Esztergom és Vidéke, 1897

1897-02-04 / 10.szám

kiadó lakások árának horribilis s egyre, növekvő nagyságától, amely ár szinte megközelíti a fővárosiakét s mindenesetre magasabb pl. Győr, Szeged, Arad városokéinál, jóllehet e városok minden modern kényelmet megadnak a lakosságnak, míg nálunk nemcsak a hivatalos városnak nincs semmi gondja arra, hogy a polgárság nagy adózásaiért némi viszonzásban is részesüljön, de maguk a háziurak is a legnagyobb mértékben figyelmetlenek és követelők lakóikkal szemben. Feleslegesnek tartanak minden courtoisiet, hiszen tudják, hogy oly kevés a lakás, hogy lakójuk mindig biztosan akad. Folyton imádkozunk, sóhajtunk egy kis törvényszékért, egy kis pénzügyigazgatóságért, kultúrmérnöki hivatalért, igaz, hogy a sóhajtozásnál és imádkozásnál egyéb lépést nem is teszünk. De az nem jut eszünkbe, hogy mi történnék, ha a sült galamb mégis ide találna repülni. Ha például megkapnók a törvényszéket, ami körülbelül 15 — 20 család ideköltözését involválná magában. A háziurak olyan lakásárakat szabhatnának, amilyent csak akarnak s aki nem birná meg a stajgerolást, az egyszerűen Összeszedhetné a sátorfáját s künn maradna az Isten szabad ege alatt. Régóta tudjuk, hogy nincs élelmesség, semmi praktikusság, semmi érzék a haladás iránt városunk polgáraiban s ennek eklatáns bizonyítéka a lakásmizéria is. Nincs nálunk a töke biztos és dúsan kamatozó befektetésére alkalmasabb mód bérházak építésénél. S mégis alig hisszük, hogy a legutóbbi tiz évben tíz uj bérház épült volna, bár az uri famíliák száma ez idő alat jelentékenyen megszaporodott. Telekben, ügyes épitővállalkozókban nincs hiány, van igen sok vagyonos polgárunk is, akiknek a szükséges tőke előteremtése sem okozna gondot, sőt csak átalakításokkal, toldalékos építkezésekkel is jelentékenyen meglehetne szaporítani, a lakások számát. S hogy ez még sem történik meg, mindenesetre az arra hivatottak élhetetlenségére mutat, amenyiben inkább teszik takarékpénztárba a legkisebb kamatra tőkéjüket, minthogy mint háziurak háromszor jobban kamatoztatnák. Ha valamikor a Lőrinc-utca kiépül, a lakáshiány mindenesetre kisebb lesz, de ha a lakosság száma meg nem is növekszik, azértabaj meg nem szűnik annál kevésbbé mert az ottani épület első sorban üzleteknek, vendéglőnek, kávéháznak nyilvános helyiségeknek levén szánva s mert udvarra alig marad tér, lakásoknak kevésbbé alkalmas. A kis városi arisztokrácia különben is fázik a bérkaszárnyáktól, amelyekben több család lakik együtt. A Simor János-utca üres telkeivel, közelségével, szélességével szinte arra van teremtve, hogy a családi bérházak utcájává legyen. A jó, egészséges levegő kedvelői bizonyára nem restellenék a várhegy gyakori megmászását sem, ha csak odafenn Szentgyörgymezőn alkalmas lakásokat kaphatnának. — S végül ha a szigeti földeken épülnének villaszerű családi házak, azok közül is alig maradna egy is üresen. Vác polgárságának az utóbbi időben észlelhető vagyonosodása attól az időtől datálódik, amikor az építési kedv ott megkezdődött. Vácon folyton emelkednek a bérházak, de nem épülhet annyi, amennyit még mindig keresnek. A bérkeresők nagy része — igaz — a fővárosból kerül ki. A fővárosiakra — legalább nagyobb számban — mi alig számithatunk, de egyelőre elég volna a helybeli reflektánsokat kielégíteni. Kétségtelen azonban, hogy ha híre terjedne lakásvisszonyaink javulásának, vonzódnának ide az oly idegen családok is, amilyeket jelenleg csak az ismert lakásmizériák riasztanak vissza. Hiszen öt-hat családot tudunk, akik a megyéből csak a mult esztendőben beköltözni akartak s csak azért nem hurcolkodtak be, mert nem volt hova. Nem kételkedünk benne, hogy ha