatottságtól reszkető fénynyel.) A beste lelke, majd hogy eltalált. * Petroleum-lámpa: Mi baj tisztelt uram? Gazolin-lámpa: Mi köze hozzá! Petroleum-lámpa : No no, kérem csak hátrább az agarakkal. Sajnálkozni csak szabad! Gazolin-lámpa (Mérgesen lobogva.) Igen is nem szabad. Ami az én bajom, az az enyim. A.mi pedig az enyém, abba senkinek semmi beleszólása . . . Petróleum-lámpa: Dé kérem szeretettel! Gazolin-lámpa: Hallgasson, most én beszélek! No' ilyen szép város ez a maguké. Sok instancia, szószaporítás és tintafogyasztás után meghívnak ide, hogy egy kis jóravaló világosságban legyen részük s alig hogy itt vagyok, máris merényletet intéz ellenem az a sehonnai részeg fráter! Petroleum-lámpa : De hiszen ő kolléga ! Gazolin-lámpa: (Csodálkozva.) Hogyan ? Petroleum-lámpa: Hát ... ő is illuminálva van! Gazolin-lámpa:' Kikérem az ilyen rosz vicceket! Valóban megérdemelné ez a város, hogy Acetylént kapjon. Petroleum-lámpa: (naivul.) Mi az az Acetylen ? Gazolin-lámpa: (felháborodva.) Szerencsétlen kisvárosi elmaradottság! Acetylen, az egy olyan világító anyag, amely néha füstöl, néha világit is, de állandóan sohasem füstöl, se nem világit. Úr: (még mindig fekve.) Valljon, hova esett a botom ? Ettől a ménkű nagy világosságtól . . . Hehehe . . . vagy tán a ... a jó borocskától . . . (

tel

J

es elismeréssel.) Micsoda felséges boruk is van azoknak a kujon . . . Gazolin-lámpa : (aggodalmasan pislogva a berúgott úrra.) Megint a botját keresi. Hogy a kormánybiztos üssön belé! Még utóbb is belémköt a pernahajder. Petróleum-lámpa : Ne tessék tartani semmitől. A bot ideugrott, az én világító körömbe. Itt meg nem találja reggelig. Úr: Vigye az ördög a botot! A fő, hogy a kapu kulcsom meg van. (Azon vízszintes helyzetben keresi a zsebeit.) De hol is van csak a kapukulcsom? Gazolin-lámpa : Már most meg a kapukulcsot akarja hozzám vágni! Hogy a . . . Jaj, csak valahonnan egy rendőr jönne ! Petroleum-lámpa : (gúnyos részvéttel.) Hm. Meglátszik, hogy a tisztelt kolléga nem régen van nálunk! Gazolin-lámpa : (csodálkozva, de mindig bizonyos fennsőbbséggei.) Hogyhogy ? Petróleum-lámpa: Hát nálunk az a szokás, hogy este, a mint 11 óra van, már mindenki alszik. Gazolin-lámpa : A rendőrség is ? Petroleum-lámpa: Persze, hogy persze. Szegényeknek nappal annyi a dolguk . . . Gazolin-lámpa : Nos és a tolvajok? . . . Petroleum-lámpa: Azoknak is aludni kellene . . . Gazolin-lámpa : Igen ám, de ha nem alusznak ? Petróleum-lámpa: Az az ő bajuk; ilyesmibe a rendőrség elvből nem avatkozik. Utóvégre is tisztelni kell az egyéni szabadságot! . . . JJr : (

