Esztergom és Vidéke, 1897

1897-01-31 / 9.szám

san tartsák be, különösen kiadással járó műveleteket mindig csak előzetes képviselőtestületi határozat és törvényhatósági jóváhagyás, amennyiben pedig az idézett t. c. i65-§ a értelmében belügyminiszteri jóváhagyás is megkívántatik, csak itteni jóváhagyás után eszközöljenek ; másrészt pedig az utóbb idézett körrendeletre (R. T. 6oi. lap) hivatkozással a vármegye közönségét is figyelmeztetni szíveskedjék hogy a város vagyonkezelésére annyival inkább szigorú íelügyeletet gyakoroljon, amennyiben a város vagyoni viszonyai az eddigi helytelen gazdálkodás következtében felette kedvezőtlenek. A rendezetlen város. Esztergom, január 30. Minden város polgára szinte kéjelegni szeret abban az öntudatban hogy szülővárosának a külszín tekintetében más városok fölött jelentékeny előnyei vannak. Nálunk esztergomiaknál is, ha sorsunk összehoz más vidéki város szülöttjével, csakhamar mérlegelés alá kerül a két város, s az összehasonlításból mindenik fél az elsőbbséget szeretné magának tulajdonítani. Ha a Sión hegyén épült bazilikára utalunk, hát akkor meghátrálnak előttünk a más városbeliek. De ha a Sión hegyéről veszünk magunknak nézőpontot az alant elterülő ősi Esztergom görbe, itt ott tekervényes utcáira, — akkor meg bizony nekünk kell elhallgatni, mert oly miserábilis egyenlőtlenség sehol sem található fel, mint Esztergomban. És valljuk meg őszintén, hogy a vidékieknek igazuk van, ha a mi roszul épített, cik-cakosan kiszögelő utcáinkat és háznégyszögeinket ócsároló kifejezéseikkel illetik. Esztergom földrajzi ismertetéseiben Budautcát nevezik a legszebb utcának, pedig csak akkor lehetne benne örömünk, ha az utcasorok párhuzamosan futnának, a felső vége nem hajlana el és ha sikátorrá nem szűkülne össze a piaci oldalon. Ha a házak egymásutánját nem éktelenitené el a kedvezőtlen benyomás, mely abban keresendő, hogy egyes régi házak mintegy a földbe sülyesztve, a magasabb felszínre kívánkoznak, míg egyes közbeeső házak csínosságuk, itt-ott fényük által bántó disharmóniát képeznek, — mert egyik a másik mellett ugy néz ki, mintha díszmagyarba öltözött férfi lábáról hiányoznék az ezüst sarkantyús lakcsizma és azt tímár, vagy halászcsizma pótolná. Hogy mind ez igy van, arról mi, a jelenlegi esztergomiak, keveset tehetünk, legfölebb kövér istenáldásnak kellene a rokkant házzal biró budautcai tulajdonosokra hullani, hogy az uri ízlésnek megfelelő karba helyezhetnék roskadozó épületeiket, de akkor is közbe kellene lépni az építészeti és szépítő bizottságnak, hogy a város legszebb utcájáról takaritassék el a kovácsműhely, melynek kormos fala, törött ablaka és ajtaja már messziről arra figyelmeztet, hogy itt túlságosan elnéző hatóság, létezhetik, mely eltudja tűrni, hogy főutcáján lehet egy ház, ahonnan a füs t nagy gomolyagban tódul a járdán járó-kelők szeme közé, nem is számítva ide azt a kellemetlen bűzt, mely az égetett lókörmök folytán származik, és azt a pataforgácsot, mely a járda környékét ellepi. A mult században, sőt a századnak közel derekáig megjárta, hogy a közönség gyepverte földjét koptassa az utcának és a sárba térdig tiprakodjék. De hogyha a város évenkint ezreket költ főutcáinak jókarban tartására és tisztogatására, legalább gondja legyen az előljáró hatóságnak arra is, hogy a köztisztaság szabályait minden háztulajdonos és bérlő pontosan betartsa. Budautca alsó részein egy ódon lépcsőzet is nagyon báutja a szemet, melynek eltávolítása az utca kiváló előnyét képezné. Nem tudjuk, hogy mi okból tolták ugy ki Buda-utca hosszvonala felé a roskadozó gymnasíum épületét, mely a barátok házsorának egyenes irányát nagyon megtöri. Ha majdan épülés alá kerül, az előretolt épületi felesleget jó volna szintén a utca javára mellőzni. Azt mondják, hogy Bottyán János palotája igen gyönyörködtető a