egy-két ily bérház megépülne, hamar követné a többi is, mert nálunk utánozni igen, csak kezdeményezni nem szeretnek. Van két előkelő, gazdag pénzintézetünk, vegyék tehát ezek kezükbe a kezdeményező lépést. Jó üzletet is csinálnának s részvényeseiken kivül hálára köteleznék az egész város közönségét. Pénzintézeteink mindég* szivükön viselték városunk jólétét, fejlődését szép alkalom volna reá, hogy e noblis gondolkozásuknak ujabb tanjelét adják ! Aztán gyakran visszatért, dolgoztatott velem és jól fizetett. Sőt sokszor egyrőlmásról el is beszélgetett velem. Én hajlamot éreztem iránta. Ez év elején a nejét, az anyámat is magával hozta. Mikor ez belépett, annyira reszketett, hogy azt hittem, valami idegbajban szenved, Egy széket és egy pohár vizet kért. Nem szólott egy szót sem. A bútoraimat üres szellemtelen arckifejezéssel szemlélgette és csak igen-, meg nemmel felelt akármily minden kérdésre, melyet a férje hozzá intézett. Mikor eltávozott, azt gondoltam, hogy egy kissé meg van háborodva. A mult hónapban ismét eljött hozzám a nő. Nyugodt volt és uralkodott magán. E napon jó sokáig nálam maradtak és beszélgettek s nagyobb megrendelést tettek. Még háromszor láttam őket. a nélkül, hogy valamit sejtettem volna; egy napon azonban elkezdett a nő velem beszélni az életemről, a gyermekségemről, a szüléimről. — Az én szüleim, nagyságos asszonyom — mondottam — nyomorult emberek voltak, a kik elhagytak. Erre a szivéhez kapott és ájultan rogyott össze. Tüstént gondoltam : Ez a te anyád ! de óvakodtam elárulni magamat. Szerettem volna, ha ö közeledik felém . . . Természetesen, én is tudakozódni kezdtem. Megtudtam, hogy csak mult július hónap óta házasok, miután anyám három éven át Özvegy volt. Hire járt, hogy már az első férje életében is A vidéki városok. A magyar közéletnek erkölcsi újjászületése után való vágy mindinkább erősebbé válik az emberek szivében. A politikai elvakult szenvedély féktelenkedései éppen nem járulnak hozzá, hogy az önzetlen hazafiság szerették egymást, de semmi bizonyíték nem volt rá. Én voltam a bizonyíték, melyet előbb elrejteni, aztán megsemmisíteni reméltek. Vártam. Anyám megint eljött egy este mindig az apám kíséretében, E napon nagyon felindultnak látszott, — nem tudom miért. Aztán mikor távozni akart, igy szólt hozzám : — Én jót akarok önnek, mert látom, hogy becsületes, szorgalmas ember ; egy napon természetesen ön is házasságra fog gondolni; segíteni akarok önön, hogy szabadon választhassa meg a nejét, a kit szeret. Én egykor hajlamom ellenére mentem férjhez és tudom, menynyit szenved az ember azáltal. Most gazdag vagyok, gyermektelen, szabad ura vagyonomnak. Itt a hozománya. Ezzel egy lepecsélt nagy levélboritékot adott át. Merevén a szeme közé néztem és igy szóltam hozzá : — Ön az én anyám ? Három lépést hátra tántorodott s kezével födte el arcát, hogy engem többé ne lásson. A férfi, az apám, karjaival támogatta őt s rám kiáltott: — Ön bizonyosan bolond ! — Éppen nem, — feleltem neki. — Nagyon jól tudom, hogy önök az én szüleim. Engemet nem lehet rászedni. Vallják be és én megőrzöm a titkot; nem fogok önökre haragudni; maradok a mi vagyok, asztalos. A férfi a kijárat felé húzódott s e közés eszményibb törekvések törjenek utat az állami és társadalmi életben. Nincs könyebb dolog, mint felkavarni a békét, feltépni a régi sebes gyűlöletet szítani. Valóban átkos dolog, midőn a magyar állítja harcba a magyart, mert esetleg más politikai meggyőződése van. A polgárságnak immár nemzeti hivatásának tudatára kellene ébrednie, mely abból áll, hogy erős, lüktető szellemet törekedjék teremteni a vidéki városukben, melynek alapján minden nagyobb városnak