Esztergom és Vidéke, 1897

1897-12-12 / 99.szám

ESZTERGOM és VIDÉKE, (99. szám. 1897. deczember 12. szőlősgazdák szívesen egyesülnek a végből, hogy termésüket minél jobban értékesithessék. A kormány, ha hozzáfordulnak, j szintén nem zárkózik el az elől, hogy egy ahhoz értő tanítót ide ne küldjön, ki a kosárfonásra megtanít­son, sőt vannak itt mesteremberek, kosárfonók, akik vajmi csekély díja­zás mellett készek lesznek a téli ta­nításra vállalkozni. A gazdasági bizottság elfogadta indítványomat, a gazdasági tanácsos vállalkozott ezen kérdésnek társa­dalmi uton való előmozdítására. A mint látjuk, máris esik a hó, bő ki­látásunk van tehát arra, hogy hosz­szu telünk lesz, jut tehát elégsé­ges idő az ily módon felvetett kér­dések megbeszélésére. Vederemó! N. J. akadálytalanul hozzájuthat a nyug­díjhoz. Ezen kívül fontos intézkest lá­tunk abban is, hogy a vármegyei iskolamulasztások miben létéről immár szintén nyilvánkönyvet vezet­nek a tanfelügyelői hivatalban, ahol esetről-esetre megtudható, hogy me­lyik községben mennyi volt az iga­zolatlan mulasztás és mennyi birság lett behajtva. Végül kiváló hazafiasság sugárzik ki a tanfelügyelő azon kivánság­szerü, barátságos felszólításából, hogy az összes idegennevü vár­megyei tanítók nevük megmagya­rositására gondoljanak. Ez oly szívélyes, mint hazafias felszólításnak már eredménye is mutatkozik, amennyiben két eszter­gomi tanitó legközelebb szép ma­gyar névvel cseréli fel német hang­zású nevét.*) Az uj tanfelügyelő működése. Esztergom, december II. Mióta Vargyas Endre kir. tanfel­ügyelő esztergomi állását elfoglalta, I azóta sürü egymásutánban követ- \ kéznek a tanügyi adminisztráció j körébe vágó üdvös, egészséges,! körültekintő intézkedések. Legutóbb pl. a tanfelügyelő akép | rendelkezett, hogy egy törzskönyv készíttessék, melybe a vármegyei tani-1 tokra vonatkozó összes adatok be lesznek vezetve. Családi mivolta, születési adatai, tanítói működésé­nek ideje és helye stb. Mindezen pontok igazolására hiteles másolatok szolgáltatandók be, melyekből a j törzskönyv megfelelő 'rovatai kitöl­tetnek, kiegészíttetnek. E törzskönyv rendkívül nagy értéket képvisel j ugy a tanitó személyét, mint mult-1 ját illetőleg, de leginkább akkor lesz sokatérő, amikor a nyugdíjaz­tatás időszaka elkövetkezik. Nem kell többé akták beszerzése után kutatni, halál esetén pedig az özvegy Selyemtenyésztési felügyelőségünk fel­oszlatása. Esztergom, december 10, Az országos selyemtenyésztési fő­felügyelőség szegzárdi központja 1893-ban honosította meg várme­gyénkben a selyemtenyésztést. Azóta változó terméseredmény­nyel működött Estergomban és kör­nyékén az intézet. Hogy a felügye­lőség szívesen áldozott az eszter­gomi tenyésztés ügyeért, mutatja az a körülmény, hogy jelentékeny költ­séggel szederfatelepet létesített Esz­tergomban, tömérdek költséggel körutaztatott, a vidéken, hogy ott a hol kell, szederfacsemeték legye­nek meghonosítva, melyeket a te­nésztő közönség majdan sikerrel fel­használhat. Az intézet részéről tehát semmi sem hiányzott, mi az ügy előbbre vitelét hátráltatta volna. Mikor igy *) Magát a hazafias felszólítást csak lapunk zár­takor szerezhetvén be, legközelebbi számunkban kö­zöljük. A szerk. mindannyian egyértelmüleg ezen a véle­ményen voltak, A sarokban rábólintotta a fejét Micike is, akinek az édesapja körorvos valahol a megyében és akit itt talált legalkalma­sabbnak elhelyezni a szülői gondoskodás a zárda falai között. Legalább otthon ugy gondolták, hogy ! itt nem támad a vérben indulat, nincs hirtelen láng a szivekben. Pedig az eldugott növény kihajt a pin­cében is. Igaz, hogy nem életképes a hajtása, fakó a szine, de még annál rosz­szabb. A zárdaablakon ugyan rács van, de az ablak keretekben üveg van, átlátszóbb, tisztább, mint másutt. A napsugár be­férkőzik rajta s az eldugott növényt életre kelti. Persze hiányzik az intenzi­vebb fény ; a kizökkent levélhajtás