szemre nézve. Van e mondásban sok igaz, mert a régi stiüban épült városházunk az ő komoly iveivel,- a fedélzet sajátszerűségével kedvező hatást ébreszt a szemlélőben ; azonban itt is felismerszik a folytonos töltések által elért visszahatás, melynél fogva a régi kolosszálisnak feltűnő épület az ő nagyszerűségében csak akkor inponálhatott legkiválóbban, midőn az iveket tartó oszlopok az eredeti töltési alapon nyúlánkabbaknak látszottak mint a jelenben, amikor a folyosó talaja sokkal emelkedettebb színvonalon áll, mint egykoron. Ne vezessük ide se az idegent, mert szégyenünkre válna, ha a Szentháromság szobrát kellene megmutatnunk. Már szétmálott bizonynyal Bezerédi-szobor mintája, melyre büszkén tekintettünk, hogy kilencezer frt költséggel a tér legszebb díszéül szolgáló szoborcsoportozatot felállíthatjuk. Valamint sok más dolog keresztülviteléhez, úgy ehhez is erőtlennek bizonyult Esztergom. A legnagyobb magyar nevét viselő tér is árván áll, nincs a ki a tervszerű parkírozását végrehajtsa, vagy talán volna, — de nincs a rávaló pézmag ? A Széchényi-tér értékében és kiválóságában csak ugy nyerne legtöbbet, ha a katholikus kör házhomlokzatának egyenes vonalát a Sternfeld boltjáig lehetne kiterjeszteni. Ezt csak századok múlva teheti Esztergom, de ha megteszi egykoron, nagy problémát old meg, s oly impozáns térhez jut, melyhez foghatóval kevés magyar város dicsekedhetik. Az Esztergomba a Lőrinc-utcán át érkező idegen szinfén megbotránkozik, hogy a düledékes romok, szegélyezik az utca egyik oldalát a másikon pedig a lépcsőzetes lejárás szembántó látványt okoz. Mikor fognak e bajon segíteni — az a jövő zenéje ? — De hogy már lehetett volna : azt senki kétségbe nem vonhatja. Volna még nagyon sok felsorolni való, — a mi veszteglésünk jelenébe esik, — de várjuk csak a szebb jövőt, mely talán hoz egy nem várt főnyereményt, a boldogság kultuszát — de ehhez vállvetett egyetértő munka és kitartás kell, ami jelenleg nincs s csak óhajtómódban kering fölöttünk. Őrszem. §. A gremialis papság. Az »Alkotmány« egyik legutóbbi számában, Esztergomból vett értesülés alapján, diadalmasan konstatálja, hogy dr. Komlóssy Ferenc kanonokot legutóbbi országgyűlési szerepléseért a méltó bűnhődés immár el nem kerüli. Mert »a gremialis papság elhatározta, hogy minden Összeköttetést meg! szakit vele*. Hogy dr. Komlóssy Feren' cet igazsága, becsületes nyíltsága, egyenes fellépése tudatában ez a rettenetes fenyegetés túlságosan fogná lesújtani, alig hiszük s a klerikális orgánum hirét csak azért repudukáljuk, hogy lássák olvasóink hogy bizonyos liliputiak még mindég a mesék korszakában erezik magukat, amikor csalfaságukkal Gulivereken diadalmaskodtak. Reprodukáljuk, hogy lássák olvasóink, mily nemesen gondolkoznak a bosszuállásról a szeretet és a béke kisebb apostolai, mikor valaki — ha a ; leggyengédebben is — szemükbe mondja ! az igazságot s mily gyengéden, finoman gok megcáfolni. Senki sem érezné a >hátt szócska híját; a mondatnak, ami érdemét illeti, ugyanaz a jelentősége volna, csak szerényebb és tisztességesebb volna a hangzása. Igen, de ép ezért mondhatja valaki: kell, hogy annak a szócskának valamelyes színe és hivatása legyen, amely jellemző voltánál fogva külön ízt ád a különben közönséges fordulatnak. — Igy is van. — Ez a »Hátt, mely összekötő szócska volna és itt nem kőt össze semmit, mely következtetést jelent valamely előzményből és itt oly helyen áll, ahol sem előzmény, sem következtetés nincsen. A >hát« parlagi hangzása onnan ered, hogy ez a logikai kapcsot jellemző szó a közönséges beszédben éppen arra használtatik, hogy a logikai összefüggés hiányát pótolja. — Egy váratlanul belépő vendéget, kinek soha hirét sem hallották a jelenlevők, tisztességtudó ember nem mutat be igy : »Hát hölgyeim, ez itt Kiss Mihály gyógyszerész ur, akivel