egy-egy központtá kell izmosodnia. Senki sem vonja kétségbe s azt mindenki kívánja is, hogy a fővárosban összpontosuljon a nemzet értelmi, erkölcsi és anyagi ereje, hisz ez igen természetes dolog, mert egy erős, a műveltséget, haladást magában foglaló városra nekünk magyaroknak is éppen oly szükségünk van, mint a franciáknak Parisra, a németeknek Berlinre stb. De amily örömmel látjuk, hogy Budapesten nyilvánul a nemzet hatalma és dicsősége, éppen oly kívánatosnak tartjuk, hogy a nemzet életeerje a vidéki szervekben is gyarapodjék s hogy hazánk székes fővárosából sugározzék szét a nemzet szellemi tevékenysége, hogy minden nagyobb városban legyen kohója a hazafias törekvéseknek melyben egybefussanak a műveltség szálai. Örömmel tapasztaljuk, hogy Budapesten dobban meg a nemzet szive. Megnyugvással észleljük, hogy Budapest világvárossá fejlődött s hogy az alkotmányos aera óta csodás lendületet mutat föl. Valóságos uj korszak derült föl Budapestre. Bámulatos eredményét a külföld is megbumulja. Ami ugyanis régente ábrándkép volt, az immár valóság. Művelődés, anyagi jólét tudomány, művészet, jótékonyság egyaránt virágzanak. Megtisztult, leszürődőtt Ítélettel ben folyvást támogatta a nejét, a ki elkezdett zokogni. Oda szaladtam, hogy az ajtót bezárjam, zsebembe dugtam a kulcsot és újra kezdtem : — Nézzen rám és aztán tagadja, hogy kegyed az anyám ! Erre felháborodott a férfi, egészen elsápadt s nyilván elszörnyüködve a gondolatra, hogy az eddig elkerült botrány hirtelen kitörhet, hogy helyzete, jó hírneve, becsülete egy csapással megsemmisülhet, rekedten hörögte : — Ön gazember, a ki pénzt akar kizsarolni, Mi haszna az embernek belőle, ha jótéteményt gyakorol a néppel, ha segít és gyámolit az ember ilyen fajankókat! Anyám egészen megsemmisülten ismételgette : — Csak el innen, csak el innen ! . . . Mintán az ajtó be volt zárva, a férfi elkiáltotta magát: — Ha tüstént fel nem nyitja az ajtót, zsarolásért és erőszakoskodáséit börtönbe vettetem ! Én megtartottam önuralmamat; kinyitottam az ajtót,' láttam, mint a sötétben eltűntek. Egyszerre ugy éreztem, hogy csak most lettem árvává, eltaszította. Iszonyú szomorúság, harag, gyűlölet és undor fogott el; éreztem, hogy egész lényem felháborodik. Szaladtam, hogy a Szajna mentében utolérjem őket, mert arra kellett menniök, hogy a ehatau-í pályaházhoz jussanak. Csakhamar közelükbe értem ! Az ban. Szeretniük kellett volna és eltaszítottak. Nekik köszönhettem az életet. De hát ajándék az élet ? Az enyém mindenesetre csak szerencsétlenség volt. Miután ilyen gyalázatossan elhagytak, semmivel sem voltam adósuk, csak bosszúval. A legembertelenebb, a legborzasztóbb dolgot követték el velem szemben, melyet egy teremtmény irányában elkövetni lehet. Megcsaltak, elárultak, megkínoztak, megbecstelenitettek, mint mindazokat, akiknek haragos tetteit önök felmentik. Én bosszút állottam, öltem ! Ez jogom volt! Megfosztottam őket boldog életüktől s becseréltem azzal a borzasztó élettel, amelyet ők rám kényszeritettek. Önök apagyilkosságról beszélnek ! Szüleim voltak nekem ezek az emberek, a kikre nézve én szégyenletes teher, borzalom és gyalázat voltam, akikre nézve a születésem szerencsétlenség és életem örökös szemrehányás volt ? Ok önös kéjt kerestek s egy nem kívánt gyermeket kaptak. Széttaposták a gyermeküket. Rám került a sor, hogy hasonlót tegyek velük. És mégis . . . nem oly régen, még kész voltam őket szeretni. Két éve, mint azt előbb mondottam, hogy a férfi, apám, első izben belépett hozzám. Semmit sem gyanítottam. Két bútordarabot rendelt meg nálam. Később megtudtam, hogy tudakozódott utánam a lelkésznél, természetesen a titok pecsétje alatt.