fakó, szintelen de még annál rosszabb. Mert odakinn a nagyvilágban, a zárda ablakon tul, ha erősebb fényhez jut ké­sőbb, sokszor elhal belé . . . Micike is sokat talált kikandikálni ezeken a zárdaablakokon s gyakran ta­lálkozott a tekintete egy már nem épen éretlen fiatal ember tekintetével. Künn tavasz volt akkor, miért ne bo­rulhatott volna virágzásba a leány szive is ? Mire ősz jött, már a himző asztalfiók­jában ott rejtegetett egy képet. Előkelő kis fénykép volt, azé a fiatal emberé. Es ekkoriban történt valami Valéria nővér és Mici közt. És ekkoriban beszél­ték a leányok, hogy Valéria nővérnek szive van. Micike a sarokban hallgatta a titkos tanácskozást a nővérekről is — Uram bocsásd meg a vétkeinket — még a fejedelemnőről is. Es nem szólt semmit csak elme­rengve bólingatott a szép szőke fe­jével . . . II. Hát én elmondom azt a történetet Micikéről, meg Valéria nővérről . . . Micike egyszer ott ült a himző-asztala előtt. A selymet rakosgatta. Szép fényes selymet kéket, rózsaszínűt, fehérrel. Olyan szép rózsaszínű selyemszálakat, mint a milyenből szövögette az ő ábrán­dos leánylelke az ő titkos álmait, lelke mely fehér volt, mint a labdarózsa, mely akkor borult virágzásba, mikor a leány szive. A kezébe került pedig rakosgatás közben a fénykép . . . Nézte, nézte hosszasan s mintha va­lami rózsaszínű köd ereszkedett volna á szemére. Egyszer csak azon vette észre magát, hogy sir. Es ez a sirás olyan­olyan boldoggá tette a szivét. Csak arra rettent fel, hogy valaki ki­kapta kezéből a képet . . . Felsikoltott . . * Valéria nővér állott előtte A márványfehér arcon tüzrózsák, az egész teste lázasan remegett s vadul cselekedett, bizonyára azon hiede­lemben volt, hogy a közönség ve­zető faktorainál kellő elismerést és támogatást talál. Azonban ebben jelentékenyen csalódott, mert nem csak indo­lenciával, hanem rosszakarattal is találkozott, ami a nyáron itt járt Kvassai őrnagy felügyelőt nagyon elkeserítette. Szinte számí­tottunk arra, hogy ennek szomorú következménye lesz, s íme ma már bejelentették, hogy az esztergomi selyemtenyésztési felügyelőséget fel­oszlatták, s a tenyésztő községe­ket az Ersekujvárott felállított fel­ügyelőségbe osztották be. Ez a száraz valóság. Nem aka­runk sem személyekre, sem egyéb reminiscenciákra, hivatkozni, mert már a dolgon ugy sem lehet segí­teni. Csupán az okoz kedvezőtlen benyomást, hogy nálunk Eszter­gomban ily intézmény sem birt megyökeresedni akkor, midőn Győrbe a selyemgubóraktárt alig hogy elhelyezték, máris selyemfo­nódát szándékoznak ott fellállitani, mely legkevesebb 300 nőnek nyújt egy éven át biztos keresetet adó hasznos foglalkozást. Ilyen selyemfonó gyár Tolnán, Pancsován és Újvidéken van és nemsokára Győrben is lesz, ameny­nyíben Bezeredj Pál teljhatalmú mi­niszteri meghatalmazott ez ügyben a győri polgármesterrel a hely ki­jelölése iránt komoly tárgyalásokat folytat. A hány 3 orsóra lesz a gyár berendezve, ugyannyi nő nyer ott alkalmazást. Ez pedig nem megvetendő szám lesz. A selyemgubóraktár eredetileg szin­tén Esztergomnak volt szánva, mint ahogy a tenyésztési felügyelőség is itt előbb lett életbeléptetve, mint Győrött. Csakhogy persze Győr vá­rosa eleinte szívesen áldozott ameny­nyit kellet, de most befektetésének azután élvezi is dus kamatait. Mi pedig elvesztettük azt is, amit eddig bírtunk s igy ez évben va­gyoni főkönyvünknek újra csak te­herlapja növekedett egy tétellel. S mikor e nekrológot irjuk, még csak arra vagyunk kíváncsiak, tudta-e a városi hatóság, amint tudnia kellett, a selyemtenyésztési felügyelőség megszüntetési szándékát, s ha igen, mily lépéseket tett a veszteség megakadályozásara? —1. Dr. Mátray Ernő. forogtak a máskor szelid szemgolyók a beesett szemüregekben. Gyönge kezével alig tudta szétszakí­tani a képet, azután mikor az engedett a finom papirlemezt odadobta maga elé s rátaposott a lábával. A hangja olyan érces volt : — Ne, ne, ne ! hitvány . . . te . . . Miczike megrettenve ült asztala mel­lett, nem érzett anyi erőt magában, hygy fel tudott volna állani . . . Valéria nővér pedig lecsendesedett. Felszedte a széttépett férfi darabjait, ki­nyitottá az ablakot s kinyitotta az abla­kot s kidobta rajta. Azután megint a régi régi lett, a csen­des, a szelid, a jóságos nővér. Csak az arcán égtek azok a rózsák . . . Odament a megrettent lányhoz s ki­tárta karjait. Micike felállott s odaborult a nővér keblére. A nővér pedig megsimogatta a szép szőke haját s összecsókolta az ajkát, a szemét, az arcát. Es szólt: — Szerelmes gyermekem, hát már te is ?! Csak azt a férfit ne, csak azt a hitványt ne ?! Nézz rám te szent, te jó. Ilyen voltam én is, mig meg nem ös­mertem. Hitvány, cudar . . . Nézd a ru­hát rajtam . . . Es azután sirtak mindaketten . . . Szathmári Zoltán. — December 9. — A fővárosi sajtónak gyásza van, amely nagyon közelről érinti a helyit is. Mert a toll kiváló munkása, akit a pénteki la­pok — tehetségéhez, értékéhez, készült­ségéhez képest talán kissé röviden is — elparentáltak : dr. Ompolyi Mátray Ernő volt, aki annak idején, mint az akkor egyetlen helyi lap szerkesztője, az esz­tergomi zsurnalisztika nívóra emelésének s a komoly hirlapirásnak valódi úttörője volt a primási városban. A szomorú hir nagyon váratlanul ér­kezett. Hiszen még egy hónapja sincs, hogy hosszas betegségéből felépülve, mint rekonvalescens, mosolygó arccal, pezsgő munkakedvvel közöttünk tartóz­kodott s mindig kevésnek találtuk azt az időt, amelyet szerkesztőségünkben töltött, órákig élvezettel hallgatván bő­séges tapasztalatait, éles kritikáját, a sok ismeretlen intim történetet, amelyek­ből a legérdekesebb memoir került volna ki. És ma már a fóti temető hótakarója alatt hallgat a beszédes ajk, a szünte­lenül munkálkodó agy gépezete megállott. S bár hosszú, küzdelmes életre követke­zett ez az örök pihenés, a boldogult még bizonyára nem vágyta és nem sejtette azt. Hisz lázasan gyűjtötte az adatokat készülő nagy munkájához: *A magyar papság a forradalomban.*. A becses adatokat meghidegült műértő, keze nem fűzheti többé egésszé. Dr. Mátray Ernő, akinek apjaafóthi Ká­rolyi-család házi orvosa és legbizalma­sabb embere volt, a leggondosabb neve­lésben részesült. Szép, daliás fiatal em­ber volt, jövője iránt, mikor a theológiái és filozófiai tanulmányokat elvégezte, a legszebb reményeket táplálták. S ha e remények nem váltak is be teljességbén, annak oka sajátszerű forrongó vérségóben, minden hétköznaposságtól idegenkedő lé­nyében rejlett, mely nem engedte minden vonalon érvényesülni nagy tehetségét és készültségét. Ezért hagyta abba a papi­pályát, (bár az egyházi férfiakkal és ügyekkel foglalkozott élete utolsó nap­jáig a legalaposabban és a legszíveseb­ben) de nem lépett a tanári pályára sem. Irodalmi munkásságát a hatvanas évek közepén kezdette meg, de mint kezdő iró sem zöld poémákkal és rózsaszínű novellákkal ; zsengekorától a kritikával és kutatással járó életrajzokhoz von­zódott. Esztergomi lapszerkesztő korában még fiatal ember volt, de alapossága, bátor­sága és főleg széles látóköre tekintélyt szerzett neki. De mert aggályos kiadója félt szókimondó nyíltságától, megvált a laptól, amelyet akkor dr. Rényi Rezsőnek adott át. Azóta állandóan a legelőkelőbb fővárosi lapokba dolgozott, eleinte Rothkrepf majd Mátray, utóbb Ompolyi és dr. Spinoza neveken. Hosszú, érdekes, szinte szenzációs volt az a tárcasorozata, amely a »Budapesti Hir­/#^-ban« » Főpapjaink pongyolában* ci­men jelent meg a tollából, Nagy fel­tűnést keltettek az alsófoku közigazgatás kérdéseit táragyaló cikkei is. Kiváló munkája a »Szemelvények dr. Hajnald Lajos életéből,* amely sz el­hunyt bíboros aranymiséje alkalmából jelent meg. E jubileumon, mint a nagy főpap meghitt embere, ő képviselte a leg­tekintélyesebb fővárosi lapokst Kalocsán. Édes anyja, egy nagy műveltségű

Next

/
Thumbnails
Contents