m

ég mindig vízszintesen ; megtalálja a kapukulcsot.) Végre. No most már nyugodtan alhatom (fel akar kelni, de nem bir, mert a kabátja csücskére térdelt.) Mi az Ördög . . . No, no . . . ne izéljen! (Megrémül.) Szent Habakuk, mi esett velem. Megütött a guta, nem birok fölkelni, végem van ! (Eldől, belefordul a csatornába s jóizüen elalszik.) Holdvilág : (megjelenik a szinen ; ettől a petróleumlámpa szokás szerint elalszik.) Valljon ! mely szokatlan lárma és oktalanul ver| sengő világosság ez, az én kedves ós csendes Esztergom szab. kir. és rendezett tanácsú városom változatlan falai között, este 11 Órakor ? (a gazolin-lámpához fordulva.) Ki vagy te vakmerő idegen, ki nem respektálva a komáromi kalendárjomot s a szellemek óráját 60 perczczel megelőzőleg, az én jelenlétemben világítani mersz ? Gazolin-lámpa: (meghökkenve.) A tekintetes tanács rendeletéből. . . Holdvilág: (mérgesen.) Hazudsz ! A tanács Esztergomban soha sem volt barátja semmiféle világosságnak; — az enyémet is csak csillagászati szempontból kénytelen tűrni. Rögtön el fogsz aludni; — parancsolom! Gazolin-lámpa: Jól van no! (elalszik.) (Függöny.) Semmi sem oly fenséges, vagy nevetséges, amire a szerelem képes ne volna. * A nő bukása olyan, mint a gyászruha. Elkészül az első huszonnégy óra alatt. * Sohasem tudnám megbocsátani a barátomnak, ha szívességet tenne nekem. Poros az országút... barna felhő támad... i. Vígan ballag Péter, semmi baja, gondja Van aki felezze, de az meg nem toldja Széles jókedvében nagyokat füttyentett Ünnepi dalával felveri a csendet. Tul az erdőségen akadt egy kis dolga, Most haza vezérli az Isten jóvolta. Nem tér ő meg soha ... ma sem . . . üres kézzel De otthon is várják csókkal és beszéddel. Duzzadt a tarisznya, sok minden van benne: Kaláris, főkötő aranynyal beszegve, Legalján kis bölcső, ugy adta a bábos . . . Még csak ez hiányzik a nagy boldogsághoz . . . Izzadt homlokára árnyat vet az erdő Ez temette öt el, e tenyérnyi felhő Hivja, hívogatja az az édes zsongás S elfeledte Péter otthonát, — mint sok más. — Leült, hol a fenyves egész kört beárnyal Boldogságát zengte sok ezer madárdal. Hol az eget nézte, hol a falu tornyát: Melyik drágább néki ? Ez okozta gondját . . . Vidám ifjúsága tarka-barka képe, Miként a varázslat megújul lelkébe . . . Hogy elnézzen rajt', a szellőbe nem várja, Ősz haját pajkosan szeme közé vágja. — Mig e varázsképet újból elővette, Megszólal a kakuk jókedvűn felette. «Meddig élek?» —kérdi— «tudod-e jövendőm?* Egyet szól a madár s átsuhan az erdőn. — Nyomja már a pázsit, a selyemnél lágyabb . . . Az illat is fojtó . . . napot vágy, nem árnyat . . . Fut, mintha csak űzné sírjába a halál . . . Az az egy kakuksző ... az a deres hajszál! . . . II. — Mi bajod te Péter hová tünt a lelked? Ha valami nyomja, előttem mért rejted? Én vagyok talán az, ki téged megbántott . . . Boldogságunk sirját, látom, magad ásod! . . . S a viruló asszony könybe lábadt szemmel Átöleli Pétert forró szerelemmel, S mint elszáradt bokor, melynek tetejében Egy -virág nyílott ki, ugy voltak ők épen. . — Te sem bántottál meg, beteg sem vagyok már Felel Péter, pedig lelke most is ott jár, Hol utána zúgta a nagy lombos erdő : — A te boldoságod kerek egy esztendő! Szép hitvese csókját, édes suttogását Nem kéri, nem hallja. Csendes zokogását Észreveszi olykor, nem ad vigaszt rája. Pedig aki könyez . . . oly epedve várja . . . III. Perg az orsó, duzzad, alig-alig fordul, Lesi a legény, hogy a földre mikor hull; Nem hiába hajlik nem egyszer utána, A kiváltó csóknak se szeri — se száma. -