Karlsbadban ferbliztem* A hétköznapi beszédben az ilyen fel sem tűnik, a beszéd rögtönzött voltából önként következik, nemcsak a, hát, hanem a hiszen, persze, ugyebár, ejnye no, hogy is hijják. asszondja stb. folytonos használata oly helyen, ahol az összefüggés és értelem e szókat nem követeli, sőt többnyire éppen ellenkezőt követel. A »hát« szó, igaz, legkönnyebben és leggyakrabban tolakodik ajkunkra, mert a beszédben a logika fonala az, melyet ösztönszerűleg leginkább keresünk s legtöbbször ejtünk el. Ámde mindez járja a tréfálkozás, a hétköznapi vitatkozás nyelvén, boros pohár, teás findzsa körül, de az irodalmi nyelvben ez a modor durva, esetlen, affektált és parasztos. Megengedem, hogy nem mindig szándékosan az. A hol átmenetre van szüksége, egyszerűen azt mondja: »Hát«, ahol emlékezete cserben hagyja, azt mondja »Hát« és a reá következő kis szünet alatt öszszeráncolja homlokát, mintha ebben a »Hát«-ban egy legyőzhetetlen eszmefalanx, logikai lánczolat venné kezdetét, pedig minden ész és kapcsolat nélkül azon mereng az árva, hogy mi az ördögöt is akart mondani, Azt mondják, hogy a nyelvnek is legfőbb szépsége az egyszerűség, a természetesség ; különösen a prózának, melynek formái nem térnek el a nép száján forgó beszédtől. Erre azt felelem, hogy igen is, a prózaíró és szónok keresse az egyszerű, hétköznapi beszéd természetességét és világosságát, de ne hajhászsza azt, ami a rögtönzött és minduntalan félbeszakítható beszélgetés természetes fogyatkozása és hátránya: a szakgatott eszmejárást, a parlagi kifejezést, a kezdett eszmesor félbenhagyását és a szép nyelv törvényeinek fitymálását. Azért a nép, mely beszédeiben egyszerű és néha durva, komolylyá és ünnepélyessé lesz, mikor tollat fog. — Nem találtok az ő levelében sem hát-ot, sem deiszent, sem no pedig-et. A kofák egyszeregye. — Ast íEsetergom éi Vidéke* eredeti tárcája. — Ki nem ismeri a piac nélkülözhetlen alakjait, a kofákat! ? Ezeket, a hideg télben didergő, meredt tagjaikat parazszsal melegető-, a forró nyárban izzadó, a nap szúró heve elől óriási ernyőjük árnyékában kucorgó, gyümölcs- és zöldségárusokat : a kis város alsóbb néprétegeibe tartozók belső titkos bizalmasait ? Ki nem tudja, hogy ezek a jóismert alakok szellemei képzettsége, vagy a zérussal egyenlő, vagy igen ritka esetben haladja meg a zérust valamivel, mert hisz a kofa nem azért kofa, hogy még iskolát is lásson — belülről. De még napi foglalkozása sem kivan tőle nagy tudományt. Összes kvacifikáció, amit a kofától feltétlenül megkívánnak i. a jól pergő kis nyelv és 2. egy kissé több beszéd a kelleténél. Azt azonban, azt hiszem, mindnyájan tapasztaltuk, hogy a kofa leleményes. Olyan dolgokat eszel ki, amelyekre sokszor más halandó ember nem is gondol. Egy ily leleményessége a kofának az ő külön egyszeregye, amelynek épp azért adtam a >kofák egyszeregye* elnevezést. Miben áll a > kofák egyszeregye ?« Tudjuk, hogy a kofa foglalkozása közben csak az alsóbb számokkal végzi számmüveleteit, s csak ritkán fordul elő, hogy — főleg a szorzásnál — a nagyobb számokkal is kénytelen közelebbi ismeretségre lépni. Ennélfogva a kofa az alsóbb számokkal, — különösen ötig — rendszerint bámulatos pontossággal szoroz, noha iskolát nem végezvén, az egyszeregyet sem tanulta. De hát a gyakorlat teszi a mestert! Minthogy mégis megesik az ő életében is, hogy ötnél magasabb számmal is kénytelen szorzást végezni, hogyan segít baján szegény feje. Igen egyszerűen a >kofák egyszeregye* által. A tényezőket felosztja a két kezére. Az egyikre a szorzót, a másikra a szorzandót ugy azonban, hogy az ötöt mindegyik tényezőből levonja, s az azon felül levő mennyiséget ujjainak felnyitásával jelöli. Az igy felnyitott ujjakat ő tízeseknek veszi és összeadja mindkét kezéről. A csukva maradt ujjakat egyeseknak véve — minthogy Ötön alul vannak,